Az állampolgárságtól eltérő uniós tagállamban való munkavégzés feltételeiről
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az egyik tagállamban kiállított A1 és E101 igazolás a másik tagállam bíróságait kizárólag a szociális biztonság területén köti.
I. Bevezetés
Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a francia Semmítőszék a Cour de cassation, az Európai Bírósághoz (a továbbiakban: EUB) a Bouygues travaux publics (Bouygues), az Elco construct Bucarest (Elco) és a Welbond armatures (Welbond) ellen be nem jelentett foglalkoztatás és jogellenes munkaerő‑kölcsönzés miatt indított büntetőeljárás keretében terjesztette elő.
A tárgyi ügyben indított büntetőeljárás során az illetékes bíróságnak határozata meghozatala előtt meg kellett győződnie arról, hogy határozata meghozatalának megindokolására elegendő terhelő bizonyíték áll-e rendelkezésre a gyanúsítottakkal, vagy a vádlottakkal szemben, és a határozata ezekre a bizonyítékokra tartalmazhat utalást[1]. Az ügyben a francia Semmítőszék arra kereste a választ, hogy a korábbi E101 tanúsítvány – a jelenlegi A1 igazolás – köti-e a fogadó tagállam bíróságait, nemcsak a társadalombiztosítási kötelezettség, hanem a munkajog tekintetében is. A kérdést a csalással megszerzett vagy azokra hivatkozó bizonyítványok kapcsán vetette fel, amelyeket a nemzeti bíróság nem hagyhat figyelmen kívül, kivéve, ha az EUB, Altun és társai ügyben hozott ítéletének feltételei[2], amelyet a Vueling Airlines SA ítéletével megerősített[3] teljesülnek. Felmerül a kérdés, hogy ilyen körülmények között a fogadó állam „illetékes intézménye” vagy bíróságai értékelhetik‑e, illetve adott esetben kivételes jelleggel megkérdőjelezhetik‑e egy másik tagállam illetékes intézménye által kiállított E 101‑es/A1-es igazolás érvényességét. A jelen ügyben előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem, a tagállamok munkaerőpiacainak integrációja folytán egyre súlyosabbá váló a szociális biztonság területén, egyfelől a jogbiztonság és a munkavállalók Unión belüli szabad mozgása és munkavállalása, másfelől a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló releváns rendelkezések megfelelő alkalmazásának követelménye közötti egyensúly sérülékeny kérdéseit veti fel. Az EUB már több alkalommal is megállapította, hogy a valamely tagállam illetékes intézménye által kiállított, az Európai Unión belül mozgó munkavállaló e tagállam szociális biztonsági rendszeréhez tartozását tanúsító E 101-es/A1‑es igazolás köti a fogadó tagállam illetékes hatóságát és bíróságait, így a munkavállaló nem tartozhat a fogadó tagállam szociális biztonsági rendszerének hatálya alá.[4] Az EUB dönthetett volna úgy a Semmítőszék által feltett kérdésről, hogy további vizsgálat céljából visszaküldi azt, vagy a nemzeti bíróság rendelkezésére bocsáthatta volna az uniós jog értelmezését, amely hasznos lehet számára az egyik vagy másik rendelkezés hatásainak értékelésénél” [5]. Az EUB az első alternatívát, – kizárólag az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés megválaszolását – választotta. E tekintetben rögzíteni kell azt, hogy az EUMSZ 267. cikk keretében az EUB csak arra jogosult, hogy a Szerződések és az uniós intézmények által hozott aktusok értelmezéséről döntsön, arra viszont nem, hogy az uniós jog szabályait egy meghatározott ügyre alkalmazza. Mindazonáltal az EUB az e cikkel bevezetett igazságszolgáltatási együttműködés keretében – az iratokban fellelhető tényekből kiindulva – megadhatja a nemzeti bíróságnak az uniós jog értelmezésének azokat az elemeit, amelyek valamely uniós jogi rendelkezés hatásainak értékelése során részére hasznosak lehetnek.
Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a 1408/71/EGK rendelet[6], az 574/72/EGK tanácsi rendelet[7] 11. cikkének, a 883/2004/EK rendelet[8] és a 987/2009 rendelet[9] 19. cikkének az értelmezésére irányult.
