A végkielégítésre való jogosultság függ a munkaviszony megszüntetése módjától, továbbá a felmondás indokától, illetve a munkaviszonyban töltött idő tartamától. Ha a munkaviszony felmondási idő nélkül azonnali hatállyal szűnik meg, végkielégítés nem jár – a Kúria eseti döntése.
Releváns jogszabályhely: 2012. évi I. törvény 77. §, 449/2021. (VII. 29.) Korm. rendelet 1. § (9) bekezdés.
Ami a tényállást illeti, a felperes előbb közalkalmazotti, majd 2021. március 1-jétől egészségügyi szolgálati jogviszonyban állt az alperes alkalmazásában, aki 2021. október 12-én a jogviszonyt azonnali hatályú felmondással, végkielégítés fizetése nélkül megszüntette. Indokként az azóta már hatályon kívül helyezett 449/2021. (VII. 29.) Korm. rendelet 1. § (9) bekezdését jelölte meg. Eszerint a foglalkoztatott jogviszonyát felmentéssel, illetve felmondással azonnali hatállyal meg kell szüntetni, ha a foglalkoztatott a védőoltás felvételét a felhívástól számított 15 napon belül nem igazolta a munkáltató felé, és a foglalkoztatott az arról szóló orvosi szakvéleményt, hogy számára egészségügyi indokból ellenjavallt a védőoltás felvétele a felhívástól számított 15 napon belül nem mutatja be. Kiemelte, hogy a felperes a munkáltató felszólításában szereplő végső határidőn belül nem vette fel az előírt védőoltást.
A felperes végkielégítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Előadta, hogy az irányadó kormányrendelet megfosztotta a végkielégítéstől, elfogadható indok nélkül vonta el az őt megillető várománytól, ezáltal megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményében (EJEE) rögzített jogát a tulajdon védelméhez. Álláspontja szerint jogviszonya megszüntetése nem feleltethető meg az a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 64. § (1) bekezdése c) pontja szerinti azonnali hatályú felmondásnak, arra voltaképpen az Mt. 64. § b) pontja szerinti rendes felmondással került sor. A Kormányrendelet beavatkozást jelent a tulajdonhoz való jogba, ezért meg kell felelnie az Alaptörvényben lefektetett szükségességi és arányossági követelményrendszernek. Álláspontja szerint ez a rendelkezés nem felel meg az arányossági elvárásoknak, mivel megtorló, büntető jellegű szankció alkalmazásának csak a jogsértés elkövetőjének vétkes magatartása esetén lehet helye, az oltás felvételének elutasítása azonban nem ilyen. A felperes szerint az azonnali hatályú, végkielégítés fizetése nélküli jogviszony megszüntetés jogi szempontból olyan helyzetet teremt, mintha az oltást elutasító egészségügyi dolgozó munkaviszonnyal kapcsolatos lényegi kötelezettségszegést követett volna el. A végkielégítés olyan jogos váromány, amit a dolgozók értékteremtő munkájukkal és lojalitásukkal vívnak ki, és amelynek funkciója a munkáltató érdekkörére visszavezethető felmondással előidézett egzisztenciális válság kompenzálása. Hivatkozott még az EJEB által kidolgozott arányossági szempontrendszer fontos részeként az előreláthatóságra, hogy az Egyezményben részes állam nem alkot olyan jogszabályokat, amelyek rendelkezéseit a hatálybalépésüket megelőzően létrejött jogviszonyokra is alkalmazni kell.
Az első- és másodfokú eljárás
A törvényszék elutasította a keresetet. Megállapította, hogy a tulajdon védelméhez való jog nem terjed ki a felperes végkielégítés iránti igényére figyelemmel arra, hogy a végkielégítést a felperes ténylegesen sohasem birtokolta. A végkielégítés feltételhez kötött, csak meghatározott jogviszony-megszüntetési módok tekintetében terheli a munkáltatót ilyen fizetési kötelezettség. Az EJEB gyakorlata körében utalt arra, hogy a szociálpolitika megváltoztatása esetén lehetőség van a végkielégítéssel kapcsolatos törvényi vállalások módosítására, ilyen esetekben az államot széleskörű mérlegelési jog illeti meg. Kifejtette, hogy a felperes a felmondás esetére nézve megalapozottan nem számolhatott azzal, hogy automatikusan jogosulttá válik a végkielégítésre ilyen kötelezettsége a munkáltatónak csak akkor áll fenn, amikor a munkavállaló magatartása és a munkaviszony megszüntetése között nincs okozati összefüggés. A felperesnek volt mérlegelési lehetősége az oltás felvételében és ezzel a jogviszony megszüntetésével kapcsolatban, és döntése meghozatalakor már azzal is pontosan tisztában volt, hogy a jogviszonya megszüntetése esetén nem lesz jogosult végkielégítésre.
Az ítélőtábla helybenhagyta az elsőfokú ítéletet. Hangsúlyozta, hogy a felperes munkaviszonya a Kormányrendelet 1. § (9) bekezdése szerinti azonnali hatályú felmondással szűnt meg. Ezzel egy önálló, sui generis felmondási okot határozott meg a jogalkotó. A felperes felmondása az egészségügyi alkalmatlansággal összefüggő indokok közé sorolható, azonban a munkavállaló nem rajta kívülálló okból, hanem egészségügyi önrendelkezési joga alapján hozott saját döntése folytán nem felel meg a munkaalkalmassági követelményeknek, így közrehatott ezen állapota kialakulásában.
