Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Tavaly novemberben a legfontosabb hírek között tárgyalta a világsajtó, hogy a részes ázsiai és óceániai államok aláírták a Regionális Átfogó Gazdasági Partnerség (RCEP) nevű megállapodást, ami egy új, minden korábbinál nagyobb kereskedelmi-gazdasági integráció megszületését ígéri.
Li Ko-csiang, kínai miniszterelnök az aláírás ünnepélyes pillanataiban az eseményt egyenesen a szabadkereskedelem és a multilaterális együttműködés diadalának nevezte. Az ünneplés érthető, hiszen a megállapodás hatálya, amely 15 ázsiai és óceániai ország szoros gazdasági együttműködését irányozza elő, kiterjed a világ népességének közel egy harmadára (30%), egészen pontosan 2,2 milliárd emberre, és egyben ezek az országok adják a világ GDP-jének 30%-át is. Azaz e RCEP több embert tömörít és nagyobb gazdasági teljesítményt képvisel, mint bármely más eddigi gazdasági integráció, beleértve az Európai Uniót és az Észak-amerikai integrációt (USMCA). Természetesen a jövő dönti el, hogy ebből a mérhetetlen potenciálból a részes államok mennyit tudnak felszabadítani.
A megállapodás nyolc év hosszú tárgyalási folyamatának eredménye és sikeres lezárulását – bármily meglepőnek is hangzik – nem kis részben Trump elnöknek köszönheti. A most szerződő 15 országból hét egy másik kereskedelmi megállapodásban volt igazából érdekelt: az Egyesült Államok által korábban szorgalmazott és Kína gazdasági (és geostratégiai) ellensúlyának tekintett Transz-Pacifikus Partnerségben. Ez a megállapodás sikeresen le is zárult 2016-ban és az aláírásra is sor került, de hatályba már nem léphetet, mert 2017 elején Trump elnök első döntései egyikeként kilépett az egyezményből (ahogy a NAFTA-ból és az EU-val kötendő TTIP megállapodásból is kivonult). Ez az akkor meghirdetett protekcionista, vámháborús politikájának az első szimbolikus lépése volt.
A további 11 tárgyalópartner végül úgy döntött, hogy mégis folytatja a tárgyalásokat és szűkített tartalommal 2018-ban aláírták és 2019-ben hatályba is lépett a megállapodás, új nevén Átfogó és Progresszív Transz-Pacifikus Partnerség (CPTPP). Bár eredeti küldetését ez a megállapodás messze nem tölti be, de így is a világ GDP-jének 13%-át kitevő országok kereskedelmi együttműködését szabályozza és a világ jelenlegi tíz jelentős regionális gazdasági integrációja között a negyedik hely illeti meg.
Az Egyesült Államok kilépése a TPP-ből nagy lendületet adott az addig csigalassúsággal haladó RCEP tárgyalásoknak. Kína felismerte a hirtelen keletkező vákuum betöltésének stratégiai fontosságát és a tárgyalások élére állt. Végül ez vezetett el a tárgyalások sikeres befejezéséig tavaly novemberben, amikor a CPTPP 7 tagállama további 8 nyolc ázsiai országgal, közöttük Kínával, Dél-Koreával és Indonéziával, tehát nagyon jelentős gazdasági szereplőkkel megállapodtak a Regionális Átfogó Gazdasági Partnerségben.
Ez a megállapodás is első sorban a vámok fokozatos leépítéséről szól, de ezen a téren sem túlozta el az ambíciókat: a következő húsz évben kell fokozatosan leépíteni a vámok 90%-át. A tárgyalási folyamatra és a megállapodás egészére is igaz az, amit a szakértők „ázsiai stílusnak” neveznek, a megfontolt, a nyugatiak szemében lassú, körültekintő, konszenzusra törekvő és rugalmas rendszer kiépítése. Igazi jelentősége abban áll, hogy harmonizálja a vámszabályokat, egységesíti a vámárucsoportokat és a besorolási szabályokat. Ez nagyon sok részletszabály harmonizációját jelenti, nem véletlen, hogy a megállapodás teljes szövege 1334 oldalt tesz ki.
