EUB – Vállalkozás-átruházás és a munkavállalói jogok

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az alábbi cikk az Európai Unió Bíróságának ítéletét elemzi, mely a Reiner Grafe, Jürgen Pohle kontra Südbrandenburger Nahverkehrs GmbH, OSL Bus GmbH-ügyben[1] született, és a közbeszerzési eljárás utáni vállalkozás-átruházást és az azzal érintett munkavállalói érdekeket veszi górcső alá.

Bevezetés

Jelen ügyben az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a cottbusi munkaügyi bíróság–senftenbergi tanácsok, az Arbeitsgericht Cottbus–Kammern Senftenberg az Európai Unió Bíróságához (EUB) a Reiner Grafe és Jürgen Pohle, valamint a Südbrandenburger Nahverkehrs GmbH (SBN) és az OSL Bus GmbH (OSL) ügyében, a nevezett munkavállalók az SBN általi elbocsátása jogszerűségének tárgyában terjesztette elő.

Bár az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben megfogalmazott kérdések a 77/187/EGK irányelv[2] értelmezésére vonatkoztak, a tárgyi ügy tényállásának megvalósulása idején alkalmazandó 2001/23 irányelv[3] éppen azt célozta, hogy a 77/187 irányelvet a vállalkozás-átruházás fogalmának az EUB ítélkezési gyakorlata fényében történő tisztázása érdekében egységes szerkezetbe foglalja. A 77/187 irányelvet először az EUB ítélkezési gyakorlatára figyelemmel érdemben a 98/50/EK irányelv[4] módosította, majd érdemi módosítás nélkül a 2001/23 irányelv kodifikálta.

A „vállalkozás átruházása” fogalmat a 98/50 irányelv vezette be, és az a 2001/23 irányelv 1. cikke (1) bekezdésének b) pontjában szerepel. Az EUB 77/187 irányelvvel kapcsolatos alapvetően esetről esetre történő értékelésen alapuló ítélkezési gyakorlata a 2001/23 irányelv rendelkezéseinek értelmezése szempontjából feltétlenül hasznosnak bizonyul.

Ezért az EUB az előterjesztő bíróságnak a 77/187 irányelvvel kapcsolatos iránymutatás kérésére, hogy vállalkozás átruházására került-e sor – abban az esetben, ha nem volt jelentős tárgyieszköz-átruházás, de az új üzemeltető a korábbi üzemeltető munkavállalóinak többségét továbbfoglalkoztatta – a hatályos 2001/23/EK irányelv[5] rendelkezéseire tekintettel válaszolt.

Az előterjesztő bíróság arra is választ kívánt kapni, alkalmazandó-e a jelen ügyben az EUB Liikenne-ügyben hozott ítélete[6], amelynek tárgyát a munkavállalókat megillető jogokra irányadó uniós szabályozásnak a vállalkozások autóbuszos tömegközlekedési szolgáltatások üzemeltetésével kapcsolatos átruházása esetén történő alkalmazása képezte[7].

Bár az irányelv céljának megfelelően védeni kell az átruházással érintett munkavállalók érdekeit, nem lehet elvonatkoztatni a kedvezményezett érdekeitől. Amint arra az EUB ítélkezési gyakorlatában is emlékeztetett, a 2001/23 irányelv célja a vállalkozás átruházásakor nemcsak a munkavállalók érdekeinek védelme, hanem a munkavállalók érdekei és a kedvezményezett érdekei közötti igazságos egyensúly biztosítása is.

Az irányelv (3) preambulumbekezdése szerint „szükség van a munkavállalók védelmére a munkáltató személyének megváltozása esetén, különös tekintettel jogaik védelmének biztosítására”, (8) preambulumbekezdése szerint „a jogbiztonság és az átláthatóság érdekében szükségessé vált az átruházás jogi fogalmának tisztázása az EUB esetjogának fényében, azonban nem változtatta meg a Bíróságnak a 77/187irányelv hatályára vonatkozó értelmezését”.

Az irányelv 1. cikk (1) bekezdésének a) pontja szerint a 2001/23 irányelvet kell alkalmazni valamely vállalkozás, üzlet vagy ezek egy részének más munkáltató részére szerződés vagy egyesülés alapján történő átruházása esetén.

Az 1. cikk (1) bekezdésének b) pontja szerint „[…]az irányelv értelmében akkor jön létre átruházás, ha olyan gazdasági egység lesz átruházva, amely megtartja identitását, azaz az erőforrások olyan szervezett csoportja marad, amelynek célja, hogy fő vagy kiegészítő gazdasági tevékenységet folytasson”.

Az 1. cikk (1) bekezdésének c) pontja akként rendelkezik, hogy az irányelvet kell alkalmazni a köz‑ és magántulajdonban álló, gazdasági tevékenységet folytató vállalkozásokra, tekintet nélkül arra, hogy működésük nyereség elérését célozza, vagy sem.

