A munkaszerződés munka törvénykönyvétől való eltérési lehetőségei vezető állású munkavállalók esetén

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A vezető állású munkavállalók esetében az alárendeltségi szerep kevésbé jellemző, ennélfogva a jogalkotó nagyobb teret enged a munkaviszony feltételeinek felek általi kialakításához, a szerződési szabadság gyakorlásához. A vezető állású munkavállalókkal tehát olyan munkaszerződést is köthetünk, amely nagymértékben eltér a munka törvénykönyvétől, sokkal kisebb védelmet biztosít a munkavállalónak. Ebben az esetben sem beszélhetünk azonban teljes korlátlanságról.

1. A munkaszerződés eltérési lehetőségei

A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 209. § (1) bekezdése alapján a vezető állású munkavállalók munkaszerződése a munka törvénykönyvének Második Részében foglaltaktól eltérhet. A vezető állású munkavállaló esetében tehát az általánostól eltérően nemcsak a munkavállaló javára, de hátrányára is el lehet térni. Ezen túl, nem kell vizsgálni, hogy összességében az eltérések a munkavállaló javára szólnak-e, lehetséges olyan munkaszerződést is kötni, amelyben kizárólag a munkavállaló hátrányára történik eltérés a munka törvénykönyvének rendelkezéseitől.

A vezető állású munkavállaló esetében külön szabályozásra kerülnek a kógens rendelkezések, az Mt. 209. § (2) és (3) bekezdésében megjelölt szabályoktól tehát még vezető állású munkavállalók esetében sem lehet eltérni [Mt. 209. § (1) bek.].

A vezető állású munkavállaló esetében több, az általánostól eltérő szabályról rendelkezik maga a törvénykönyv. Amennyiben tehát a felek a munkaszerződésben nem állapodnak meg másképpen, ezek az eltérő szabályok alkalmazandóak. Lehetőség van azonban ezektől a szabályoktól is eltérni, és a munkavállalókra egyébként jellemző szabályt alkalmazni, amennyiben a rendelkezés nincs kógensként megjelölve. Így például, a vezető állású munkavállaló munkarendje az általánostól eltérően kötetlen [Mt. 209. § (4) bek.], lehetőség van arra azonban, hogy a felek a munkaszerződésben mégis az általános szabályokat kössék ki, amelynek eredményeként a munkaidő beosztására a munkáltató lesz jogosult [Mt. 96. § (1) bek.].

2. Eltérési lehetőségek

Az Mt. tehát óriási szabadságot enged abban a tekintetben, hogy a felek maguk határozzák meg a munkaszerződés feltételeit. Ezt a szabadságot érdemes kihasználni, és a munkaviszony jellemzőit egyedileg kialakítani.

Így például, bár az Mt. a 210. §-ban maga is megkönnyíti a munkáltatói felmondás lehetőségét, annak költségei is jelentősen lecsökkenthetők, ha a munkaszerződésben eltérünk a felmondási vagy a felmentési idő, illetve a végkielégítés szabályaitól. Így kizárható például a felmentési idő [Mt. 70. § (1) bek.], ezáltal a munkáltatónak nem kell távolléti díjat fizetnie a munkavállaló munkavégzésének hiányában. A végkielégítés összege csökkenthető, sőt, akár ki is zárható (Mt. 77. §).

   További példa lehet az eltérésre, ha a munkaszerződésben a munkáltató limitálja a kártérítési felelősségét egy meghatározott összegben, néhány havi távolléti díjban.

Amennyiben a felek a kötetlen munkarend kizárása mellett döntenek, érdemes ügyelni arra, hogy a munkáltató munkaidő-beosztási joga mellett alkalmazni kell az egyéb, kötetlen munkarend esetén kizárt rendelkezéseket, így például a vasárnapi munkavégzésre (Mt. 101. §], a rendkívüli munkaidőre vonatkozó rendelkezéseket (Mt. 107-109. §). Ezáltal a munkáltatót kötné a vasárnapi munkavégzés feltételeit meghatározó rendelkezések [Mt. 101. § (1) bek.], továbbá bérpótlék fizetésére lenne köteles (Mt. 140-144. §). A munkaszerződésben azonban lehetőség van arra, hogy kizárjuk ezeket a feltételeket, sőt, akár a bérpótlék fizetését is, vagy azokat csökkentett összegben biztosítsuk.

3. Korlátok

A munka törvénykönyve tehát a vezető állású munkavállalók esetén igen nagymértékben átalakítható, kizárható. Igen sok olyan szabálytól lehetséges így az eltérés, amely azonban a munkavállaló jogait nagymértékben sérti. Amennyiben ezek a jogok a munka törvénykönyvénél magasabb szintű jogforrásban – az Alaptörvényben, esetleg uniós rendeletben – kerülnek biztosításra, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a munkaszerződésbe foglalt eltérés jogellenes.

Példaként hozható fel a szabadság kérdése: a szabadságra vonatkozó rendelkezésektől a munka törvénykönyve alapján vezető állású munkavállalók esetében szabadon el lehet térni, ami magában foglalja azt is, hogy ki lehet zárni azt, tételes szabály legalábbis ennek ellenkezőjét nem rögzíti a törvénykönyvben. Az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdése azonban kimondja, hogy minden munkavállalónak joga van az éves fizetett szabadsághoz. Amennyiben tehát a szabadság teljes mértékben kizárásra kerül a munkaszerződésbe, az az Alaptörvénybe ütköző, ezáltal semmis rendelkezés [Mt. 27. § (1) bek.].

Az Alaptörvény azonban nem ad eligazítást arra nézve, hogy milyen mértékben kell biztosítani az éves fizetett szabadságot. A munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló, a Tanács 93/104/EK irányelvének 7. cikk (1) bekezdése viszont meghatározza, hogy az éves szabadság mértékének el kell érnie legalább a négy hetet, azaz húsz munkanapot. Az irányelv még vezető állású munkavállalók esetén sem enged kivételt ez alól a rendelkezés alól. Az irányelv megfelelő átültetése a tagállam felelőssége lenne, azonban iránymutatásul vehető a rendelkezés. Ennek megfelelően a húsz munkanap alapszabadság kizárása, csökkentése nem jogszerű.