Az 574/72 rendelet 11. cikke szerint:
(1) Azon tagállam hatáskörrel rendelkező hatósága által kijelölt intézmény, amely tagállam jogszabályait továbbra is alkalmazni kell, igazolást bocsát ki arról, hogy a munkavállaló egy meghatározott időpontig továbbra is e jogszabályok hatálya alá tartozik: a) a rendelet 14. cikkének (1) bekezdésében és 14b. cikkének (1) bekezdésében említett esetekben a munkavállaló vagy munkáltatója kérésére 17.b) azokban az esetekben, amelyekre a rendelet 17. cikke vonatkozik.
(2) A rendelet 14. cikke (1) bekezdésének b) pontjában és 14b. cikkének (1) bekezdésében említett esetekre előírt hozzájárulást a munkáltató kérelmezi.
A 987/2009 rendelet[10] 19. cikke szerint:
(1) Azon tagállam illetékes intézménye, amelynek jogszabályai az alaprendelet II. címe szerint alkalmazandóvá válnak, értesíti az érintett személyt – valamint adott esetben annak munkáltatóját vagy munkáltatóit – az e jogszabályok szerinti kötelezettségeiről. Megadja számukra a jogszabályokban előírt alakiságok teljesítéséhez szükséges segítséget.
(2) Az érintett személy vagy a munkáltató kérésére azon tagállam illetékes intézménye, amelynek jogszabályai az alaprendelet II. címe szerint alkalmazandók, tanúsítja, hogy ezeket a jogszabályokat kell alkalmazni, és adott esetben jelzi, hogy mely időpontig és milyen feltételekkel.
II. A tényállás[11]
A franciaországi székhelyű Bouygues társaság, miután megnyert egy a franciaországi Flamanville‑ben megvalósítandó új generációs atomreaktor – egy EPR‑nek nevezett nyomottvizes reaktor – megépítésére kiírt közbeszerzési pályázatot, a kivitelezésre két másik vállalkozással csendes társaságot hozott létre, amely alvállalkozóként megbízott egy, többek között a szintén franciaországi székhelyű Welbond társaságot is magában foglaló gazdasági egyesülést. Ez az egyesülés maga is egyrészt alvállalkozókat vett igénybe, közöttük a romániai székhelyű Elco társaságot, másrészt pedig az írországi székhelyű Atlanco Ltd munkaerő‑kölcsönző társaságot alkalmazta, amely ciprusi leányvállalattal és lengyelországi irodával rendelkezett.
Egy, a külföldi munkavállalók elszállásolási körülményeire vonatkozó feljelentést, a kölcsönzött lengyel munkavállalók körében amiatt kibontakozó sztrájkmozgalmat, hogy a balesetekkel szemben nem vagy csak elégtelen mértékben részesültek szociális védelemben, továbbá azt követően, hogy száznál is több be nem jelentett üzemi balesetre derült fény, valamint a francia nukleáris biztonsági hatóság az Autorité de sûreté nucléaire (ASN), majd a rendőrség által folytatott vizsgálat alapján a Bouyges‑gal, a Welbonddal és az Elcóval szemben eljárást indítottak a 2008 júniusa és 2012 októbere közötti időszakban megvalósult cselekmények, többek között – az első két társaság esetében – be nem jelentett munkavállalók alkalmazása, valamint jogellenes munkaerő‑kölcsönzés, és – a harmadik társaság esetében – be nem jelentett foglalkoztatás miatt.
A franciaországi caen‑i fellebbviteli bíróság, a cour d’appel de Caen, 2017. március 20‑i ítéletével, amely részben helybenhagyta a cherbourg‑i elsőfokú bíróság büntető tanácsa a chambre correctionnelle du tribunal d’instance de Cherbourg által 2015. július 7‑én hozott ítéletet, megállapította, hogy az Elco elkövette a be nem jelentett foglalkoztatás bűncselekményét, mivel a munkavállalók foglalkoztatását megelőzően elmulasztotta megtenni a társadalombiztosítási szervek felé a név szerinti, valamint a munkabérekre és társadalombiztosítási járulékokra vonatkozó bejelentéseket.
E bíróság megítélése szerint, az Elco szokásos, állandó és folyamatos tevékenységet folytatott Franciaországban, ami nem jogosította fel arra, hogy a kiküldetésre vonatkozó jogszabályokra hivatkozzon.