Az 1. cikk (2) bekezdésével összhangban a 2001/23 irányelvet abban az esetben és annyiban kell alkalmazni, amennyiben az átruházásra kerülő vállalkozás, üzlet vagy ezek egy része a Szerződés területi hatálya alá tartozó területen található.

Jelen ügyben az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a munkavállalók jogainak a vállalkozások, üzletek és ezek részeinek átruházása esetén történő védelmére vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1977. február 14‑i 77/187/EGK tanácsi irányelv 1. cikke (1) bekezdésének értelmezésére vonatkozott.

A tényállás[8]

Az SBN a németországbeli Oberspreewald–Lausitz járás a Landkreis Oberspreewald‑Lausitz részére már 2008. augusztus 1. óta üzemeltette a helyi autóbuszos tömegközlekedést abban az időpontban, amikor e járás 2016 szeptemberében erre a közlekedési szolgáltatásra vonatkozóan új közbeszerzési eljárást kezdeményezett.

Az SBN úgy döntött, hogy ebben az eljárásban nem vesz részt, mivel úgy vélte, nem tud benyújtani olyan ajánlatot, amely gazdasági szempontból fenntartható. Beszüntette a tevékenységét, és a munkavállalóival közölte, hogy elbocsátja őket. A társaság 2017. január 19-én az üzemi tanácsával átszervezési megállapodást kötött, és szociális tervet készített. A megállapodás előírta, hogy ha az új üzemeltető nem ajánlja fel átvételüket, a munkavállalók végkielégítést kapnak, és az új üzemeltető általi újraalkalmazásuk esetén e juttatást elveszítik.

2017. augusztus 1-jétől az autóbuszos tömegközlekedési szolgáltatásokra vonatkozó szerződést a Kraftverkehrsgesellschaft Dreiländereck mbH számára ítélték oda, amely a szolgáltatások teljesítésére leányvállalatot hozott létre, az OSL-t, amelynek kizárólagos tulajdonosa. E társaság az SBN buszvezetőinek és vezető személyzetének a többségét alkalmazásba vette, és 2017 áprilisában közölte az SBN-nel, hogy nem kívánja megvásárolni vagy bérbe venni az SBN autóbuszait, autóbuszgarázsait, és egyéb üzemeltetési létesítményeit, valamint a műhelyszolgáltatásait sem veszi igénybe.

R. Grafe 1978 júliusától dolgozott teljes munkaidőben az SBN-nél, illetve annak jogelődjénél autóbuszvezetőként és műszakvezetőként. Az SBN 2017. január 27-ei levelében 2017. augusztus 31-ei hatállyal elbocsátotta. 2017. szeptember 1. óta autóbuszvezetőként állt az OSL alkalmazásában. Ez a társaság, mivel nem ismerte el az érintett korábbi munkavégzési időszakait, őt az alkalmazandó kollektív szerződésben előírt első fokozatba sorolta be.

Ebben az összefüggésben R. Grafe vitatta az SBN-től való elbocsátását, és azzal érvelt, hogy az OSL-nek a szakmai besorolás során figyelembe kell vennie az SBN-nél szerzett szolgálati idejét. Az eljárás e felperese és korábbi munkáltatója úgy vélte, hogy az érdekelt munkaszerződése a 2001/23 irányelv értelmében vett vállalkozás-átruházás útján átszállt az OSL-re.

J. Pohle 1979 novembere óta autóbuszvezetőként és műszakvezetőként szintén az SBN-nél dolgozott, teljes munkaidőben. E társaság a 2017. január 27-ei levelében közölte, hogy 2017. augusztus 31-ei hatállyal elbocsátja. Az új nyertes ajánlattevő nem alkalmazta őt. Ebben az összefüggésben vitatta az elbocsátását, és másodlagosan az SBN által kialakított szociális terv alapján 68.034,56 euró összegű végkielégítés megfizetését kérte. A társaság viszontkeresetében azzal érvelt, hogy J. Pohle munkaszerződése a vállalkozás-átruházással átszállt az OSL-re, következésképpen nem köteles végkielégítést fizetni.

Az OSL az EUB Liikenne-ügyben hozott ítéletére hivatkozott, annak alátámasztása érdekében, hogy mivel a tárgyi termelési eszközöket, és többek között az autóbuszokat a jelen ügyben nem vette át, nem lehet szó a 2001/23 irányelv 1. cikkének (1) bekezdése értelmében vett vállalkozás-átruházásról.

