Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Aranka sokszor ment szembe a megszokással. Ezt kapta örökségül az édesanyjától. Ahogyan a tehetséget, a kreativitást, a küzdőszellemet – és egy sikeres divatszalont is.
1919 novembere, Magyarország. A Tanácsköztársaság elbukott – Horthy már bevonult a „vörös rongyokba öltözött” Budapestre -, de a trianoni békeszerződést még nem kötötték meg. Éhség, nyomor, fájdalom és gyász mindenütt. A zavaros és egyszersmind veszélyes helyzetben három bátor fiatal – két nő és egy férfi – utazik, szinte szökve, Svájcba, majd onnan Olaszországba. Bőröndjeikben minden vagyonuk. A tét hatalmas: nyernek vagy veszítenek – minden oda lesz vagy megmenekülnek.
Sikerült mindent jó áron eladniuk Svájcban és Olaszországban. Utána irány Párizs, és „elverték” szinte az egész bevételt. Nem, nem ment el az eszük, nem feledkeztek meg küldetésükről, és nem is a „minden mindegy” érzés, egy vesztes háború melankóliája lett úrrá rajtuk. Épp ellenkezőleg.
Merész hőseink a Fischer Júlia divatszalon vezetői – Fehérvári Aranka és Aladár-, és egy próbakisasszony, mintegy 140 ruhát és nagyobb mennyiségű szőrmét menekítenek ki az országból. Persze, ha száz év távlatából, a háborúból éppen hogy csak magához tért Európára gondolunk, nem biztos, hogy a „merész” az a jelző, amely elsőként eszünkbe jut a fehérvári testvérek expedíciójáról. Még ha – gondolhatnánk – gabonával üzleteltek volna, de a divattal… Volt ilyesmire vevő akkoriban? Nos, volt – szerencsére.
Az I. világháború ugyanis komoly nehézségek elé állította a Fischer céget. A balkáni kapcsolatokat nyilvánvalóan nem tarthatták fenn abban a helyzetben, míg a francia beszerzések (ó, az a párizsi sikk!) helyett meg kellett elégedniük a konzervatívabb ízlést képviselő Béccsel – ahogyan azt a többi magyar szalon is tette.
Csakhogy Fischer Júlia lányát nem olyan fából faragták, aki csak úgy beáll a sorba. Fehérvári Aranka azonnal igyekezett kihasználni a fegyverszünet adta lehetőséget a korábbi kapcsolatok felvételére mind nyugat, mind kelet felé. Sikerrel: olyannyira, hogy az üzletről a „Magyar Divatipar” is beszámolt az 1920. január 1-jei számában, figyelemreméltónak nevezve azt, és kiemelve, hogy az eladások „kitűnő árakon” történtek.
Az olasz és svájci üzletkötés kétségtelenül komoly teljesítmény volt, különösen annak fényében, hogy mindezt a Tanácsköztársaság bukását követően és a végleges békekötést megelőzően hajtották végre. Hozzájárulhatott a sikerhez az is, hogy a háború után minden újdonság kelendő volt – főként a békés Svájcban, ahol megfelelő vásárlóerő is rendelkezésre állt. Ráadásul ekkor még a párizsi cégek is csak ébredeztek.
Az akkoriban a divatházak ügynökeként Párizsban élő Szécsi Hacker József – aki maga is modelltervezőként, divatrajzolóként működött, és gyakran jelentek meg többnyire rajzos divatbeszámolói a Magyar Divatiparban és a Színházi Életben – azzal jellemezte a helyzetet, hogy kevés volt a munkaerő, mivel a túlnyomórészt külföldi állampolgárságú, jellemzően magyar, cseh és német munkások hazatérésre kényszerültek, másrészt – tette hozzá – „a fantázia is gyengébb. Hol vannak azok az idők, amikor a helyi statisztika szerint Párisban minden félórában egy új modell született?”
Tegyük hozzá, hogy a külföldi megjelenés nem csupán Aranka és Aladár ötlete volt, más cég is próbálkozott ezzel közvetlenül a háború utáni években.
Az ugyancsak neves Berkovits cég például 1920-ban Bécsben nyitott fióküzletet, és bemutatót tartott a berlini divathéten is.
A Fischer Júlia és Társa cégvezetője – Fehérvári Aranka – volt azonban az első az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaiból, aki a háború befejezése után közvetlenül Párizsba utazott, vállalva azt is, hogy a háború utáni kapcsolatfelvétel kimenetelét nem csak üzleti szempontok befolyásolhatják. Fehérvári Aranka ugyanis tartott a magyarellenességtől még a párizsi szállodában is. A korabeli szakmai lapban, a Magyar Divatiparban így számolt be erről: „Valósággal féltem a Grand Hotel portásától, amikor bejelentő lapomat néki kitöltve átadtam. Rettegve gondoltam arra, hogy a nagyúr – meglátva, hogy én is a boche-ok szövetségese vagyok – egyszerűen kiutasít a szállodából. Túlzott aggodalom! A portás egyszerűen elsiklott nemzetiségem fölött, s igazi francia udvariassággal nyittatott szobát, s szolgáltak ki.”