E tekintetben megállapította, hogy a munkavállalók igen nagy többségét az Elco kizárólag azzal a szándékkal vette fel, hogy néhány napon belül Franciaországba küldje ki őket, mivel a legtöbbjük egyébként nem, vagy csak rövid ideje dolgozott e társaságnál, továbbá hogy az Elco romániai tevékenysége a Franciaországban folytatott tevékenységéhez képest járulékossá vált, az érintett munkavállalók adminisztratív irányítása nem volt biztosított Romániában, és bizonyos kiküldetések időtartama meghaladta a 24 hónapot.
A Bouyges‑ot és a Welbondot illetően a caen‑i fellebbviteli bíróság megállapította, hogy e társaságok az Atlanco által rendelkezésére bocsátott munkavállalók tekintetében megvalósították a be nem jelentett foglalkoztatás és a jogellenes munkaerő‑kölcsönzés bűncselekményét.
E tekintetben mindenekelőtt megállapította, hogy a Bouygues és a Welbond az Atlanco ciprusi leányvállalatán és e leányvállalat egy lengyelországi irodáján keresztül lengyel kölcsönzött munkavállalókat vett fel, akikkel az említett leányvállalat Dublinban lakó és Franciaországban dolgozó két munkavállalója közvetítésével görög nyelven megfogalmazott szerződést íratott alá.
Ezt követően megállapította, hogy ugyanez a leányvállalat nem szerepelt a franciaországi cégjegyzékben, és sem Cipruson, sem Lengyelországban nem folytatott semmilyen tevékenységet. Végül e bíróság megállapította, hogy bár a Bouygues és a Welbond valóban kérte az Atlancától a Flamanville‑i telephelyen jelen lévő kölcsönzött lengyel munkavállalókra vonatkozó dokumentumokat, ‑ többek között az E 101 és az A1 igazolásokat ‑ e vállalkozások továbbra is úgy foglalkoztatták e munkavállalókat, hogy e dokumentumokról nem kaptak teljes mértékű tájékoztatást.
A Bouygues, az Elco és a Welbond a francia Semmítőszékhez, nyújtott be felülvizsgálati kérelmet a caen‑i fellebbviteli bíróság 2017. március 20‑i ítéletével szemben, hivatkozva arra, hogy e bíróság az érintett munkavállalók részére kiállított E 101 és A1 igazolásokhoz kapcsolódó hatásokat nem ismerte el.
A kérdést előterjesztő bíróság szerint az EUB-nak az A‑Rosa Flussschiff[12] és az Altun és társai ügyében meghozott ítéletből az következik, hogy ha a fogadó állam illetékes hatósága, vagy nemzeti bírósága előtt a szociális biztonsági szervek felé teljesítendő bejelentési kötelezettség megsértése miatt be nem jelentett foglalkoztatás gyanúja alapján büntetőeljárás indul, és a terhelt az érintett munkavállalók tekintetében bemutatja az 1408/71 rendelet 14. cikke 2. pontjának a) alpontja alapján kiállított E 101-es, – jelenleg A1-es – igazolásokat, azokat a fogadó állam illetékes hatósága és nemzeti bírósága a kontradiktórius eljárás végeztével csak akkor hagyhatja figyelmen kívül, ha a bírósági vizsgálat során gyűjtött konkrét bizonyítékok alapján megállapítást nyert, hogy ezen igazolásokat csalárd módon szerezték vagy azokra csalárd módon hivatkoztak, és a megkeresett kiállító intézmény e bizonyítékokat ésszerű határidőn belül nem vette figyelembe, valamint e hatóság, vagy a bíróság csalárd magatartás fennállását állapítja meg annak objektív eleme – az vonatkozó rendelkezésben előírt feltételek betartásának hiánya –, és szubjektív eleme – azaz a terhelt arra irányuló szándéka, hogy az igazoláshoz fűződő előnyökben való részesülés érdekében megkerülje vagy kijátssza az említett igazolás kiállításának feltételeit – alapján.
Ugyanakkor megjegyezte azt is, hogy a tényállás szerinti ügyben a munkáltatókat nem csupán amiatt vádolták be nem jelentett foglalkoztatással, mert elmulasztották a munkabérekkel és a társadalombiztosítási járulékokkal kapcsolatos bejelentéseknek az illetékes szervek felé történő megtételét, hanem amiatt is, mert a munkavállalóknak a foglalkoztatást megelőző név szerinti bejelentésére vonatkozó, – többek között a munka törvénykönyve szerinti – kötelezettségüknek sem tettek eleget, míg két társasággal – a Bouyges‑gal és a Welbonddal – szemben e kötelezettségek megsértésével gyanúsított társaság által foglalkoztatott munkavállalókra tekintettel be nem jelentett foglalkoztatás miatt emeltek vádat.