Az SBN arra utalt, hogy az autóbuszoknak az érintett közbeszerzési szerződés új jogosultja általi átvétele a hatályos műszaki és környezetvédelmi szabványokra tekintettel ki volt zárva. Az ajánlati felhívásra vonatkozó előírások szerint ugyanis az autóbuszok maximum 15 évesek lehetnek. Ezen felül meg kell felelniük legalább az „Euro 6” környezetvédelmi szabványnak is. A 10 éves időtartamra kötött közbeszerzési szerződés odaítélésének időpontjában az SBN autóbuszainak átlagos kora az SBN szerint 13 év volt. Ezen felül azok csupán az „Euro 3” vagy az „Euro 4” szabványoknak feleltek meg, és nem teljesítették például a fogyatékkal élő személyek számára való hozzáférhetőség követelményeit. Az SBN hozzáfűzte, hogy az autóbuszgarázsokban nyújtott szolgáltatások igénybevétele szintén nem volt szükséges, mivel az autóbuszok karbantartása vagy javítása erre szakosodott műhelyekben megoldható.

Az SBN álláspontja szerint az ajánlati felhívásból az következett, hogy az autóbuszvezetőknek érvényes engedéllyel kell rendelkezniük, ismerniük kell a jogi hátteret és a hatályos szakmai jogszabályokat, képeseknek kell lenniük arra, hogy az utasoknak információt nyújtsanak, jól kell ismerniük a hálózatot és a szakaszokat, valamint a szolgáltatás üzemeltetési területén az útvonalakat és a menetrendeket, a regionális autóbuszjáratokat és a csatlakozó járatokat, valamint vasúti útvonalakat és a tarifális feltételeket. Hozzáfűzte, hogy az említett autóbuszvezetők „szűkösen rendelkezésre álló erőforrások”. Szakértelmük és a hálózatra vonatkozó ismereteik alapján az SBN autóbuszvezetői 2017. augusztus 1-jétől készen álltak a munkára, így a tömegközlekedési szolgáltatás folytonossága a járásban biztosítva volt. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a gazdasági egységet a járművezetők határozzák meg.

Ebben az összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság, amely a jogszabályi és a ténybeli háttérnek az SBN általi leírásával értett egyet, azt a kérdést vetette fel, hogy az EUB Liikenne-ügyben hozott ítéletben kialakított megoldás a jelen ügyre alkalmazható-e.

E körülmények között a cottbusi munkaügyi bíróság eljárását felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjesztett az EUB elé.

A tényállás[8]

Az SBN a németországbeli Oberspreewald–Lausitz járás a Landkreis Oberspreewald‑Lausitz részére már 2008. augusztus 1. óta üzemeltette a helyi autóbuszos tömegközlekedést abban az időpontban, amikor e járás 2016 szeptemberében erre a közlekedési szolgáltatásra vonatkozóan új közbeszerzési eljárást kezdeményezett.

Az SBN úgy döntött, hogy ebben az eljárásban nem vesz részt, mivel úgy vélte, nem tud benyújtani olyan ajánlatot, amely gazdasági szempontból fenntartható. Beszüntette a tevékenységét, és a munkavállalóival közölte, hogy elbocsátja őket. A társaság 2017. január 19-én az üzemi tanácsával átszervezési megállapodást kötött, és szociális tervet készített. A megállapodás előírta, hogy ha az új üzemeltető nem ajánlja fel átvételüket, a munkavállalók végkielégítést kapnak, és az új üzemeltető általi újraalkalmazásuk esetén e juttatást elveszítik.

2017. augusztus 1-jétől az autóbuszos tömegközlekedési szolgáltatásokra vonatkozó szerződést a Kraftverkehrsgesellschaft Dreiländereck mbH számára ítélték oda, amely a szolgáltatások teljesítésére leányvállalatot hozott létre, az OSL-t, amelynek kizárólagos tulajdonosa. E társaság az SBN buszvezetőinek és vezető személyzetének a többségét alkalmazásba vette, és 2017 áprilisában közölte az SBN-nel, hogy nem kívánja megvásárolni vagy bérbe venni az SBN autóbuszait, autóbuszgarázsait, és egyéb üzemeltetési létesítményeit, valamint a műhelyszolgáltatásait sem veszi igénybe.

R. Grafe 1978 júliusától dolgozott teljes munkaidőben az SBN-nél, illetve annak jogelődjénél autóbuszvezetőként és műszakvezetőként. Az SBN 2017. január 27-ei levelében 2017. augusztus 31-ei hatállyal elbocsátotta. 2017. szeptember 1. óta autóbuszvezetőként állt az OSL alkalmazásában. Ez a társaság, mivel nem ismerte el az érintett korábbi munkavégzési időszakait, őt az alkalmazandó kollektív szerződésben előírt első fokozatba sorolta be.

