A munkavállalói közrehatás hatása a munkáltatói kárfelelősség terjedelmére (2. rész)

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A munkavállalói magatartás, a munkavállalói közrehatás befolyásolja a munkáltató munkajogi kárfelelősségének alakulását azzal, hogy két ponton kapcsolódik a felelősséghez. Az egyik kapcsolódási pont a kártérítési felelősség alóli mentesülés körében jelenik meg. A másik pont pedig a kármegosztás; sorozatunk második részében erről lesz szó.

A cikksorozat első részét itt olvashatja.

2. Kármegosztás – a munkavállaló vétkes közrehatása

A munkáltató kártérítési felelősségének fontos eleme, hogy bizonyos esetekben részben mentesül a munkáltató a kárviselés kötelezettsége alól, tehát a kárkötelmi jogviszony alanyai között kármegosztásra¹ kerül sor. Ekkor vagy a munkavállalónak van vétkes közrehatása a károkozással összefüggésben, vagy egyszerűen van olyan egyéb menthető körülmény, amelyet a munkáltató felelősségének mérséklése körében figyelembe kell venni. A vétkes közrehatás nem felelősségalapító tényállás, hanem felelősségcsökkentő tényező.² Az Mt. kimondja, hogy nem kell megtéríteni a kárnak azt a részét, amelyet a munkavállaló vétkes magatartása okozott, vagy amely abból származott, hogy a munkavállaló kárenyhítési kötelezettségének nem tett eleget [Mt. 167. § (2) bekezdés]. Ez a szabály rögzíti a kármegosztás két Mt.-beli esetét: a vétkes közrehatást, valamint annak nevesített altípusát, a kárenyhítési kötelezettség megszegését. Ez a szabály a munkavállalót is a munkavégzés szabályainak és a munkavédelmi előírásoknak betartására sarkallja. A károsult munkavállaló közreható magatartását a bírói gyakorlat akkor veszi figyelembe, ha előre látta, vagy kellő körültekintéssel előre láthatta volna magatartásának következményeit, így elvárható lett volna tőle, hogy más magatartást tanúsítson.³

A kármegosztás e szabálya két feltételen nyugszik. Egyfelől szükséges, hogy a munkavállaló maga is okozója legyen a kárnak, de csak részbeni okozója, ugyanis, ha kizárólagosan a munkavállaló okozza a kárt, akkor nem kármegosztásnak van helye, hanem a munkáltató felelősség alóli mentesülésének [lásd a teljes mentesülés esetének 2. pontját, Mt. 166. § (2) bekezdés b) pont]. Másfelől pedig szükséges, hogy a munkavállalót mindezen magatartásában vétkesség terhelje. E kettős feltétel együttes megvalósulása esetén lehet helye annak, hogy a bíróság kármegosztás mellett döntsön, tehát a vétkessége alapján a bekövetkezett kárért részben felelős munkavállaló és a munkáltatója között kerülhet sor a kármegosztás alkalmazására (EBH2004. 1058.).

A vétkesség a munkavállaló tudata és a károkozó magatartás közötti kapcsolatra utaló szubjektív, individualizált felelősségtani kategória. Ha a munkavállaló nem úgy járt el, ahogy az az általában elvárható (felróhatóság), és e magatartásához való tudati viszonyulása vétkes (szándékos vagy gondatlan),⁴ akkor a dolgozó az e magatartásából eredő károkért köteles felelni, így kármegosztásra fog sor kerülni. A vétkességi felelősségi rendszer tehát azon alapul, hogy a károkozó helytelenül cselekedett, miközben konkrét − általa is felismerhető − lehetősége volt arra, hogy másképp járjon el.⁵

A Kúria joggyakorlat-elemző csoportjának a munkáltatói kárfelelősség elemző összefoglaló véleménye a közrehatás vétkességének megítélése kapcsán számos esetet áttekintett. Ezen esetek alapján azt állapíthatjuk meg, hogy vétkes a munkavállaló magatartása akkor, ha a szakmai tapasztalatát, vagy az általános élettapasztalatot kirívóan figyelmen kívül hagyva, vagy a munkáltató által meghatározott munkavédelmi szabályokat megszegve (például védőszemüveget nem használta, gép védőburkolatát eltávolította, gépet jogosulatlanul használta, veszélyes térbe belenyúlt stb.) jár el.⁶ Ezt a következtetést támasztja alá azon eset is, amelyben a bíróság azért állapította meg a munkavállaló felelősségét, mert a munkahelyi balesetét követően – az elszenvedett kézsérülésével – késedelmesen fordult az orvoshoz, és e magatartása – rontva állapotát – hátráltatta a gyógyulását. E várakozó magatartás a munkavállaló részéről az általános logikát nélkülözte, így a bíróság döntése szerint kármegosztás alkalmazását alapozta meg. A munkavállaló vétkes közrehatását akkor is figyelembe kell venni, ha a munkáltató nem a teljes, hanem a balesettel összefüggésben lévő munkaképesség-csökkenés arányában felelős a balesetből eredő kárért (EBH2008. 1903. I. pont).