A francia munka törvénykönyve rendelkezései szerint[13]:
„A munkavállaló foglalkoztatására csak a munkáltató által az erre a célra kijelölt szociális védelmi szervezeteknél tett név szerinti bejelentést követően kerülhet sor.
A munkáltató ezt a bejelentést minden olyan telephelyen megteszi, ahol munkavállalókat foglalkoztatnak.”
„A jelen könyvben meghatározott feltételek mellett jogellenes munkavégzésnek minősülnek a következő jogsértések:
1°) Be nem jelentett foglalkoztatás;[…]
3°) jogellenes munkaerő‑kölcsönzés;[…]”
Ennek következtében az előterjesztő bíróságban felmerült a kérdés, hogy tárgyi ügyben – az 1408/71 rendelet 14. cikke 1. pontjának a) alpontjára és 2. pontjának b) alpontja, valamint a 883/2004 rendelet 13. cikkének (1) bekezdése alapján – kiállított E 101 és A1 igazolásokhoz kapcsolódó hatások – a szociális biztonsági rendszerre vonatkozó alkalmazandó jogszabályok meghatározása és a szociális védelmi szervek felé történő bejelentés – tekintetében kiterjed‑e az alkalmazandó jogszabályoknak a munkajog szerinti meghatározására és a munkáltatót terhelő azon kötelezettségekre is, amelyek azon tagállam munkajogának alkalmazásából következne, amelyben az ezen igazolások által érintett munkavállalók munkájukat végzik, különösen pedig kiterjed‑e a munkáltató által e munkavállalók foglalkoztatását megelőzően teljesítendő bejelentésekre.
E körülmények között a Semmítőszék eljárását felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából kérdést terjesztette az EUB elé.
III. Az EUB értékelése és ítélete
Kérdésével az előterjesztő Semmítőszék az EUB jogértelmezését arra vonatkozóan kérte, hogy a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló 1408/71/EGK rendelet végrehajtására vonatkozó szabályok megállapításáról szóló 574/72/ EGK rendelet valamint a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló 987/2009/EK rendelet és végrehajtására vonatkozó a 883/2004/EK rendelet egymással összefüggő rendelkezéseit úgy kell‑e értelmezni, hogy a valamely tagállam illetékes intézménye által a valamely másik tagállam területén tevékenységet végző munkavállaló részére kiállított E 101 illetve A1 igazolás e tagállam bíróságait nem csak a szociális biztonság, hanem a munkajog területén is köti[14].
Ezt a kérdést – többek között – azon munkáltatók ellen be nem jelentett foglalkoztatás miatt indított büntetőeljárásokkal összefüggésben terjesztették elő, akik a 2008 és 2012 közötti időszakban Franciaország területén – az adott esettől függően – a munkavállalók kiküldetése vagy több tagállamban történő munkavégzés címén kibocsátott E 101 vagy A1 igazolással rendelkező munkavállalókat vettek igénybe, anélkül hogy a foglalkoztatást megelőzően az illetékes francia hatóságok felé megtették volna a munka törvénykönyve által előírt bejelentést.
Másként fogalmazva, az előterjesztő bíróság kérdése annak feltárására irányult, hogy ezek az igazolások milyen mértékű hatással vannak a törvény szerinti előzetes bejelentési kötelezettségre, és így milyen mértékben terjednek ki a fogadó tagállam munkajogi jogszabályainak az érintett munkavállalókra történő alkalmazására, továbbá, hogy az érvényes igazolások nemcsak a társadalombiztosítási kötelezettségek, hanem a munkajogi előírások teljesítése tekintetében is kötik-e a fogadó tagállam illetékes hatóságait és bíróságait.
A kérdés kapcsán az EUB emlékeztetett arra, hogy ítélkezési gyakorlata értelmében az E 101 és az A1 igazolások célja az, hogy az 1408/71 rendelet, a 883/2004 rendelet által előírt anyagi jogi szabályozáshoz hasonlóan megkönnyítse a munkavállalók szabad mozgását és a szolgáltatások szabad nyújtását[15].