Ebben az összefüggésben R. Grafe vitatta az SBN-től való elbocsátását, és azzal érvelt, hogy az OSL-nek a szakmai besorolás során figyelembe kell vennie az SBN-nél szerzett szolgálati idejét. Az eljárás e felperese és korábbi munkáltatója úgy vélte, hogy az érdekelt munkaszerződése a 2001/23 irányelv értelmében vett vállalkozás-átruházás útján átszállt az OSL-re.

J. Pohle 1979 novembere óta autóbuszvezetőként és műszakvezetőként szintén az SBN-nél dolgozott, teljes munkaidőben. E társaság a 2017. január 27-ei levelében közölte, hogy 2017. augusztus 31-ei hatállyal elbocsátja. Az új nyertes ajánlattevő nem alkalmazta őt. Ebben az összefüggésben vitatta az elbocsátását, és másodlagosan az SBN által kialakított szociális terv alapján 68.034,56 euró összegű végkielégítés megfizetését kérte. A társaság viszontkeresetében azzal érvelt, hogy J. Pohle munkaszerződése a vállalkozás-átruházással átszállt az OSL-re, következésképpen nem köteles végkielégítést fizetni.

Az OSL az EUB Liikenne-ügyben hozott ítéletére hivatkozott, annak alátámasztása érdekében, hogy mivel a tárgyi termelési eszközöket, és többek között az autóbuszokat a jelen ügyben nem vette át, nem lehet szó a 2001/23 irányelv 1. cikkének (1) bekezdése értelmében vett vállalkozás-átruházásról.

Az SBN arra utalt, hogy az autóbuszoknak az érintett közbeszerzési szerződés új jogosultja általi átvétele a hatályos műszaki és környezetvédelmi szabványokra tekintettel ki volt zárva. Az ajánlati felhívásra vonatkozó előírások szerint ugyanis az autóbuszok maximum 15 évesek lehetnek. Ezen felül meg kell felelniük legalább az „Euro 6” környezetvédelmi szabványnak is. A 10 éves időtartamra kötött közbeszerzési szerződés odaítélésének időpontjában az SBN autóbuszainak átlagos kora az SBN szerint 13 év volt. Ezen felül azok csupán az „Euro 3” vagy az „Euro 4” szabványoknak feleltek meg, és nem teljesítették például a fogyatékkal élő személyek számára való hozzáférhetőség követelményeit. Az SBN hozzáfűzte, hogy az autóbuszgarázsokban nyújtott szolgáltatások igénybevétele szintén nem volt szükséges, mivel az autóbuszok karbantartása vagy javítása erre szakosodott műhelyekben megoldható.

Az SBN álláspontja szerint az ajánlati felhívásból az következett, hogy az autóbuszvezetőknek érvényes engedéllyel kell rendelkezniük, ismerniük kell a jogi hátteret és a hatályos szakmai jogszabályokat, képeseknek kell lenniük arra, hogy az utasoknak információt nyújtsanak, jól kell ismerniük a hálózatot és a szakaszokat, valamint a szolgáltatás üzemeltetési területén az útvonalakat és a menetrendeket, a regionális autóbuszjáratokat és a csatlakozó járatokat, valamint vasúti útvonalakat és a tarifális feltételeket. Hozzáfűzte, hogy az említett autóbuszvezetők „szűkösen rendelkezésre álló erőforrások”. Szakértelmük és a hálózatra vonatkozó ismereteik alapján az SBN autóbuszvezetői 2017. augusztus 1-jétől készen álltak a munkára, így a tömegközlekedési szolgáltatás folytonossága a járásban biztosítva volt. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a gazdasági egységet a járművezetők határozzák meg.

Ebben az összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság, amely a jogszabályi és a ténybeli háttérnek az SBN általi leírásával értett egyet, azt a kérdést vetette fel, hogy az EUB Liikenne-ügyben hozott ítéletben kialakított megoldás a jelen ügyre alkalmazható-e.

E körülmények között a cottbusi munkaügyi bíróság eljárását felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjesztett az EUB elé.

Az EUB értékelése és ítélete

A kérdést előterjesztő bíróság az EUB által együttesen vizsgált két kérdésével arra várt választ, hogy a 2001/23 irányelv 1. cikkének (1) bekezdését úgy kell-e értelmezni, hogy valamely tevékenységnek egy gazdasági egység által közbeszerzési eljárás keretében történő átvétele esetén az, hogy ezen egység nem veszi át azokat az üzemeltetési eszközöket, amelyek az e tevékenységet korábban gyakorló gazdasági egység tulajdonában állnak, akadályát képezi annak hogy e művelet vállalkozás-átruházásnak minősüljön.

A tényállás megállapításaiból következő gyakorlati kérdés az volt, hogy az OSL Bus átveszi-e a korábbi üzemeltetőtől R. Grafe és J. Pohle munkaszerződéseivel kapcsolatos jogokat és kötelezettségeket. E kérdésben az SBN, az OSL Bus és a Bizottság bizonyos mértékben egyetértettek.