Aranka ezért okosan óvatos volt: előbb a másodrangú divatkereskedéseket kereste fel, és mivel ott nem tapasztalt kellemetlenséget, megpróbálkozott a legelőkelőbb szalonok egyikével, a Callot nővérek cégével.
Mivel itt is minden rendben ment, Aranka bátran válogatott – és persze vásárolt – más, a magyar szalonvezetők körében népszerű, elegáns cégek kínálatából is, mint például a Cheruit, Madelain-Madelain, Drecoll, Jenny, Premet es Georgette szalonok modelljei.
A párizsi modellek beszerzése komoly üzleti előnyt jelentett, hiszen még Becsből is érkeztek később ezek miatt érdeklődők Budapestre.
A Fischer Júlia és Társa cég egyébként később is, az új helyzetben is előnyösen tudta hasznosítani korábbi balkáni kapcsolatait, amelyek párizsi partnereik számára is előnyösnek, sőt kifejezetten értékesnek bizonyultak. Olyannyira, hogy a Fischer cég 1921–1922 folyamán jelentős tárgyalásokat folytatott a neves párizsi Paquin és Christoph Drecoll cégekkel, amelyekkel együttműködve nagyszabású délkelet-európai exporttevékenységet terveztek.
Sajnos a franciákkal való együttműködés részletei nem ismertek, de az biztos, hogy mindkét fél számára előnyös lehetőségekről volt szó, hiszen a párizsi cégeknek új piacokat, a magyaroknak pedig a régiek megtartását biztosította.
Nem szabad megfeledkeznünk arról, milyen rendkívüli szakmai elismerésnek számított 1922-ben, hogy egy magyar szalon ilyen szoros együttműködésre léphetett két ilyen nagy múltú párizsi céggel. (Ez akkor is igaz, ha abban az időben már új francia tervezőknek – például Gabrielle (Coco) Chanel vagy Jean Patou – hódolt a világ jól öltözött fele.)
Sem hasonlóra, sem arra nem volt példa, hogy egy budapesti szabóság részvénytársasággá alakuljon (ráadásul női irányítás alatt, Aladár csak üzletvezetőként vett részt a vállalkozásban)!
Aranka és fivére, Aladár tehát az elsők között ismerték fel, hogy a trianoni békekötés miatt lecsökkent államterület már nem nyújt elégséges piacot a budapesti szabóságoknak. Persze erre mások is rájöttek, még ha picit később is, de a különbség – mondhatjuk úgy is, hogy siker és kudarc között – az volt, hogy Arankáék cselekedtek is, vállalva a kockázatokat is.
Aranka tehát bizonyított: országnak, világnak, és nem utolsó sorban az édesanyjának, Fischer Júliának: méltó kezekbe adta a céget.
Ma úgy mondanánk, sikeres volt a generációváltás. Ebben szerepet játszott egyrészt Aranka tehetsége, másrészt a „jókor volt jó helyen” szerencsés együttese.
A Fischer cég fénykora 1910 és 1915 között volt, ami egybeesett Fehérvári Aranka belépésével. Aranka 1910-től töltötte tanulóéveit a szalonban, és 1915-ben kért iparigazolványt, ekkor lett társtulajdonos. A társaság vezetése tehát nem csak úgy hirtelen hullott az ölébe: előbb kitanulta a szakma minden csínját-bínját a cégnél. Júlia idejekorán és átgondoltan kezdett bele utódja „kinevelésébe”, az üzlet világába való bevezetésébe úgy, hogy fokról-fokra egyre több önállóságot is adott neki. (Ez megfontolandó a mostanában generációváltásra készülő vállalkozóknak is).
Aranka szerencséjére, tanulóéveiben valóságos kis forradalom zajlott le a női ruhák világában.
A divat ugyanis 1906-ban kezdett megváltozni: a fűző ettől kezdve fokozatosan tűnt el a neoempire vonalú, egyenes, magas derekú ruhák alól. Ezzel megszületett egy modernebb – de meg mindig dúsan díszített, sok kézimunkát igénylő, luxusszintű – öltözködés, amely alkalmazkodott az új nőtípus – a sportoló, utazó, dolgozó nő– helyzete hozta igényeihez.