Ezen igazolások olyan, az azon tagállam illetékes hatósága által kijelölt intézmény által – esettől függően – az 574/72 rendelet vagy a 987/2009 rendelet előírásai alapján kiállított típus‑formanyomtatványnak felelnek meg, amely tagállam szociális biztonsági jogszabályait alkalmazni kell, és amely igazolást a célból állítottak ki, hogy e rendeletek előírásainak értelmében „tanúsítsa”, hogy e rendeltek bizonyos rendelkezései szerinti valamely helyzetben lévő munkavállalók az említett tagállam jogszabályainak hatálya alá tartoznak[16]. Ezáltal – azon elv értelmében, hogy a munkavállalóknak csak egy szociális biztonsági rendszerben kell biztosítottnak lenniük – ezen igazolások szükségképpen feltételezik, hogy más tagállamok szociális biztonsági rendszerei nem alkalmazhatóak[17].
A lojális együttműködés elve alapján, amely magában foglalja a kölcsönös bizalom elvét is, mivel az E 101 és A1 igazolások azt a vélelmet állítják fel, hogy az érintett munkavállaló szabályosan biztosított azon tagállam szociális biztonsági rendszerében, amelynek illetékes intézménye kiállította ezen igazolásokat, ez utóbbiak főszabály szerint kötik azon tagállam illetékes intézményeit és bíróságait, amelyben e munkavállaló munkát végez[18]. Mindaddig, amíg az említett igazolásokat nem vonják vissza vagy nyilvánítják érvénytelennek, azon tagállam illetékes intézményének, ahol a munkavállaló munkát végez, figyelembe kell vennie azt, hogy e munkavállaló már azon tagállam szociális biztonsági rendszerének hatálya alá tartozik, amelynek illetékes intézménye ugyanezen igazolásokat kibocsátotta, és ez az intézmény ezért a szóban forgó munkavállalót nem vonhatja a saját szociális biztonsági rendszerének hatálya alá[19].
Az EUB ítélkezési gyakorlata szerint még akkor is ez a helyzet, ha megállapítják, hogy az érintett munkavállaló tevékenysége végzésének feltételei nyilvánvalóan nem tartoznak az 1408/71 rendelet és a 883/2004 rendeletek tárgyi hatálya alá[20].
A fogadó tagállam bírósága az erre irányuló bírósági eljárás keretében csak akkor hagyhatja figyelmen kívül az E 101 igazolásokat, ha teljesül két kumulatív feltétel: azaz egyrészről az, hogy az ezen igazolásokat kiállító intézmény – amelytől e tagállam illetékes hatósága haladéktalanul az említett igazolások kiállítása megalapozottságának felülvizsgálatát kérte – az ezen utóbbi intézmény által közölt információk tükrében eltekintett az ilyen felülvizsgálat lefolytatásától, továbbá attól, hogy észszerű határidőn belül ‑ adott esetben ezen igazolások megsemmisítésével vagy visszavonásával ‑ állást foglaljon erről a kérelemről; másrészről pedig az, hogy ezen információk a tisztességes eljáráshoz való joghoz kapcsolódó garanciák tiszteletben tartása mellett lehetővé tegyék e bíróság számára annak megállapítását, hogy a szóban forgó igazolásokat csalárd módon szerezték meg, vagy azokra csalárd módon hivatkoztak[21].
Bár az E 101 és az A1 igazolások kötelező erejűek, azok kizárólag az 1408/71 és a 883/2004 rendelettel végrehajtott koordináció által érintett nemzeti szociális biztonsági jogszabályok által előírt kötelezettségekre korlátozódnak[22].
Az EUB ítélkezési gyakorlatából továbbá megállapítható, hogy e rendeletek alkalmazása céljából meghatározó tényező a közvetlen és elegendően releváns kapcsolat, amelynek egy meghatározott ellátás és az ezen szociális biztonsági ágakat és rendszereket szabályozó nemzeti jogszabályok között kell fennállnia[23].
Következésképpen, a fogadó tagállam illetékes hatóságát és bíróságait a valamely tagállam illetékes intézménye által kiállított E 101 és A1 igazolás csak annyiban köti, amennyiben azt tanúsítja, hogy az érintett munkavállaló szociális biztonsági szempontból az 1408/71 rendelet 4. cikkének (1) és (2) bekezdésében, valamint a 883/2004 rendelet 3. cikkének (1) bekezdésében felsorolt szociális biztonsági ágak és rendszerek egyikéhez közvetlenül kapcsolódó ellátások céljából az első tagállam jogszabályainak hatálya alá tartozik[24].