Először is azt állították, hogy a szóban forgó üzleti tevékenységet jellemző összes ténykörülményt figyelembe kell venni annak eldöntéséhez, hogy a 2001/23 irányelv 1. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében vett vállalkozás-átruházásról van-e szó. Ezeket a körülményeket az eset átfogó értékelésének részeként, tehát nem önmagukban kell vizsgálni.

Másodszor, elismerték, az EUB már megállapította, hogy egyes ágazatokban, amelyekben a vállalkozás munkavállalóinak megtartása elsődleges fontosságú, az adott vállalkozás a saját identitását az átadást követően akkor őrizheti meg, ha az új üzemeltető nem csak ugyanazt a tevékenységet végzi, hanem a személyi állomány tagjainak lényegében azonos csoportját tartja meg.

Az SBN állítása szerint vállalkozás-átruházás történt. A meglévő autóbuszok – amelyek könnyen helyettesíthetők – a munkavállalókhoz képest kevésbé fontosak. Az új üzemeltető kizárólag abban az esetben folytathatta zökkenőmentesen az autóbuszos szolgáltatást a Landkreis Oberspreewald–Lausitzban, ha átvette az SBN munkavállalóinak többségét.

Az OSL Bus ezzel ellentétben azzal érvelt, hogy a 2001/23 irányelv nem alkalmazandó, ha nem került sor működési erőforrások – jelen esetben az autóbuszok – korábbi üzemeltetőről az új üzemeltetőre történő átruházására.

Az autóbuszos személyszállítás egyike azoknak az ágazatoknak, amely alapvetően nem szakképzett munkavállalókra épül. Ebben az ágazatban a hozzáadott értéket különösen a tárgyi eszközök, azaz a buszok képviselik. A szolgáltatás a tárgyi eszközök hiányában nem üzemeltethető. Következésképpen meghatározó jelentőséggel bír az, hogy a korábbi üzemeltetők az új üzemeltetőkre az autóbuszokat átruházzák-e.

A Bizottság szerint az EUB Liikenne-ügyben hozott ítéletéből az következik, hogy az autóbuszos személyszállítás nem olyan ágazat, amelyben a szolgáltatás üzemeltetésének alapját a munkavállalók képezik. Álláspontja szerint annak fontosságát, hogy nem ruháztak át tárgyi eszközöket, nem cáfolhatja az a tény, hogy a korábbi üzemeltető ezt a tevékenységet olyan tárgyi eszközökkel végezte, amelyek az anyagi értékük nagy részét az életkoruk miatt – vagy mert azok az ágazatban elért technikai fejlődés következtében elavulttá váltak – vesztették el [9]. E körülményre tekintettel a nemzeti bíróság feladata annak elbírálása, hogy egyáltalán történt-e átruházás.

Az EUB a kérdés kapcsán emlékeztetett arra, hogy az irányelv 1. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében akkor van szó átruházásról, ha olyan gazdasági egységet ruháznak át, amely megtartja identitását, azaz az erőforrások olyan szervezett csoportja marad, amelynek célja, hogy fő vagy kiegészítő gazdasági tevékenységet folytasson. Az egység fogalma tehát személyek és javak szervezett csoportjára utal, amely lehetővé teszi olyan gazdasági tevékenység gyakorlását, amelynek saját célja van.

Ennek érdekében azt a kérdést, hogy az irányelv e rendelkezése értelmében vett átruházásról van-e szó, úgy közelítette meg, hogy megvizsgálta, a szóban forgó egység megőrzi-e az identitását[10], ezért az irányelv célkitűzésének teljesülése érdekében kellően rugalmas értelmezést adott[11]

Az EUB ítélkezési gyakorlatából következik, hogy annak megállapításához, e feltétel teljesül-e, a szóban forgó műveletet jellemző összes ténykörülményt együttesen kell figyelembe venni, amelyek között szerepel: az érintett vállalkozás vagy üzlet típusa; az, hogy sor került-e tárgyi eszközök, azaz ingatlanok vagy ingóságok átruházására; az immateriális javak értéke az átvétel időpontjában; az, hogy sor került-e a vállalkozás új vezetője által a személyi állomány jelentős részének átvételére, az ügyfélkör átadására; az átruházás előtti és utáni tevékenységek hasonlóságának mértéke; e tevékenységek esetleges felfüggesztésének időtartama.

Ezek az elemek azonban a szempontoknak csupán egy részét jelentik az összes felmerülő jelenség megítélése során, és emiatt nem lehet azokat elszigetelten értékelni[12].