A vámok csökkentése a kereskedelem, a szolgáltatások, az e-kereskedelem és a telekommunikáció területére terjednek ki. Külön érdeme a megállapodásnak a közvetlen külföldi beruházások (FDI) szabályainak egyszerűsítése, a bürokratikus akadályok lebontása.
A megállapodás kritikusai kiemelik, hogy nem tartalmaz szabályozást a munkaerő szabad áramlásáról, valamint a munkajogi szabályok egységesítéséről, nincs benne szó a környezetvédelemről, az állami tulajdonról és az állami támogatások szabályozásáról, valamint a szellemi tulajdon védelméről. Az elemzők szerint ezek a hiányosságok a fejlett piacgazdaságok együttműködésében a későbbiekben komoly nehézségeket okozhatnak és a megállapodás strukturális problémáira utalnak.
Egyértelmű, hogy a technológiai iparágak, a gyáripar, a mezőgazdasági árutermelés lesznek az RCEP igazi haszonélvezői. Eltérő számítások állnak rendelkezésre az RCEP által létrehozott szinergia gazdasági hasznáról, de mindenképpen hosszú távon több száz milliárd dollárban mérik a gazdaságélénkítő hatását.
A megállapodás azonban nem csak a gazdaságról, hanem geostratégiáról is szól: egyrészt a térség gazdasági felértékelődéséről és arról a folyamatról, hogy a világgazdaság súlypontja egyre inkább a dél-kelet-ázsiai és csendes-óceáni térségre tevődik át. Ezen belül pedig Kína súlya és befolyása megkerülhetetlenné válik. A kínai vezetés sikeresen használta ki Trump elnökségének befelé fordulását saját befolyási övezetének és befolyásolás képességének növelésére: erről szól az RCEP mellett az EU-val kötött beruházási megállapodás (CAI) is. Az RCEP-n belül is meghatározó szerepet tölt be Kína, bár jelen van Japán, Ausztrália és Dél-Korea is, akik minden bizonnyal a kínai túlsúly kiegyensúlyozására törekednek.
Bár sokáig a tárgyalások részese volt India, a térség másik óriása, végül 2019-ben kilépett a tárgyalási folyamatból. India elsősorban azzal magyarázta távozását, hogy az így keletkező verseny nyomás alá helyezi a hazai agrárszektort és a gyáripart, de ebben valószínűleg szerepet játszottak politikai megfontolások is: az indiai-kínai viszony az utóbbi időben igen csak feszültté vált, még fegyveres határkonfliktusra is sor került, és érzékelhető a nagyhatalmi vetélkedés is a két ország között.
Az RCEP megállapodás egy olyan folyamat része, amit nem kis részben a WTO megállapodások összeomlása idézett elő. A WTO-t azzal a szándékkal hozták létre a múlt század kilencvenes éveiben, hogy átfogó, globális szabályozási keretet biztosít a világkereskedelem számára. Mivel a Dohai fordulók eredménytelenül zárultak és remény sincs egy ilyen globális rendszer létrejöttére, ez a helyzet felgyorsította a bilaterális és még inkább a regionális együttműködési rendszerek létrejöttét.
Jelenleg tíz ilyen nagy kereskedelmi-gazdasági együttműködési integrációt ismerünk, ezek persze az integráció mértékét illetően nagyon eltérnek egymástól. Ha az RCEP hatályba lép, amihez a hat ASEAN tagállam és három nem-ASEAN tagállam ratifikációja szükséges, akkor méretét tekintve a legnagyobb lehet, bár az integráció mértéke meglehetősen szerény. A második legjelentősebb a NAFTA helyére lépő észak-amerikai együttműködés, az USMCA, a harmadik, és az integráció mértékét tekintve magasan az első az Európai Unió, majd ezt követi a már működő ázsiai és óceániai CPTPP, a dél-amerikai Mercosur, a dél- és kelet- afrikai COMESA és a nyugat-afrikai ECOWAS. A RCEP potenciálja és kilátásai nagyon bíztatók, ugyanakkor az ambíciók korlátozottsága, az alacsony integrációs fok és nem utolsó sorban a résztvevők között meglévő politikai és gazdasági érdekellentétek miatt ma még nincs egyértelmű garancia ennek az együttműködési keretnek a sikerére.
A cikk szerzője Gerendy Zoltán, a BDO Magyarország ügyvezetője. A BDO Magyarország az Adó Online szakmai partnere.
