Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A munkaviszony megszüntetésének gyakran alkalmazott eszköze a felmondás, amellyel a munkáltató és a munkavállaló is élhet. A felmondást általában indokolni szükséges és az indoklásnak világosnak, valósnak és okszerűnek kell lennie. Bár ezek a követelmények magától értetődőnek tűnnek mégis a munkaviszony megszüntetések jogellenességét leggyakrabban az indokolás miatt állapítja meg a bíróság. Éppen ezért fontos tisztában lenni a felmondás indokolásához fűződő elvárásokkal, különösen a munkáltatóknak, hiszen esetükben főszabályként az indokolás kötelező.
A felmondás egy olyan egyoldalú jognyilatkozat, amellyel a munkaviszony alanyai a jövőre nézve a másik fél hozzájárulása nélkül szüntethetik meg a közöttük fennálló munkaviszonyt függetlenül attól, hogy az határozott vagy határozatlan időtartamra jött létre. A felmondás jogát a felek a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvényben (a továbbiakban: Mt.) meghatározott korlátok között lényegében bármikor gyakorolhatják. Az Mt. lehetőséget ad, hogy a felek megállapodása időbeli korlátot szabjon a jog gyakorlásában; ilyen esetben a munkaviszony kezdetétől számított legfeljebb egy évig a munkaviszony nem szüntethető meg felmondással [Mt. 65. § (2) bekezdés]. A létrejött megállapodás a munkavállalót és a munkáltatót egyaránt köti, a felmondás jogával egyikőjük sem élhet a „tilalmi” időszak alatt.
Munkáltatói felmondás
Főszabály szerint a munkáltató a felmondását köteles megindokolni függetlenül attól, hogy a munkaviszony határozott vagy határozatlan időtartamra jött létre [Mt. 66. § (1) bekezdés]. A munkáltató indokolási kötelezettsége alól az Mt. csupán két kivetélt határoz meg. Ez alapján a munkáltató a határozatlan tartamú munkaviszony felmondással történő megszüntetését nem köteles indokolni, ha a munkavállaló nyugdíjasnak vagy vezető állású munkavállalónak minősül [Mt. 66. § (9) bekezdés, Mt. 210. § (1) bekezdés b) pont].
Munkavállalói felmondás
A munkáltatói felmondástól eltérően a munkavállaló főszabály szerint nem köteles indokolni felmondását, kivéve, ha munkaviszonyát arra hivatkozva szünteti meg, hogy a munkáltató személyében bekövetkezett változás miatt a rá irányadó munkafeltételek lényeges és hátrányos megváltozása következtében a munkaviszony fenntartása számára aránytalan sérelemmel járna vagy lehetetlenné válna [Mt. 40. § (2) bekezdés]. Ebben az esetben lényegtelen, hogy a munkaviszony határozatlan vagy határozott időre jött létre, a munkavállalónak indokolnia kell felmondását.
Indokolás követelményei
Az Mt. 64. § (2) bekezdése értelmében a munkaviszony megszüntetése esetén a megszüntetés okának az indokolásból világosan ki kell tűnnie. A felmondás indokának valóságát és okszerűségét mindig a nyilatkozattevő fél bizonyítja. Abban az esetben tehát, ha a felmondás indokoláshoz kötött, úgy annak meg kell felelnie a fenti három feltételnek, vagyis világosnak, valósnak és okszerűnek kell lennie. Ez a rendelkezés egyúttal arra is rávilágít, hogy bármely kritérium nem, vagy nem megfelelően való teljesülése a felmondás jogellenességét eredményezheti.
Egy felmondás abban az esetben tekinthető világosnak, ha abból megállapítható, hogy a munkavállaló munkájára miért nincs a továbbiakban szükség. Az indokolásnak nem kell minden tényállási elemet részletesen, mindenre kiterjedően tartalmaznia, elegendő egy összefoglaló megjelölés is. Az viszont nem elegendő, ha a munkáltató a felmondásában pusztán arra hivatkozik, hogy a munkavállaló nem alkalmas a munkakörére, ugyanis ebből nem látható, ténylegesen mi alapján jelenthető ez ki. A munkakörre való alkalmatlanságot abban az esetben lehet megjelölni felmondási okként, ha a munkáltató tételesen fel tudja sorolni, hogy a munkavállaló a munkakörébe tartozó mely feladatokat nem vagy nem megfelelően teljesíti.
A világosság mellett az indokolásnak valóságnak is meg kell felelnie. Az indokolás abban az esetben valós, ha megfelel az objektív tényszerűségnek. Az objektív tényszerűség követelménye alapján a felmondás indokaként szolgáló tényeknek, eseményeknek valósnak és objektíve igaznak kell lenniük, valamint bizonyítékokkal alátámaszthatónak. Így például, ha munkáltató arra hivatkozik, hogy a munkavállaló rendszeresen késik, akkor azt is meg kell tudnia mondani, hogy ezek a késések mikor történtek (pl. belépőkártya adatai, számítógép bekapcsolásának időpontja stb.). Fontos, hogy a felmondásban közölt indok véglegesen és később nem egészíthetőek ki, még abban az esetben sem, ha egyébként a felmondás szempontjából relevánsak lennének vagy azt megalapoznák. A felmondás oka a jelenhez kötődik és akkor kell fennállnia, amikor a felmondás közlésére sor kerül. Ennek megfelelően jövőbeli okra hivatkozva nem szüntethető meg a munkaviszony, hiszen az indok tekinthető valósnak. A bíróság azonban azt is kimondta, hogy a hosszabb időt igénylő folyamatra hivatkozáskor azonban nem szükséges a folyamat befejezettsége a felmondás jogszerűségéhez és valódiságához (BH 2000.225.).
A felmondás indokolásának harmadik követelménye az okszerűség. Okszerű a felmondás indokolása, ha abból kitűnik, hogy a munkavállaló munkájára miért nincs már szükség. A felmondás indokolásának okszerűségét és valóságát a nyilatkozattevő félnek kell bizonyítania [Mt. 64. § (2) bekezdés].
A munkaügyi perek jelentős részét a jogellenes felmondások megállapítása miatt indítják a volt munkavállalók munkáltatójuk ellen. Tekintettel arra, hogy a bizonyítás terhe legtöbbször a felmondást közlő munkáltatón van, szilárd alapokra kell helyeznie a felmondásának indokolását. Amennyiben a felmondás egyértelműen jogellenes vagy annak jogszerűségét a munkáltató nem tudja bizonyítani, akkor súlyos következményekkel nézhet szembe és nagy valószínűséggel elmaradt munkabért és kártérítést is kell fizetnie volt dolgozójának. Meg kell jegyezni, hogy a felmondás kapcsán nemcsak az indokolás követelményeire, hanem a felmondási tilalmakra és a nyilatkozat alakiságára is figyelemmel kell lenni, hiszen a jogellenességet ezek hibája is megalapozhatja.