Mára – a bírói gyakorlat alapján – megállapíthatók olyan klasszikus magatartások is, amelyek esetében a vétkesség hiánya miatt nincs helye kármegosztásnak. A munkavállaló vétkes közrehatásának hiányát állapította meg a bíróság, amikor a munkavállaló a munkáltató által biztosított láncot használta, azt megtekintésre a felettesének bemutatta, azonban az mégsem volt megfelelő állapotú (Székesfehérvári Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 5.M.5/2015/26.). A közelmúltban több olyan eset is felmerült, ahol a bíróságnak a munkavállaló reflexszerű mozdulatát kellett értékelnie. Kiemelkedő az a döntés, amely szerint a bíróság nem tekintette vétkes magatartásnak azt, hogy a munkavállaló akaratlan, reflexszerű mozdulattal odakapott a körfűrészhez abból a célból, hogy a húsdarabot megigazítsa.

Nem állapítható meg a vétkesség akkor sem, ha a munkáltató elmulasztotta vagy nem megfelelően biztosította a munkavédelmi oktatást a balesetet okozó veszélyes munkaműveletre vonatkozóan. Emellett nem indokolt a kármegosztás abban az esetben sem, ha a munkáltató a munkavállalót szabálytalan műveletre tanítja be, mivel az eszerint dolgozó személy magatartása nem minősülhet vétkesnek (EBH2002. 789.). Ehhez hasonló elven nyugszik az a 2003-as ítélet is, amely kimondta, hogy a kármegosztás alapjául csak a munkavállaló vétkes magatartása szolgálhat és nem értékelhető a munkavállaló terhére a munkavégzésre kialakított és a munkáltató által eltűrt olyan gyakorlat, amely utóbb a munkahelyi balesetet előidézte (BH2003. 170.).

A vétkesség hiánya kapcsán összességében az állapítható meg, hogy a bíróság a munkáltató ellenőrzési, baleset-megelőzési, utasítási kötelezettsége nem megfelelő teljesítésekor következtet a munkavállaló vétkességének hiányára, ideértve azt is, hogy a munkatárs nem megfelelő magatartása a munkáltató terhére értékelendő (BH2014. 55.).

A vétkes közrehatás elemzése körében feltétlenül szükségesnek tartom annak kiemelését, hogy voltak olyan esetek, amikor a bíróság a vétkes közrehatás ellenére is csak a munkáltatót marasztalta. Itt elsődlegesen azokra az esetekre gondolok, amikor a bíróság a munkáltató vétkes közrehatását megállapította, azonban ezt olyan súlyúnak ítélte, hogy a munkavállaló bizonyított vétkessége ellenére sem ítélte meg a kármegosztást.

Ilyen volt például az az eset, amikor a munkavállaló nem használta a védőszemüveget, mivel az bepárásodott, majd ezt követően baleset következett be. A magatartása vétkesnek mondható ebben az esetben is, de mivel kiderült, hogy a védőszemüveg eleve nem volt alkalmas a munkavégzésre, így bepárásodva nagyobb veszélyforrást jelentett, mintha a munkavállaló anélkül végezte volna a munkáját. Erre tekintettel a bíróság megállapította, hogy a dolgozó e magatartását nem lehet vétkes magatartásnak tekinteni, mivel a védőeszköz az azzal elérni kívánt célra eleve alkalmatlan volt (BH1977. 303.).

Hasonló volt az érvelés abban az esetben is, amikor a rossz levegőjű csarnokból a szabad levegőre siető munkavállaló nyilvánvalóan figyelmetlen eljárását sem találta a kármegosztást megalapozó körülménynek a bíróság. Ezen döntés meghozatalára arra való hivatkozással került sor, hogy az előre nem látható, váratlan helyzetben a lehetséges magatartások közül nem a legelőnyösebb választása önmagában szintén nem tekinthető olyan hibának, amely kármegosztást alapozna meg.⁷ Ez utóbbi eset érdekességét és kiemelésre méltó jellegét az adja, hogy korántsem bizonyos, hogy ez az érvelés a hatályos Mt. szerint is megállná a helyét. Ugyanis ebben az esetben éppen arról volt szó, hogy az előre nem látható váratlan helyzetben a nem a legelőnyösebb magatartás választása nem lehet kármegosztás alapja. Ehhez képest azonban az új szabályozásban a mentesülés egyik elemét képezi az előre nem láthatóság. Tehát az előre nem látható károkért, illetve káreseményekért a munkáltató kártérítési felelősségét az 1992-es Mt.-hez hasonlóan nem biztos, hogy változatlan formában meg lehet állapítani.