1910-re ez a divat lett általános, és a háború kitöréséig tartó néhány évben élte reneszánszát.
A fiatal, ambiciózus Fehérvári Aranka bizonyára könnyen azonosult az új irányzattal, épp jókor megújítva a szalon stílusát es kínálatát.
Fischer Júlia lánya anyjához hasonlóan dolgozó nő lett – igaz, ez akkor már nem volt olyan szokatlan, mint annak idején az édesanyja generációjánál.
Az üzlet sikeres továbbvitelét továbbra is a család női tagjai biztosították, ami azért még Aranka idejében sem volt mindennapi.
Egyszerre volt jelen tehát a tehetség, az ambíció, a kitűnő helyzetfelismerés és alkalmazkodóképesség és a történelmi pillanat. Persze az előbb sorolt képességek, a szakismeret kiemelt történelmi helyzetek híján is sikerre vihetnek, csak talán kicsit lassabban, mint ha a „megfelelő idő” is adott.
Aranka számára ez a „megfelelő idő” – a női divatnak a 20. század hajnalán lezajlott forradalmát követően – másodszor is megadatott: az első világháború utáni üzleti kaland is sikert hozott.
Ez is szerepet játszott abban, hogy Fischer Júlia az 1910 és 1920 közötti évekre úgy emlékezhetett vissza, mint amelyek meghozták számára – és cégének – a hazai arisztokrácia vágyott elismerését.
Ismét a megfelelő pillanat és annak felismerése, kiaknázása – gondoljunk csak vissza Aranka kalandos svájci és olasz, majd párizsi útjára! Ezekben az években erősödött meg a pesti divatipar annyira, hogy a legelőkelőbb, addig Bécsben vásárló hölgyeket is el tudta hódítani.
Természetesen ehhez a cég folyamatos fejlődésére, fejlesztésére is szükség volt. Az akkor már a Ferenciek terén levő cég a háború után, immár az új generáció irányításával ismét terjeszkedésbe fogott, és a húszas évek elején „második virágkorát” élte.
Sajnos ezt Fischer Júlia már nem sokáig élvezhette: a sors keserű fintora, hogy 1921 karácsonya előtt néhány nappal egy banális baleset miatt – megvágta az ujját, amely elfertőződött – 65 évesen vérmérgezésben elhunyt.
Fehérvári Arankának minden kétséget kizáróan volt érzéke a divattervezéshez – és az üzlethez is-, ezt igazolja, hogy a balkáni üzleteik és belvárosi szalonjuk működtetése mellett egy egészen újszerű és merész kezdeményezésbe vágtak 1923 elején. Aladárral ekkor egy új vállalkozást alapított saját modellek tervezésére és forgalmazására. Ez azt jelentette, hogy az általuk tervezett, eredeti ruhákat a mások általi többszörözés szándékával forgalmazó – „modellházként” is működni kezdtek.
(Lám, ismét egy innovátor a családban! Egyébként Aranka nevéhez fűződik az a – franciáktól, pontosabban Coco Chaneltől átvett – újítás is, hogy Magyarországon elsőként az ő szalonja dobott piacra az aktuális kollekcióhoz kapcsolódóan saját parfümöt, 1920-ban. Ez volt a „222”. Egy újságíró – gyaníthatóan nem csekély elfogultsággal – így lelkendezett: „Mondhatom, hogy Chanel agyondicsért Numero ötöse pacsuli ehhez képest.”)
Céljuk a ruhatervezés mellett az volt, hogy – egy piaci rést felismerve – a vidéki női szabókat ellássák szabásmintákkal, akik így hozzájuthattak legalább a „pesti” divathoz – pótolva a számukra elérhetetlen Párizst -, és naprakész (ebb)en követhették az éppen aktuális trendeket, amit abban az időben bizony „már a legkisebb városban lakó úriasszony is megkívánt” (legalábbis a korabeli Színházi Élet tudósítója szerint).
Bár később – 1935-ben – Fehérvári Aranka kivált az anyja által alapított cégből és új szalont nyitott, a Fischer Júlia és Társa Rt, bár gazdaságilag némiképpen megrendülve, de továbbra is fennmaradt. Sőt, kibővült szabászati és varróiskolával, melyet a szalon most már egyedüli tulajdonosa, Fehérvári Aladár vezetett a cég főszabásával karöltve.