A felülvizsgálati kérelem tartalma
A felperes vitatta, hogy nem volt várományosnak tekinthető a végkielégítés vonatkozásában, mivel jogviszonya egy újonnan bevezetett, sui generis jogcímen szűnt meg. Ez az értelmezés kiüresíthetővé teszi a tulajdonhoz fűződő jog védelmét a végkielégítés vonatkozásában, mert kiszolgáltatja azt a jogalkotó önkényének, így a munkavállaló bármikor megfosztható jogos várományától. Jogviszonya létesítésekor számolhatott azzal, hogy különféle védőoltások felvételére kötelezhetik, illetve a kötelezettség teljesítésének megtagadása esetén munkáját elveszíti, ez azonban nem jelenti azt, hogy azzal is számolnia kellett, hogy jogviszonya ilyen indokból történő megszüntetéséhez nem kapcsolódik majd végkielégítés. Az oltások felvételének megtagadása nem értékelhető felróható magatartásként, mert annak során egy alapvető jogát, az egészségügyi önrendelkezési jogát gyakorolta, amely nem minősülhet vétkes felróható magatartásnak. A Kormányrendelet beavatkozást jelent az Egyezmény szerinti tulajdonjoghoz való jogába, amely beavatkozás megengedhetősége az EJEB gyakorlatában kidolgozott mércék alapján vizsgálható.
Az alperes szerint a Kormányrendelet egy sui generis jogviszony megszüntetési módot rendelt alkalmazni, amely kizárta a végkielégítésre való jogosultságot. Erre figyelemmel az Mt. rendelkezései nem alkalmazhatók, a rendelet szabályai mint speciális szabályok elsődlegesen értelmezendőek az Mt. általános szabályaival szemben. Megjegyezte, az Alkotmánybíróság is vizsgálta a Kormányrendelet kifogásolt rendelkezését, és arra a következtetésre jutott, hogy a végkielégítés a foglalkoztatási jogviszonyok egyedi sajátosságai alapján érvényesíthető követelés, nem közjogi váromány, nem hozható kapcsolatba az Alaptörvényben foglalt tulajdonhoz való joggal.
A Kúria megállapításai
A Kúria hangsúlyozta, az Egyezmény garanciái nem terjednek ki valamely tulajdon megszerzésére, hanem kizárólag a fennálló tulajdoni rend védelmét szavatolják, és nem terjednek ki a tulajdonszerzéshez való jog alapjogi védelmére is. A végkielégítés jogi természetét tekintve a munkaviszony meghatározott jogcímekkel történő munkáltatói megszüntetése esetén fizetendő juttatás, az ideiglenes, jövedelem-pótló, szociális jellege mellett anyagi elismerést is magában foglal. A végkielégítésre való jogosultság függ a munkaviszony megszüntetése módjától, továbbá a felmondás indokától, illetve a munkaviszonyban töltött idő tartamától. Az Mt. 77. § (5) bekezdése kizárja a jogosultak köréből azokat a munkavállalókat, akik munkaviszonya a munkavállaló munkaviszonnyal kapcsolatos magatartása vagy nem egészségi okkal összefüggő képessége folytán szűnt meg.
A Kúria egyetértett azzal, hogy a felperes egészségügyi szolgálti jogviszonya nem a felperes által hivatkozott felmondással, hanem a Kormányrendelet 1. § (9) bekezdése szerinti azonnali hatályú felmondással szűnt meg. A jogalkotó egy külön jogszabályban önálló azonnali hatályú felmondási okot állapított meg. A Kormányrendeletben rögzített felmondási indok nem sorolható az Mt. 66. § (2) bekezdésében meghatározott indokok közé („felmondás indoka a munkavállaló munkaviszonnyal kapcsolatos magatartásával, képességével vagy a munkáltató működésével összefüggő ok lehet”), és a jogviszony felszámolására nem felmondási idő közbeiktatásával, hanem azonnali hatállyal került sor, amennyiben az érintett egészségügyi szolgálati jogviszonyban álló személy nem vette fel a védőoltást a jogszabályban rögzített és vele a munkáltató által közölt határidőben.
Mivel a munkaviszony megszüntetésére nem valamely, az Mt. 77. § (1) bekezdésében rögzített módon került sor (munkáltató felmondása, a munkáltató jogutód nélküli megszűnése, vagy az Mt. 63. § (1) bekezdés d) pontja), az eljárt bíróságoknak nem kellett vizsgálniuk azt, hogy a jogviszony megszüntetésére a munkavállaló munkaviszonnyal kapcsolatos magatartása okából került-e sor vagy sem, és a felperes közrehatott-e ebbe, felróható magatartást tanúsított-e vagy sem. A Kormányrendelet 1. § (9) bekezdése egy új, sui generis megszüntetési módot vezetett be, a végkielégítésre jogosító feltételek ezért az adott esetben nem valósultak meg, így a felperes nem vált jogosulttá végkielégítésre, nem volt jogos várománya.
Az Alkotmánybíróság több határozatában is kifejtette, hogy a végkielégítéshez való jog nem az Alaptörvény által biztosított jog, ekként a közszolgálati vagy más jogviszonyokat szabályozó törvényeken alapul, ezért a jogalkotót a végkielégítésben való részesítésre irányuló döntése esetén, annak feltételei meghatározása során széleskörű mérlegelési jog illeti meg, és alkotmányellenesség csak egészen szélsőséges esetekben állapítható meg. Mindezek alapján a Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
Az ismertetett döntés (Kúria Mfv.VIII.10.024/2023/4.) a Kúriai Döntések 2023/10. számában 252. szám alatt jelent meg.