Ezen igazolások tehát nem rendelkeznek kötelező erővel a nemzeti jog által az e rendeletek értelmében vett szociális biztonságtól eltérő olyan területeken előírt kötelezettségek tekintetében, mint többek között a munkáltatók és a munkavállalók közötti munkaviszony, különösen pedig ez utóbbiak foglalkoztatási és munkafeltételei[25].
Az EUB a francia munka törvénykönyve által előírt, a foglalkoztatást megelőző bejelentés jellegét és hatályát illetően meg kell állapítani, hogy az eljárás felperesei szerint e bejelentés célja ‑ jóllehet e bejelentést e törvénykönyv formálisan előírja – az, hogy ellenőrizze, hogy a munkavállaló biztosított‑e a szociális biztonsági rendszer valamelyik ágában, és így biztosítsa a társadalombiztosítási járulékok franciaországi megfizetését.
Mivel ezen bejelentést a munkáltatónak a szociális biztonsági szervek felé kell teljesítenie, és így az illegális foglalkoztatás elleni küzdelem érdekében ez utóbbiak számára a nemzeti szociális biztonsági szabályok betartásának ellenőrzésére szolgál[26].
A francia munka törvénykönyv rendelkezései szerint[27]:
„Tilos:
1° Az L. 8221‑3. és L 8221‑5. cikkben meghatározott, és az abban foglalt feltételek mellett folytatott be nem jelentett vagy részben be nem jelentett foglalkoztatás;
2° A be nem jelentett foglalkoztatás előnyben részesítésének a tények teljes ismeretében, bármilyen eszközzel történő népszerűsítése;
3° A be nem jelentett foglalkoztatott munkájának közvetlenül vagy közvetítő személy segítségével történő rosszhiszemű igénybevétele.”
„A be nem jelentett foglalkoztatásnak a tevékenység eltitkolásával megvalósuló alkalmazásának minősül, ha valamely, haszonszerzési céllal folytatott gyártási, feldolgozási, javítási tevékenységet, vagy szolgáltatásnyújtást, illetve kereskedelmi ajánlat teljesítését olyan személy színlelt módon végzi, aki szándékosan nem tesz eleget kötelezettségeinek: […]
2° azáltal, hogy nem teszi meg a hatályos jogszabályi rendelkezések alapján a társadalombiztosítási szervek vagy adóhatóságok felé teljesítendő bejelentéseket. […];”
„A foglalkoztatás eltitkolásával megvalósuló be nem jelentett foglalkoztatásnak minősül, ha a munkáltató:
„3° szándékosan nem teljesíti a társadalombiztosítási járulékok és adók beszedésére hatáskörrel rendelkező szervek felé a munkabérekkel, illetve az azokat terhelő társadalombiztosítási járulékokkal kapcsolatos bejelentéseket.”
A francia kormány álláspontja szerint, a foglalkoztatást megelőző bejelentés az adminisztráció egyszerűsítésének eszköze, amely lehetővé teszi a munkáltató számára, hogy egy lépésben tegyen eleget egyidejűleg több kötelezettségének, amelyek közül egyesek kétségtelenül a szociális biztonságra vonatkoznak, azonban egyáltalán nem járnak a francia szociális biztonsági rendszerben való biztosítással.
Ez a bejelentés azzal, hogy az illetékes hatóságok rendelkezésére bocsát minden hasznos információt a munkáltató és az érintett munkavállaló közötti jövőbeli szerződéses viszony tekintetében, lehetővé teszi többek között a nemzeti munkajogi szabályok által előírt foglalkoztatási és munkafeltételek betartásának biztosítását, ha a munkavállaló – miként a jelen ügyben is – nem e szabályok értelmében vett kiküldetési helyzetben van, hanem Franciaországban munkavállalóként foglalkoztatják. Így a jelen jogvita nem a társadalombiztosítási járulékok e tagállamban történő fizetésére, hanem a francia munkajogi szabályok összességének az alapeljárás felperesei általi tiszteletben tartására vonatkozik[28].
