Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A társasági adóbevallás beadása utáni hetekben még azokra a különlegesebb adóalap-korrekciós tételekre is jobban emlékszünk, amelyekre akár egész évben csak kevesebb figyelem jut. Az egyik ilyen, amelyiknek számítása kifejezetten a bevallási időszak teendői közé tartozik, az alultőkésítettség miatt esetlegesen el nem ismert kamatráfordítások számszerűsítése.
Bár sokak előtt ismert a szabály, érdemes a részleteit átismételni, hogy azután elidőzhessünk egy apróságnak tűnő kérdésen is. A jogalkotó a legtöbb adózási rendszerben igyekszik a társaságok tulajdonosait abba az irányba terelni, hogy a társaság finanszírozását inkább tőkeágon oldják meg, mint tagi kölcsönökön, cégcsoporton belüli hiteleken keresztül. Ennek több oka is van, de talán legfontosabbként azt kell kiemelni, hogy a kölcsön után fizetett kamatok akkor is járnak a tulajdonosoknak, ha a társaság veszteséges, míg a tőkeágon történő finanszírozás utáni osztalék csak a valóban megtermelt nyereségből fizethető.
Tekintettel arra, hogy a szerződéses szabadság elvét szem előtt tartva, jogszabályi rendelkezéssel a tagi kölcsönök nem korlátozhatóak (és adminisztratív korlátozásuk nem is lenne helyes), a kormányzatok az adójogszabályokon keresztül fejezik ki preferenciájukat a tőkeági és a kölcsönből történő finanszírozás között. Ez a legtöbb esetben, így Magyarországon is, abban nyilvánul meg, hogy a nem hitelintézettel szemben fennálló kötelezettségek után elszámolt kamat egy részét a társasági adóban nem ismerik el ráfordításként, így annak ellenére nem vonható le társasági adó alapjából, hogy a kamatot felszámító fél nagy valószínűséggel megfizeti ezen kamatbevétele után a társaság adót.
A kamat levonhatóságának mértéke jogrendszerenként változó. Magyarországon az ide vonatkozó szabályt a társasági adótörvény 8. §-ának (1) bekezdése j) pontja tartalmazza, mely szerint az adózás előtti eredményt növeli a nem pénzintézettel szemben fennálló kötelezettség után (ráfordításként, vagy eszközök bekerülési értékeként) elszámolt kamatráfordításnak az a része, amely arányosan a saját tőke értékének háromszorosát meghaladó kötelezettség-részre esik (thin cap rules).
A fenti szabály részletei a társasági adótörvény 8. §-ának (5) bekezdésében találhatók. Ez a jogszabályrész tisztázza, hogy mi tekintendő az alultőkésítettségi szabályok alkalmazásakor nem pénzintézeti kötelezettségnek, valamint saját tőkének. Ezen részletszabályok egyértelműek, alkalmazásuk nem ütközik gyakorlati nehézségekbe. Érdemes azonban kitérni arra a részletre, miszerint mind a kötelezettség, mind a saját tőke adatok nem év végi állományi adatokat jelentenek a fenti szabályokban, hanem az (5) bekezdés meghatározása szerint ezen adatok adóévi napi átlagos állományát kell figyelembe venni a számítások során.
A jogalkotói szándék egyértelmű: A napi átlagos állomány számítása azért indokolt, hogy néhány napra vonatkozó kiemelkedő értékek ne befolyásolják döntően a számítás végeredményét. Szintén ezért nem alkalmazott megoldás az egy kiválasztott napi állomány (pl mérlegfordulónap) szerinti számítás sem, hiszen erre a napra könnyű lenne az állomány értékét mesterségesen manipulálni.
A gyakorlati számítások során azonban felmerül a kérdés, hogy hogyan is kellene az adóévi napi átlagos állományt kiszámítani. Az egyértelmű, hogy napi átlagot úgy kaphatunk, ha minden naphoz rendelünk egy állományi értéket és ezek összegét elosztjuk az év napjainak számával (365-tel, vagy 366-tal). A kérdés ott merülhet fel, hogy az adott naphoz a napon belül a kötelezettségnek, saját tőkének melyik állományát rendeljük: az aznapi nyitó, vagy az aznapi záró állományt.
Következetesen alkalmazva az általunk a fenti kettőből választott megoldást úgy tűnhet, hogy a két változat közötti különbség elhanyagolható, hiszen bármelyik alkalmazása során nagyságrendileg azonos eredményt kapunk.
