Végkielégítés, felmentési idő
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Egy munkaviszony megszüntetésének lebonyolítása sokszor embert próbáló feladat. Munkáltatói felmondás esetén különösen kényes helyzet alakulhat ki, a volt munkavállaló ilyenkor hajlamos rég elfeledett sérelmeket is a munkáltató terhére róni. A végkielégítés és a munkavállaló munkavégzés alóli felmentése a jogalkotó által a munkáltatói felmondáshoz kapcsolt olyan jogintézmények, melyek alkalmasak arra, hogy munkavállaló esetleges hátrányos helyzetét ellensúlyozzák, segítsenek feloldani a benne meglévő rossz érzéseket. A munkáltató a végkielégítés és a felmentés szabályainak betartásával gördülékenyebbé teheti a munkaviszony megszüntetését, amivel esetenként egy költséges és körülményes munkaügyi pert is megelőzhet. Különösen igaz ez a végkielégítés esetében, hiszen az a relatíve hosszabb ideje fennálló munkaviszonyok megszüntetéséhez kapcsolódik.
Munkáltatói felmondás esetén a munkáltató köteles a munkavállalót legalább a felmondási idő felében felmenteni a munkavégzési kötelezettség alól. A felmentési idő alatt a munkavállaló nem csupán munkavégzésre, de a munkáltató rendelkezésére állásra sem kötelezhető. Általános gyakorlat, hogy a felmentést a munkáltató a felmondási idő második felére időzíti, azonban ez nem feltétlenül felel meg a törvényi előírásoknak. A felmentés a volt munkavállaló sikeres munkakeresésének elősegítését szolgálja, ezért azt a kérésének megfelelő időben, de legfeljebb két részletben kell kiadni.
A felmentési idő hossza az adott esetben érvényes felmondási idő hosszától függ. Amennyiben tehát a felek a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban Mt.) által meghatározott 30 napos felmondási időt kötötték ki, a felmentés időtartama legalább 15 nap. Ha azonban a felek hosszabb vagy rövidebb felmondási időt kötnek ki, amire lehetőségük van, akkor a felmentési idő ehhez az időtartamhoz igazodik. A felmentési időt naptári napokban kell meghatározni. A munkáltató dönthet úgy, hogy a felmondási idő felénél hosszabb időre, akár annak teljes tartamára is felmenti a munkavállalót munkavégzési kötelezettsége alól. Kölcsönzött munkavállalók esetén a felmentés a felmondási idő egészére nézve kötelező. A felmentés elrendelésekor a töredéknapot teljes napként kell figyelembe venni, vagyis ha a felmondási idő fele pl. 7,5 nap, akkor a munkavállalót 8 napra szükséges felmenteni a munkavégzés alól. Amennyiben a felmondási idő valamilyen okból (pl. keresőképtelenség) nem a felmondás közlését követő napon kezdődik, a felmentést sem lehet azt követően elrendelni, a munkavégzés alóli felmentést minden esetben a felmondási idő alatt kell alkalmazni.
A munkavállalót a munkavégzés alóli felmentés idejére távolléti díja illeti meg. Ez alól kivételt képeznek azok az esetek, amikor a munkavállalónak munkabér egyébként sem jár vagy jogszabály ettől eltérően rendelkezik. Megjegyzendő, hogy amennyiben a munkavállalót végleg felmentették a munkavégzés alól, elszámoltak vele és kifizették a felmentési időre járó bérét, de később olyan ok merül fel, amely alapján a juttatás már nem illetné meg a munkavállalót (például keresőképtelenné válik és táppénzre lesz jogosult) nincs lehetőség a kifizetett munkabér visszakövetelésére.
A végkielégítés egyfajta kompenzációja a munkaviszonyban eltöltött éveknek, biztosítja a munkavállaló anyagi biztonságát a munkaviszony megszűnését követő időszakban. Végkielégítés bizonyos tartamú munkában töltött idő után akkor illeti a munkavállalót, ha munkaviszonya a munkáltató felmondásával, annak jogutód nélküli megszűnésével vagy jogviszonyváltás következtében szűnt meg. Ezen felül jár végkielégítés többek közt abban az esetben, amikor a munkavállaló felmondására a munkáltató személyében bekövetkező változás miatt kerül sor vagy a munkavállaló indokláshoz kötött azonnali felmondással szüntetni meg a munkaviszonyt. A végkielégítésre való jogosultság szempontjából döntő jelentőségű a munkaviszonyban töltött idő hossza, ennek az időtartamnak a megállapításánál a felmondás közlésének napja az irányadó. Nem számít munkában töltött időnek az a 30 napot meghaladó időtartam, amikor a munkavállaló keresőképtelen volt. Ez alól a szabály alól kivételt képez, tehát a végkielégítés alapjául szolgáló időhöz hozzászámítódik: a szülési szabadság és a gyermek gondozása céljából kiadott fizetés nélküli szabadság valamint a tényleges önkéntes katonai szolgálat első három hónapja.
A végkielégítés mértékét az Mt. 77. § (3) bekezdése határozza meg, a rendelkezésből kiolvasható, hogy adott tartamú munkával töltött idő után hány hónapra járó távolléti díjat kell kifizetni a volt munkavállalónak. A hatályos szabályok alapján a munkavállalónak legalább 3 évet kell a munkavállalóval munkaviszonyban eltöltenie, hogy végkielégítésre legyen jogosult. Ha a munkáltató a nyugdíjkorhatár elérését megelőző 5 évben mond fel a munkavállalónak, a végkielégítés mértéke nő. A munkáltató nem köteles végkielégítést fizetni, ha a munkavállaló a munkaviszony megszűnésekor már nyugdíjas vagy a felmondást a munkavállaló magatartása vagy nem egészségügyi okkal összefüggő képessége indokolta.
A felek munkaszerződésükben csupán a munkavállaló előnyére térhetnek el a végkielégítés törvény által meghatározott szabályaitól. Ezzel szemben kollektív szerződés szabadon állapíthat meg a végkielégítésre vonatkozó rendelkezéseket, akár a munkavállaló hátrányára is eltérhet, a jogosultságot feltételhez kötheti, határozott idő lejárta esetére is kikötheti.
[htmlbox Opus_Simplex]