Az EUB megítélése szerint a nemzeti bíróságnak az adott műveletet jellemző ténybeli körülmények értékelése során tekintetbe kell vennie többek között a szóban forgó vállalkozás vagy üzlet típusát[13]. Következésképpen az, hogy mekkora jelentőséget kell tulajdonítani a 2001/23 irányelv értelmében vett átruházás megvalósulása különféle feltételeinek, szükségszerűen a szóban forgó vállalkozásban, üzletben, vagy azok részeiben gyakorolt tevékenység, vagy akár a termelési vagy üzemeltetési módszerek függvényében változik[14].

A jelen ügyben a nehézséget annak meghatározása képezte, ezt a mércét hogyan kell alkalmazni különösen annak értékelése során, hogy a különböző tényezőknek a szóban forgó értékelésben mekkora jelentőséget kell tulajdonítani. Nem pusztán arról van szó, hogy a munkavállalókat vagy a tárgyi eszközöket (az autóbuszokat) átruházták-e az új üzemeltetőre. Bármilyen értékelés során inkább a 2001/23 irányelv céljából kell kiindulni; e cél a munkavállalók védelme a munkáltató személyének megváltozása esetén, különös tekintettel jogaik védelmének biztosítására[15]. A különböző kritériumoknak jelentősége a végzett tevékenységektől vagy a vállalkozásban, az üzletben vagy az érintett üzletrészben alkalmazott termelési, illetve üzemeltetési módszerektől függően szükségszerűen változik [16].

Az EUB rámutatott arra is, hogy valamely gazdasági egység gazdasági tevékenységének egy másik egység általi puszta átvétele nem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy az átadó identitását megtartja. Az ilyen egység identitását ugyanis nem lehet pusztán azzal a tevékenységgel azonosítani, amellyel az egységet megbízták. Ez az azonosság több, egymástól elválaszthatatlan elemből tevődik össze, mint például az egységet alkotó személyek, az egység besorolása, a munkaszervezése, a gazdálkodási módszerei vagy adott esetben a működtetéséhez rendelkezésére álló eszközök[17].

Az átruházás megállapítása számos ténybeli megállapítást feltételez, és e kérdést a rendelkezésére álló keretek között a nemzeti bíróságnak kell értékelnie az EUB által megfogalmazott kritériumok alapján[18]

Az előterjesztő bíróság a Liikenne-ítéletben kialakított megoldás jelen ügyben való alkalmazhatóságáról feltett kérdéssel kapcsolatban az EUB emlékeztetett arra, hogy hivatkozott ítéletének tárgyát egy olyan közbeszerzési szerződés képezte, amely hét regionális buszjáratot magában foglaló autóbuszos tömegközlekedési szolgáltatás három éven át való nyújtására vonatkozott. Az új üzemeltető megvásárolta az alkalmazásába került egyes járművezetők egyenruháját, és a korábbi üzemeltetőtől csupán két autóbuszt bérelt néhány hónapig, az általa megrendelt gépjárművek leszállításáig[19].

Az EUB, amikor a 77/187 irányelv 1. cikkének (1) bekezdése értelmében vett vállalkozás-átruházás fennállásáról állást foglalt, először is hangsúlyozta, hogy az autóbusszal végzett szállítás nem tekinthető alapvetően a munkaerőn alapuló tevékenységnek, mivel jelentős tárgyi eszközöket és berendezéseket igényel. Hozzátette, hogy következésképpen az érintett autóbuszjáratok üzemeltetéséhez használt tárgyi eszközöknek a szerződés korábbi jogosultja által az új jogosultra történő átruházásának a hiánya olyan körülménynek minősül, amelyet a vállalkozás-átruházásként való minősítés során figyelembe kell venni. Ezt követően megállapította, hogy mivel e tevékenység gyakorlásához a tárgyi eszközök jelentős mértékben hozzájárulnak, az ilyen, az érintett egység megfelelő működéséhez elengedhetetlen eszközöknek az autóbuszos tömegközlekedésre vonatkozó szerződés régi jogosultja által az új jogosultra való átruházása hiányának annak megállapításához kell vezetnie, hogy az érintett egység nem őrizte meg az identitását. Végül arra a következtetésre jutott, hogy e tényállásra a 77/187 irányelv nem alkalmazandó, mivel a szerződés korábbi és új jogosultja között nem került sor jelentős tárgyi eszközök átruházására.

Miként az EUB hangsúlyozta, az érintett autóbuszjáratok üzemeltetéséhez használt tárgyi eszközöknek a szerződés korábbi jogosultja által az új jogosultra történő átruházásának a hiánya olyan körülménynek minősül, amelyet figyelembe kell venni, ebből nem lehet arra következtetni, hogy az utasok buszos tömegközlekedését biztosító vállalkozás átruházását meghatározó egyetlen tényezőnek elméletileg az autóbuszok átvételét kell tekinteni.