Továbbá emlékeztetett arra, hogy az EUMSZ 267. cikk keretében az EUB csak arra jogosult, hogy a Szerződések és az uniós intézmények által hozott aktusok értelmezéséről döntsön, arra viszont nem, hogy az uniós jog szabályait egy meghatározott ügyre alkalmazza[29]. Így nem az EUB feladata az jogvita alapjául szolgáló tényállás megállapítása, és ebből a kérdést előterjesztő bíróság által meghozandó határozatra vonatkozó következmények levonása, és nem értelmezheti az érintett nemzeti törvényi vagy rendeleti rendelkezéseket sem[30]
Hasonlóképpen nem az EUB, hanem a nemzeti bíróság feladata a jogvita alapjául szolgáló tényállás megállapítása, és ebből a meghozandó határozatára vonatkozó következmények levonása. Ily módon az EUB feladata az, hogy – az uniós és nemzeti bíróságok hatáskörmegosztásának keretén belül – azt az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban meghatározott ténybeli és szabályozási hátteret vegye figyelembe, amelybe az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés illeszkedik[31]. Ezen túlmenően az EUB szintén nem dönthet a nemzeti szabályozásnak az uniós joggal való összeegyeztethetőségéről, és nem értelmezheti a nemzeti törvényi vagy rendeleti rendelkezéseket sem[32], ugyanakkor hatáskörrel rendelkezik arra, hogy tájékoztassa a kérdést előterjesztő bíróságot minden olyan, az uniós jog értelmezésére vonatkozó szempontról, amely lehetővé teszi e bíróság számára az ilyen összeegyeztethetőségnek az előtte folyamatban lévő jogvita elbírálása céljából történő értékelését[33]
Vagyis a tényállás szerinti ügyben az előterjesztő bíróság feladata annak meghatározása, hogy a munka törvénykönyvében előírt, a foglalkoztatást megelőző bejelentési kötelezettség kizárólag annak biztosítására irányul‑e, hogy az érintett munkavállalók a szociális biztonsági rendszer egyik vagy másik ágában biztosítottak legyenek, és ebből következően pusztán az e területre vonatkozó jogszabályok tiszteletben tartását biztosítsák, amely esetben a kiállító intézmény által kiadott E 101 és A1 igazolás főszabály szerint az ilyen kötelezettség akadályát képezi, vagy hogy e kötelezettség – akárcsak részben is – az illetékes nemzeti hatóságok által a munkajogban előírt foglalkoztatási és munkafeltételek betartásának garantálása céljából végzett ellenőrzések hatékonyságának biztosítására irányul‑e, amely esetben ezen igazolások semmilyen hatással nem bírnának az említett kötelezettségre, tekintve hogy e kötelezettség semmi esetre sem járna azzal, hogy az érintett munkavállalók a szociális biztonsági rendszer egyik vagy másik ágában biztosítottá válnak[34].
E megfontolások összességére tekintettel az EUB a Semmítőszék előterjesztett kérdésére adott válasza szerint, az 574/72 rendelet 11. cikke (1) bekezdésének a) pontját, a 12a. cikke 2. pontjának a) alpontját és 4. pontjának a) alpontját, valamint a 987/2009 rendelet 19. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a valamely tagállam illetékes intézménye által a tevékenységüket valamely más tagállam területén végző munkavállalók részére az 1408/71 rendelet 14. cikke 1. pontjának a) alpontja vagy 14. cikke 2. pontjának b) alpontja alapján kiállított E 101 igazolás, és az ezen intézmény által az ilyen munkavállalók részére a 883/2004 rendelet 12. cikkének (1) bekezdése és 13. cikkének (1) bekezdése alapján kiállított A1 igazolás ez utóbbi tagállam bíróságait kizárólag a szociális biztonság területén köti[35].
[1] A büntetőeljárás során az ártatlanság vélelme egyes vonatkozásainak és a tárgyaláson való jelenlét jogának megerősítéséről szóló Euróai Parlament és Tanács (EU) 2016/343 irányelve, (16) preambulumbekezdés, 4. cikk (1) bekezdés előírásai szerint.
[2] 2018. február 6‑i Altun és társai ítélet, C‑359/16, EU:C:2018:63, .
[3] 2020. április 2‑i CRPNPAC és Vueling Airlines ítélet, C‑370/17 és C‑37/18, EU:C:2020:260.