1935 decemberében a Színházi Élet már arról tudósított, hogy Aranka új szalonjában készültek a ruhák Makay Margit vígszínházbeli premierjére. A cikkben leírtak egyrészt jól mutatják, milyen magas színvonalon és különleges luxusminőségű anyagokból dolgozott a szalon, másrészt érzékelteti, hogy a színésznő miért számított a kor egyik legelegánsabb primadonnájának: „A feltűnést keltő garderobe a következő darabokból állt: ezüstszürke szatén fogadóruha, nagy, bő ujjakkal, hátul sima, elől pedig gazdagon húzott görögös szoknyával; fekete szaténruha Stuart-csipkegallérral. A ruhát fekete, hosszú bársonykabát egészíti ki, kapucniszerű gallérral. Gyönyörű rózsaszín szatén empire vonalú pongyolája, rövid derékkal, guvrirozott szoknyával, széles aranyövvel és sállal, amelyet hermelinbélés díszít. Sárgászöld muszlinruha, bő, gloknis szoknyával, sárga övvel és kombinéval, nagy, hosszú ujjakkal, és végül fehér cloque ruha nerz prémezéssel.”
Ha pedig a korszak „nagy neveinél” tartunk, akkor a – talán még napjainkban sem szokványos – női karrier ürügyén, egy pillanatra még térjünk vissza az 1910-es évekre! Képzeljük el, hogy gróf Andrássy Katinka, Károlyi Mihály későbbi felesége is a Fischer szalonból választja ruháit! Nem lehetetlen, hiszen a cég biztosította azt a színvonalat, amely az arisztokrácia igényeinek is megfelelt.
Ha pedig Katinka (a „vörös grófnő”) megfordult a szalonban, bizonyára beszélgetett is annak tulajdonosával. Ruhákról, divatról bizonyosan, talán politikáról is egy keveset.
Az 1910 és 1915 évek közötti időszakra – amely szakmai szempontból fénykora volt a cégnek, Fischer Júlia később, idős korában úgy emlékezett vissza, hogy bár megrendelése sok volt, hiányzott a forgótőkéje a növekedéshez, és a megfelelő kereskedelmi szakértelme az üzletvezetéshez. Akkoriban ez utóbbi általános problémát jelentett. Szerencsés volt, ha a szakmája mellett a tulajdonos értett a gazdasági ügyekhez is (ezt inkább rátermett családtagra vagy megbízható alkalmazott kezébe adták), de még a 20. század első felében is a reklámozás, az üzleti kalkuláció és stratégiaépítés a vállalkozásoknál jellemzően kezdetlegesen, inkább ötletszerűen működött.
Az 1918-ban alakult Nőiruha-készítők Országos Szövetsége ezt felismerve, rendszeresen szervezett előadásokat, és irt ezek fontosságáról lapjában, a Magyar Divatiparban.
A kalkuláció különösen azoknak okozott gondot, akik sokkal inkább voltak művészek, mintsem üzletemberek – jelen esetben, pontosabban üzletasszonyok-, és maradva a divat világánál, inkább az anyagokra, szabásvonalakra, divatváltozásokra voltak érzékenyek: ilyen volt Fischer Júlia is.
Képzeljük csak el, a grófnő egy új modellt próbál éppen, maga a főnökasszony igazítja gombostűkkel alakjára a ruhakölteményt, és közben erről, a nehéz „kalkulációról”, panaszkodik Katinkának!
Hogy ez miért is érdekes (akkor is, ha esetleg meg sem történt)?
Nos, gróf Andrássy Katinka volt családjában az „örök lázadó”, akit a művészetek mellett a kor társadalmi kérdései is erősen foglalkoztattak.
A társadalmi igazságtalanságokra érzékeny, liberális gondolkodású Katinka számára fontos volt, hogy ne csak a kor szokása szerint a társadalmi helyzete szerint „illendő” tárgyakról – így például idegen nyelvek, zene – szerezzen ismereteket, hanem szeretett volna valami gyakorlati szempontból is hasznos dolgot is tanulni, valami olyat, ami adott esetben akár egy modern fiatal nő megélhetését is biztosíthatja.
Ezt ő a könyvvitelben találta meg, és bár nincs adat arra – én legalábbis nem találtam-, hogy valaha is alkalmazta ezt a gyakorlatban, mindenesetre megtanulta a könyvelés alapjait.
Mivel erre még az 1914-ben kötött házassága előtt került sor, így nyilván olyan tankönyv volt ebben segítségére, amely ezt megelőzően jelent meg.
Arról, hogy mely kötetek jöhettek ebben a vonatkozásban szóba, és milyen tanácsokat adhatott elképzelt beszélgetésük során Katinka arról a bizonyos „kalkulációról” Júliának, egy másik cikkemben lesz majd szó.
Addig is, azoknak, akik többet is szeretnének megtudni a Fischer cég ambiciózus, nem mindennapi asszonyairól, ajánlom Szatmári Judit Anna „Fischer Júlia és Társa” című tanulmányát.