Ezért annak meghatározása érdekében, hogy az autóbuszokhoz hasonló üzemeltetési eszközök átruházásának hiánya akadályát képezi-e a vállalkozás-átruházásként való minősítésnek, a kérdést előterjesztő bíróságnak az előtte folyamatban lévő ügy sajátos körülményeit is figyelembe kell venni.

Ennek körében megállapította, hogy az ajánlatkérő által az üzemeltetési eszközökre vonatkozóan előírt új műszaki és környezeti szabványok tiszteletben tartása sem gazdasági, sem jogi szempontból nem tette lehetővé az ajánlattevő vállalkozás számára, hogy átvegye az ügy tárgyát képező, a tömegközlekedési szolgáltatásokra vonatkozó közbeszerzési szerződés korábbi jogosultjának minősülő vállalkozás üzemeltetési eszközeit. Gazdasági szempontból ugyanis egy új üzemeltető számára nem lett volna ésszerű átvenni az olyan járművekből álló meglévő autóbuszparkot, amelyek – mivel elérték az engedélyezett üzemeltetési időt, és mivel nem feleltek meg az ajánlatkérő által előírt követelményeknek – nem voltak működtethetők.

A kérdést előterjesztő bíróság által rendelkezésre bocsátott, összefoglalt információkból megállapítható az, hogy az ajánlatkérő által előírt műszaki és környezetvédelmi szabványokra tekintettel az alapügy tárgyát képező, tömegközlekedési szolgáltatásokra vonatkozó közbeszerzési szerződés korábbi jogosultjának minősülő vállalkozás – amennyiben e szerződésre vonatkozóan ajánlatot tesz, és a szerződést elnyeri – maga is arra kényszerült volna, hogy a közeljövőben lecserélje az üzemeltetési eszközeit.

Ebben az összefüggésben az üzemeltetési eszközök átruházásának hiánya, mivel az jogi, környezeti vagy műszaki korlátokból ered, nem képezi szükségképpen akadályát annak, hogy az érintett tevékenység átvétele a 2001/23 irányelv 1. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „vállalkozás-átruházásnak” minősüljön.

A kérdést előterjesztő bíróságnak kell megállapítania, hogy a tényállás elemeit képező más ténykörülmények lehetővé teszik-e annak megállapítását, hogy az érintett jogalany identitása fennmaradt, és így fennáll-e a vállalkozás-átruházás. Végső soron ténykérdés az, hogy a szóban forgó vállalkozás megőrizte-e az identitását. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az identitás megőrzését – többek között – az mutatja, hogy az új munkáltató ténylegesen folytatja vagy újraindítja-e az ugyanolyan vagy hasonló tevékenységeket[20].

A főtanácsnoki indítvány megállapításai szerint az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban a kérdést előterjesztő bíróság rámutatott arra, hogy az új üzemeltető, vagyis az OSL Bus lényegében a korábbi üzemeltető, vagyis az SBN által nyújtott szolgáltatásokhoz hasonló szolgáltatásokat nyújtott. Egyik napról a másikra nem történt kiesés a szolgáltatásban. Az SBN az autóbuszos szolgáltatás ajánlatkérő szerv részére történő nyújtását 2017. július 31-én szüntette meg. Az OSL Bus az autóbuszos szolgáltatás nyújtását 2017. augusztus 1-jén kezdte meg. A szolgáltatást azonos ügyfél (az ajánlatkérő szerv) részére nyújtották, valószínűleg többnyire azonos utasok részére, többnyire azonos útvonalak üzemeltetése céljából[21].

A kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozta, hogy a tapasztalt autóbuszvezetők jelenléte egy olyan vidéki régióban, mint az Oberspreewald‑Lausitz járás, kulcsfontosságú az érintett tömegközlekedési szolgáltatás minőségének biztosítása szempontjából. Többek között rámutatott arra, hogy az autóbuszvezetőknek kellően ismerniük kell a szolgáltatás üzemeltetési területén az útvonalakat és a menetrendeket, a tarifális feltételeket, az egyéb regionális autóbuszjáratokat, a vasúti útvonalakat és a csatlakozó járatokat, mégpedig annak érdekében, hogy biztosítani lehessen nem csupán a menetjegyek eladását, hanem a tervezett utazás végrehajtásához szükséges információknak az utasok számára való megadását is.

Miként az EUB ítélkezési gyakorlatában megállapította, az olyan munkavállalói közösség, amely tartósan végez valamely közös tevékenységet, megfelelhet egy gazdasági egységnek, az ilyen egység az átruházásán túl is képes megtartani identitását, amikor az új vállalkozásvezető nem csupán folytatja az adott tevékenységet, hanem a létszám és szakértelem tekintetében átveszi az elődje által előzetesen erre a feladatra alkalmazott személyzet lényeges részét is. Ebben az esetben az új vállalkozásvezető megszerzi azon tényezők szervezett összességét, amelyek lehetővé teszik a számára az átadó vállalkozás valamennyi tevékenységének, vagy azok közül néhánynak az állandó jelleggel történő folytatását[22]

Az ügy tényállásából megállapítható, hogy az új üzemeltető által átvett személyzet ugyanolyan vagy hasonló feladatokat lát el, és rendelkezik azzal a képesítéssel és különleges szakértelemmel, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy az érintett gazdasági tevékenységet megszakítás nélkül folytassák.

