Nem vagyoni kártérítés a munka világában – a hét jogesete
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az első jogesetben a felperesek az alperes kórházzal álltak közalkalmazotti jogviszonyban. A felperesek 1993. június 11-én e jogviszonyuk rendkívüli lemondására irányuló jognyilatkozatot közöltek az alperessel, minthogy a munkaidejükben túlterheltek, az ügyeleteik száma a maximumot meghaladja és az általuk működtetett gázsterilizátor az egészségükre káros. Az alperes a rendkívüli lemondás indokait nem fogadta el, és a jogviszonyt a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Kjt.) 35. §-a alapján (elbocsátás folytán) tekintette megszűntnek 1993. június 11. napjával.
A felperesek a rendkívüli lemondás jogkövetkezményeinek alkalmazása iránt a munkaügyi bírósághoz fordultak, és felmentési járandóságot, végkielégítést, szabadságmegváltást igényeltek.
A munkaügyi bíróság ítéletével öt-öt havi felmentési járandóság, hat-hat havi végkielégítés kétszeresét és szabadságmegváltást ítélt meg, a nem vagyoni kártérítés iránti keresetet pedig elutasította. Az elutasítás indokaként arra hivatkozott, hogy a felperesek nem állítottak, illetve bizonyítottak olyan tényeket, amelyek a vagyoni kárukat meghaladó nem vagyoni kártérítés alapjául szolgálhattak volna.
A felek fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A nem vagyoni kártérítés iránti keresetet elutasító rendelkezés helybenhagyásának indokaként a másodfokú bíróság azt állapította meg, hogy a felperesek rendkívüli lemondásának az alperes által történt el nem fogadása nem okozott a felpereseknek olyan hátrányt, amely a társadalmi életben való részvételüket vagy egyébként életüket tartósan vagy súlyosan megnehezítené.
A jogerős ítélet ellen a felperesek éltek felülvizsgálati kérelemmel, és keresetüknek megfelelően egyenként 200 000 Ft nem vagyoni kár és annak kamata megtérítésére kérték kötelezni az alperest. Ezt a követelést arra alapították, hogy a marasztalás után is „jogkövetkezmény nélkül maradt az alperesnek az a jogellenes, károkozó magatartása, amellyel szakmai tekintélyüket aláásta, közalkalmazotti jó hírnevüket rombolta, megakadályozva azt, hogy hivatásukat más munkáltatónál gyakorolják”. Alperes a jogerős ítélet hatályban tartását indítványozta.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság nem találta alaposnak az alábbi indokok alapján.
A felülvizsgálati kérelemben foglaltak elbírálásánál a Kjt. vonatkozó rendelkezései alapján az 1992. évi Mt. 177. § (2) bekezdésének szövege volt az irányadó, amely szerint meg kell téríteni a jogosultnak azt a kárát is, amely nem vagyoni kár. A Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy a jogerős ítéletben foglaltak helyett e rendelkezés alapulvételével is törvényes a jogerős ítéletnek a nem vagyoni kár megtérítésére irányuló keresetet elutasító rendelkezése.
A felülvizsgálati eljárásban is irányadó tényállás szerint ugyanis a felperesek nem hoztak fel és nem bizonyítottak olyan tényeket, amelyek alapján az alperes magatartásával okozati összefüggésben nem vagyoni károsodásuk megállapítható lett volna. A felülvizsgálati kérelemben ezzel összefüggésben előadottak, nevezetesen, hogy az alperes Kjt. 35. §-a szerinti megszűnés megállapításával megakadályozta a felperesek újra elhelyezkedését, nem vagyoni kár megállapítására egymagában alapul nem szolgálhatnak, hiszen a törvény értelmében megfelelő esetben ez vagyoni kárként érvényesíthető. Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelemmel érintett keretben a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (BH1995. 255.).
Az 1992. évi Mt. fentebb idézett rendelkezése igen szűkszavúan fogalmazott a nem vagyoni károk megtérítésének szabályairól. A jogesetben levonható konklúzió, hogy nem vagyoni kártérítés csak abban az esetben illeti meg a munkavállalót, ha olyan tényeket bizonyít, amelyek alapján a munkáltató magatartásával okozati összefüggésben a nem vagyoni károsodása megállapítható, önmagában a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) szabályából nem következik. A döntés alapját elsősorban a polgári jogi bírói gyakorlat adja, ami egyáltalán nem tekinthető meglepőnek, hiszen az Mt. kártérítési szabályai igen mélyen gyökereznek a polgári jogban.
A jogeset érdekessége elsősorban abból származik, hogy rajta keresztül megvizsgálhatjuk a jogszabályi környezet változásának hatásait.
A hatályos Mt. tételes szabályai a nem vagyoni kártérítéssel egyáltalán nem foglalkoznak, 2014. március 14. napjáig azonban a háttérszabályként felhívott Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) XXXI. fejezete (Mt. 177. §) már a nem vagyoni károkról is rendelkezik. Egyrészt, kimondja a megtérítési kötelezettséget [Ptk. 355. § (1) bekezdés], másrészt azt, hogy kártérítés címén a károkozó körülmény folytán a károsult vagyonában beállott értékcsökkenést és az elmaradt vagyoni előnyt, továbbá azt a kárpótlást vagy költséget kell megtéríteni, amely a károsultat ért vagyoni és nem vagyoni hátrány csökkentéséhez vagy kiküszöböléséhez szükséges [Ptk. 355. § (4) bekezdés].
Azaz önmagában a nem vagyoni károk megtérítésének kötelezettsége 2014. március 15. napjáig jelenleg is terheli a munkáltatót. A bíróság döntése is minden valószínűség szerint azonos lenne a korábbiakkal, mivel a károkozás tényét a nem vagyoni kár körében is bizonyítania kell a munkavállalónak.
2014. március 15-től az új Ptk. hatályba lépésével változnak a munka világában alkalmazandó polgári jogi szabályok is. A nem vagyoni kár jogintézménye megszűnik, és helyébe a személyiségi jogok megsértése esetén a sérelemdíj lép. Ez változásokat hozhat egy hasonló eset megítélésében is. A sérelemdíj ugyanis a személyiségi jogok megsértésének egy olyan jogkövetkezménye, amelyet már önmagában a jogsértés ténye megalapoz [új Ptk. 2:52. § (2) bekezdés].
Azaz, a munkavállalónak elegendő bizonyítania a személyiségi jog megsértését (például a fenti esetben a jóhírnév sérelmét), és nincsen szükség a kár mértékének vagy egyáltalán fennállásának bizonyítására, mivel a sérelemdíj önmagában a jogsértés jogkövetkezménye. A jogsértés súlyossága és tényleges hatása a sérelemdíj mértékének megállapítása során kerül értékelésre [új Ptk. 2:52. § (3) bekezdés].
