A munkavállalói közrehatás hatása a munkáltatói kárfelelősség terjedelmére


A munkavállalói magatartás, a munkavállalói közrehatás befolyásolja a munkáltató munkajogi kárfelelősségének alakulását azzal, hogy két ponton kapcsolódik a felelősséghez. Az egyik kapcsolódási pont a kártérítési felelősség alóli mentesülés körében jelenik meg. A másik pont pedig a kármegosztás.

A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 2012. július 1-jén lépett hatályba. Ezzel egy olyan szabályrendszer jött létre, amely számos ponton változtatott a korábbi szabályozáshoz képest. A változások érintették a munkáltató kártérítési felelősségére vonatkozó szabályokat is.

A magyar munkajogi felelősségi rendszert 1992-ben úgy alkották meg, hogy az tekintettel legyen arra, hogy a munkaviszony alanyai eltérő pozícióban és igényérvényesítési helyzetben vannak. E különbség miatt a munkavállaló felelősségének alapja a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvényben (a továbbiakban: 1992-es Mt.) a vétkesség volt, majd 2012 óta a felróhatóság, míg a munkáltató felróhatóságára, illetve vétkességére tekintet nélkül felel a munkaviszonnyal összefüggésben bekövetkezett valamennyi kárért. Az Mt. szabályai alapján a munkáltató kártérítési felelőssége egy rendkívül szigorú, objektív felelősség, míg az általános munkavállalói kárfelelősség alapvetően szubjektív alapokon nyugszik. Ennek a munkáltatóra nézve rendkívül szigorú szabályozásnak több oka is van.

Egyrészt a munkáltató főkötelezettségei között található meg az egészséges és biztonságos munkavégzés feltételeinek megteremtése [Mt. 51. § (4) bekezdés]. Ennek az az oka, hogy a munkaviszony szereplői közül nyilvánvalóan a munkáltató képes arra, hogy a munkabiztonság nagyobb szintjét megteremtse. A munkabiztonság indokán kívül a másik fő érv a szigorú felelősség mellett a prevenciós célkitűzés, tehát az, hogy a munkáltatók a balesetek és megbetegedések megelőzésére minél nagyobb hangsúlyt fektessenek (MK 29. számú állásfoglalás). Rendkívül fontos ugyanis, hogy a munkáltató érdekelt legyen abban, hogy a szükséges erőfeszítéseket megtegye az esetleges káresemények bekövetkezésének megelőzése érdekében.

Látnunk kell azonban, hogy semmit sem érnek a szigorú felelősségi szabályok akkor, ha a munkavállalók nem partnerei a munkáltatóknak a káresemények megelőzésében. A hanyag, dekoncentrált, nemtörődöm magatartás éppúgy előidézheti a károsodást, mint például a munkáltatói mulasztás, szabálytalanság vagy éppen a megelőző intézkedések hiánya.

A munkavállalói magatartás, a munkavállalói közrehatás befolyásolja a munkáltató munkajogi kárfelelősségének alakulását azzal, hogy két ponton kapcsolódik a felelősséghez. Az egyik kapcsolódási pont a kártérítési felelősség alóli mentesülés körében jelenik meg. A másik pont pedig a kármegosztás. Jelen tanulmányban azt mutatom be, hogy hogyan hat a munkáltató kártérítési felelősségének terjedelmére a munkavállalói közrehatás. A vizsgálódásom kitér a felelősség alóli mentesülésre, illetve a kármegosztásra gyakorolt hatásokra is, a bírói gyakorlat releváns eseteinek bemutatásán keresztül. A tanulmány a magyar munkajog szabályait és azok bírói gyakorlatát tekinti át és elemzi.

1. Mentesülés a kártérítési felelősség alól – a károsult kizárólagos és elháríthatatlan magatartása

Az Mt. – az 1992-es Mt.-hez hasonlóan – a munkáltatóra vonatkozó szigorú objektív felelősségi szabály mellett bizonyos körülmények fennállása esetén lehetőséget biztosít a kimentésre. Az exculpációs kimentési rendszernek az a lényege, hogy bár a munkáltató kártérítési felelősségének megállapításához szükséges törvényi feltételek fennállnak, azonban vannak olyan – a jogalkotó szerint – méltányolható körülmények, amelyek miatt a munkáltató nem fog felelni a munkavállalónak okozott kárért. Az Mt. alapján a munkáltató mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt az ellenőrzési körén kívül eső olyan körülmény okozta, amellyel nem kellett számolnia és nem volt elvárható, hogy a károkozó körülmény bekövetkezését elkerülje, vagy a kárt elhárítsa, vagy a kárt kizárólag a károsult elháríthatatlan magatartása okozta [Mt. 166. § (2) bekezdés a)-b) pont].

A mentesülésnek a fenti szabály alapján két esete különíthető el. Az első eset az Mt. 166. § (2) bekezdés a) pontja, mely alapján akkor mentesülhet a munkáltató a felelősség alól, ha bizonyítani tudja, hogy a kárt az ellenőrzési körén kívül eső, előre nem látható, el nem hárítható körülmény idézte elő. A tanulmány szempontjából azonban az Mt. 166. § (2) bekezdés b) pontja bír relevanciával, ugyanis e pont alapján kerülhet sor mentesülésre a munkavállalói közrehatás alapján. A mentesülés második esete az, ha a kárt kizárólag a károsult elháríthatatlan magatartása okozza [Mt. 174. § (2) bekezdés].