Az EUB fentiek összességére tekintettel adott válasza szerint a 2001/23 irányelv 1. cikkének (1) bekezdését a következőkép kell értelmezni: az olyan, közbeszerzési eljárás keretében valamely gazdasági egység által átvett tevékenység esetében, melynek gyakorlásához jelentős üzemeltetési eszközök szükségesek, az, hogy ezen egység az ajánlatkérő által előírt jogi, környezetvédelmi és technikai követelmények miatt nem veszi át ezeket az üzemeltetési eszközöket, amelyek az e tevékenységet korábban gyakorló gazdasági egység tulajdonában állnak, nem képezheti szükségszerűen akadályát annak, hogy a gazdasági tevékenység eme átruházása vállalkozás-átruházásnak minősüljön, ha más ténykörülmények, mint például a személyzet lényeges részének az átvétele és az említett tevékenység megszakítás nélküli folytatása lehetővé teszik az érintett gazdasági egység identitása megtartásának a megalapozását, amit a kérdést előterjesztő bíróságnak kell értékelnie[23].

Lábjegyzetek:

[1] 2020. február 27-ei Reiner Grafe, Jürgen Pohle kontra Südbrandenburger Nahverkehrs GmbH, OSL Bus GmbH C‑298/18. sz. ügy, ítélet ECLI:EU:C:2020:121. (Ítélet)

[2] A munkavállalók jogainak a vállalkozások, üzletek és ezek részeinek átruházása esetén történő védelmére vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1977. február 14-ei 77/187/EGK tanácsi irányelv

[3] A munkavállalók jogainak a vállalkozások, üzletek vagy ezek részeinek átruházása esetén történő védelmére vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 2001. március 12-ei 2001/23/EK tanácsi irányelv 2001. április 11-én lépett hatályba és (1) preambulumbekezdéséből kitűnően egységes szerkezetbe foglalta a 77/187 irányelvet

[4] A munkavállalók jogainak a vállalkozások, üzletek és üzletrészek átruházása esetén történő védelmére vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló 77/187/EGK irányelv módosításáról szóló, 1998. június 29-ei 98/50/EK tanácsi irányelv

[5] A munkavállalók jogainak a vállalkozások, üzletek vagy ezek részeinek átruházása esetén történő védelmére vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 2001. március 12-ei 2001/23/EK tanácsi irányelv 2001. április 11-én lépett hatályba, egységes szerkezetbe foglalta a 77/187 irányelvet

[6] 2001. január 25-ei Liikenne-ítélet, C‑172/99, EU:C:2001:

[7] Eleanor Sharpston Reiner Grafe, Jürgen Pohle kontra Südbrandenburger Nahverkehrs GmbH, OSL Bus GmbH C‑298/18. sz. ügyben tett indítványa ECLI:EU:C:2019:593 (Indítvány) 2. pont. a munkavállalók jogainak a vállalkozások, üzletek és ezek részeinek átruházása esetén történő védelmére vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1977. február 14-ei 77/187/EGK tanácsi irányelv

[8] Ítélet 8-19. pont

[9] Indítvány 25-28. pont

[10] Liikenne-ítélet, 27. pont; 2018. július 11-ei Somoza Hermo és Ilunión Seguridad-ítélet, C‑60/17, EU:C:2018:559, 28. pont

[11] 2011. január 20-ai CLECE-ítélet, C‑463/09, EU:C:2011:24, 29. pont

[12] 2015. szeptember 9-ei Ferreira da Silva e Brito és társai-ítélet, C‑160/14, EU:C:2015:565, 26. pont

[13] Somoza Hermo-ítélet, 30. és 31. pont

[14] Somoza Hermo-ítélet, 32. pont

[15] Indítvány 31. pont

[16] Ferreira da Silva-ítélet, 27. pont

[17] CLECE-ítélet, 41. pont; 2017. július 20-ai Piscarreta Ricardo-ítélet, C‑416/16, EU:C:2017:574, 43. pont

[18] 2018. augusztus 7-ei Colino Siguënza-ítélet, C‑472/16, EU:C:2018:646, 45. pont

[19] Ítélet 28. pont

[20]  1994. április 14-ei Schmidt-ítélet, C‑392/92, EU:C:1994:134, 17. pont

[21] Indítvány 40. pont

[22] CLECE-ítélet, 36. pont

[23] Ítélet 41. pont.

---