[4] 2000. február 10‑i FTS‑ítélet, C‑202/97, EU:C:2000:75; 2000. március 30‑i Banks és társai ítélet C‑178/97, EU:C:2000:169; 2006. január 26‑i Herbosch Kiere ítélet C‑2/05, EU:C:2006:69.
[5] 2015. július 16-i CHEZ Razpredelenie Bulgaria ítélet, C 83/14, EU: C: 2015: 480, 71. pont.
[6] 2005. április 13‑i 647/2005/EK európai parlamenti és tanácsi rendelettel módosított, az 1996. december 2‑i 118/97/EK tanácsi rendelettel módosított és naprakésszé tett, a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra, önálló vállalkozókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló 1408/71/EGK rendelet.
[7] 1408/71/EGK rendelet végrehajtására vonatkozó szabályok megállapításáról szóló, 1972. március 21‑i 574/72/EGK tanácsi rendelet.
[8] a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló 883/2004/EK rendelet.
[9] A 2012. május 22‑i 465/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelettel módosított, a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló, 2004. április 29‑i 883/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet hatályon kívül helyezte és felváltotta az 1408/71 rendeletet.
[10] Az 574/72 rendeletet 2010. május 1‑jétől hatályon kívül helyezte és felváltotta 987/2009 rendelet.
[11] Ítélet 24-32. pont.
[12] 2017. április 27‑i A‑Rosa Flussschiff GmbH ítélet, C‑620/15, EU:C:2017:309.
[13] A francia munka törvénykönyve, a code du travail) jelen eljárásban alkalmazandó változatának L. 1221‑10. és L. 8211‑1. cikke szerint
[14] Az 574/72 rendelet 11. cikke (1) bekezdés a) pontja, 12a. cikke 2. pont a) alpontja és 4. pont a) alpontja, valamint a 987/2009 rendelet 19. cikk (2) bekezdés, az 1408/71 rendelet 14. cikke 1. pont a) alpontja, illetve 14. cikke 2. pont b) alpontja a 883/2004 rendelet 12. cikk (1) bekezdés, illetve 13. cikk (1) bekezdés
[15] Altun és társai ítélet, 35. pont.
[16] 2015. szeptember 9‑i X és van Dijk ítélet, C‑72/14 és C‑197/14, EU:C:2015:564, 38. pont.
[17] Altun és társai ítélet, 36. pont.
[18] Altun és társai ítélet, 37–40. pont; 2018. szeptember 6‑i Alpenrind és társai ítélet, C‑527/16, EU:C:2018:669, 47. pont.
[19] Altun és társai ítélet, 41. pont.
[20] A‑Rosa Flussschiff ítélet, 61. pont.
[21] CRPNPAC és Vueling Airlines ítélet, 78. pont.
[22] 1991. október 4‑i De Paep ítélet, C‑196/90, EU:C:1991:381, 12. pont; X és van Dijk ítélet, 39. pont.
[23] 2015. február 26‑i de Ruyter ítélet, C‑623/13, EU:C:2015:123, 23. pont; 2019. január 23‑i Zyla ítélet, C‑272/17, EU:C:2019:49, 30. pont.
[24] Ítélet 47. pont.
[25] De Paep ítélet, 13. pont..
[26] Ítélet 49. pont.
[27] Code du travail L. 8221‑1; L. 8221‑3 cikke; és a 2011. június 18. és 2016. augusztus 10. közötti időszakban hatályos L. 8221‑5. cikke.
[28] Ítélet 50. pont.
[29] 2019. november 19‑i A. K. és társai ítélet, C‑585/18, C‑624/18 és C‑625/18, EU:C:2019:982, 132. pont.
[30] .2019. október 16‑i Glencore Agriculture Hungary ítélet, C‑189/18, EU:C:2019:861, 30. és 31. pont.
[31] 2018. június 7‑i Scotch Whisky Association ítélet, C‑44/17, EU:C:2018:415, 24. pont.
[32] 2012. március 1‑jei Ascafor és Asidac ítélet, C‑484/10, EU:C:2012:113, 33. pont, 2015. október 6‑i Consorci Sanitari del Maresme ítélet, C‑203/14, EU:C:2015:664, 43. pont.
[33] Ascafor és Asidac ítélet, 34. pont, 2017. július 26‑i Europa Way és Persidera ítélet, C‑560/15, EU:C:2017:593, 35. pont.
[34] Ítélet 53. pont.
[35] Ítélet 54. pont.