Ha azonban akár a saját tőke értékének, akár a kötelezettségek értékének egy jelentős hányada mozdul meg egy adott naptári napra vonatkozóan, akkor az éves napi átlag szempontjából sem mindegy, hogy a mozgás napjára még a régi értékkel számolunk (azaz nyitó állománnyal), vagy már arra a napra az új értéket kell figyelembe venni (azaz a záró állományt).
Bár ennek a napnak az értéke csak 1/365-ödével mozdítja meg az éves napi átlagos állományt, ha nagy mozgásról van szó, akkor az átlagra is jelentős hatással bírhat.
Példa lehet a fentiekre saját tőke oldalon egy nagymértékű osztalékfizetés év közben, amivel a saját tőke állomány az osztalékról szóló döntés napján lecsökken. Ha a nyitó állományokat alkalmazzuk, akkor a döntés napja még a magasabb saját tőke értékén kerül be az átlagszámításba, ha a záró állományt, akkor az a nap már az osztalékkal csökkentett értéket kapja.
Hasonló történik kötelezettség oldalon egy nagyobb kölcsön felvételének napján, vagy egy nagyobb törlesztés napján.
Sajnos a jogalkotó nem adott iránymutatást a nyitó, vagy a záró állományok alkalmazását illetően, és erre vonatkozóan állásfoglalás sem ad segítséget (még a témával viszonylag kimerítően foglalkozó 2010/41. Adózási kérdés sem tér ki erre). Így az adózónak magának kell döntenie a szabály alkalmazásának módjáról.
Ha igazán körültekintően szeretne dönteni, megpróbálhat más, hasonló adózási, vagy számviteli szabályt találni, ahol a jogalkotó éves napi átlagos állomány számítását írta elő, hátha talál arra vonatkozóan iránymutatást, hogy a napi nyitó, vagy a napi záróállomány alkalmazása lenne helyesebb.
Átlagos állományra utaló szabályt találhatunk a társasági adótörvény jövedelem-(nyereség-)minimum számítására vonatkozó előírásai között, amikor a törvény a bevételeket növelő tételként írja elő a tagi kölcsönök napi átlagos állománya és az előző év záróértéke közötti különbözet 50 százalékát. Azonban a jogalkotó itt is elmulasztotta meghatározni (vagy akár kapcsolódó állásfoglalásban közzé tenni), hogy az átlagos állományt napi nyitó, vagy záróértékkel kell számolni.
Ugyan már nem hatályos szabály, de szintén napi átlagos állomány számítását írta elő a számviteli törvény házipénztárra vonatkozó rendelkezése, amely 2012-ig maximumértéket írt elő a házipénztár mértékére. Itt naptári hónaponként kellett átlagos állományt számítani, azonban – a fenti szabályoktól eltérően – itt a törvény meghatározta, hogy záróállományokat kell átlagolni.
A számviteli kimutatások, mint például a december 31-ére készített mérleg, jellemzően a záróállományokat tekintik kiindulópontnak, amint az a fenti, házipénztárra vonatkozó szabálynál is látható, így talán jobban illeszkedik a többi szabály alkalmazásához, ha az adózó az alultőkésítés számításánál is a napi záróállományokat veszi figyelembe, azonban ellenkező szabály hiányában nem kifogásolható a nyitóállományokkal történő átlagszámítás sem. Természetesen bármelyiket is választja egy vállalkozás, azt következetesen kell alkalmaznia.
Végezetül érdemes még megemlíteni egy téves számítási módot is, ami gyakran visszatér számpéldákban, gyakorlatban. Ha egy kötelezettség év közben keletkezik és év közben kifizetésre is kerül, akkor néha helytelenül a számításba bekerül mind a keletkezésének, mind a kifizetésének napja. Ha például csak egyetlen tagi hitel került folyósításra 10 millió forint értékben március 1-én, amit a cég március 31-én vissza is fizetett, akkor azt mondhatnánk, hogy 31 napig volt élő a tagi kölcsön, így az éves átlagos állomány 10.000.000/365×31 nap. Ez a megoldás azonban helytelen, mert keveri a nyitó és a záróállomány használatát úgy, hogy a kölcsönfelvétel napjára (március 1.) a záróállománnyal számol, míg a visszafizetés napjára (március 31) a nyitó állománnyal. Hiszen csak így láthatja a kölcsön időtartamát 31 napnak. A helyes számítás, akár a nyitó, akár a záróállományokkal számolva, de azokat következetesen alkalmazva, a 30 nap és ennek megfelelően az éves átlagos állományra a 10.000.000/365×30.
A cikk szerzője Kardos Péter, az Ecovis Tax Solution partnere. Az Ecovis az Adó Online szakmai partnere. További blogbejegyzések: Ecovis Tax Blog.