2012-ben sok dolog változott a munkáltatói kárfelelősség szabályozását illetően, ez a b) pont azonban változatlan tartalommal jelenik meg a hatályos Mt.-ben, így kijelenthető, hogy az 1992-es Mt. alatt született MK 29. számú állásfoglalásban kifejtett iránymutatás változatlanul irányadó. A munkavállaló magatartása akkor vezet a munkáltatónak az Mt. 174. § (1) bekezdésén alapuló felelőssége alóli mentesülésre, ha a kárt – függetlenül attól, hogy az okozás vétkes volt-e vagy sem – kizárólag a munkavállaló maga okozta, és az a munkáltató részéről elháríthatatlan volt. Ha a kár bekövetkezése nem kizárólag a munkavállaló magatartására vezethető vissza, hanem abban olyan ok is közrehatott, amely a munkáltató működési körébe esik, vagy bár azon kívül esik, de a munkáltató részéről objektíve elhárítható volt, a munkáltató a felelősség alól nem mentesülhet [MK 29. számú állásfoglalás c) pont, Mfv. I. 10.969/2008/4.]. A felelősség alóli mentesülés e fordulatának tehát két konjunktív feltétele van. Egyfelől a kárt kizárólag a munkavállaló kell, hogy okozza, másfelől pedig e magatartásának objektíve elháríthatatlannak is kell lennie.

A munkavállalói magatartás megítélése körében fontos, hogy a munkavállaló magatartásának a – vétkességére tekintet nélküli – kizárólagossága szükséges.1 Mivel a munkavállaló figyelmét számos körülmény befolyásolja, ennek megítélése során nem szabad figyelmen kívül hagyni a munkahely káros hatásait, a munkavégzés sajátos körülményeit és a munkáltató magatartását.2 Ha a balesetet a munkavállaló óvatlansága, figyelmetlensége, ügyetlensége, a technológiai előírások, óvórendszabályok megszegése, a munkavégzése során bekövetkezett rosszullét vagy egyéb személyi adottság okozta, ez még nem jelenti feltétlenül azt, hogy a károsodásnak ezek voltak a kizárólagos okai (MK 29. számú állásfoglalás).

Ha a munkáltató tud róla, hogy a munkavállaló a technológiai előírásokat, óvórendszabályokat nem tartja meg, de az ellenőrzés során a megfelelő intézkedéseket elmulasztja, vagy eltűri, hogy a munkavállaló a munkát az előírások megszegésével végezze, sőt esetleg ezt el is várja, vagy erre őt utasítja, nem lehet szó arról, hogy a kárt kizárólag a munkavállaló elháríthatatlan magatartása okozta. Hasonlóképpen a munkavállalónak a munkavégzés során bekövetkezett rosszulléte is összefüggésben állhat a munka jellegével és a munkahely adottságaival. Ilyenkor sem lehet szó arról, hogy a kárt kizárólag a munkavállaló magatartása okozta. Ezt támasztja alá az a döntés is, melyben a bíróság kimondta, hogy a munkáltató működési körébe tartozik a munkavégzéssel összefüggésben keletkezett stresszhelyzet (EBH2001. 571.).

A felelősség alóli mentesülés további feltétele az elháríthatatlanság. A balesetek, megbetegedések elkerülése és a velük szembeni védekezés technológiai újítások és munkavédelmi szabályok betartása útján valósulhat meg.3 Ezek azonban csak a munkavállalók kellő oktatásával lehetségesek, így amennyiben e kötelezettségét a munkáltató elmulasztja, nem hivatkozhat arra, hogy a kárt kizárólag a munkavállaló elháríthatatlan magatartása okozta.4 Elháríthatatlan az olyan behatás, amelyet a technika, a műszaki lehetőségek objektíve adott szintje mellett rendelkezésre álló idő alatt nem lehet megakadályozni, és erre a munkáltató befolyása nem terjedt ki, továbbá az előidézési körülményekre az ellenőrzési kötelezettsége szintén nem terjed ki [MK 29. sz. állásfoglalás b) pont]. Az elháríthatatlanságnak objektívnek kell lennie, vizsgálandó, hogy a munkáltató minden rendelkezésre álló eszköz alkalmazásával befolyásolhatta-e az ok keletkezését, kiküszöbölését. A munkáltatónak tehát nem az átlagot meghaladó ráfordítást kell eszközölnie, azonban figyelembe kell vennie a technika átlagos eredményeit tükröző megoldásokat.5

A bírói gyakorlat korábban e szabálynak erőteljesen megszorító értelmezést adott, így a gyakorlatban lényegében kizárt volt az esélye annak, hogy a munkáltató ilyen alapon álló védekezése sikerre vezethet a felelősség alóli mentesülés terén. Ezt támasztja alá például azon eset, melynek során a munkavállaló guggoló helyzetből kívánt felállni, amelynek során egy víztároló aljába beverte a fejét és súlyos sérüléseket szenvedett. Az eljárás során kiderült, hogy pusztán egy leesett csavarért hajolt le, ám mivel a munkavégzéssel ez a magatartása is összefüggött, így ekkor sem mentesülhetett a felelősség alól a munkáltató (MD II. 409.). Hasonló az az eset is, ahol a munkavállaló önként segített egy munkatársának, amikor a baleset érte. Ekkor a bíróság ítélete akként rendelkezett, hogy a munkatársának önként segítséget nyújtó munkavállaló balesetéért fennálló felelőssége alól a munkáltató teljesen akkor sem mentesülhet, ha a munkavállaló a segítségnyújtásnak nem a legmegfelelőbb módját választotta (EBH2004. 1152.). Mentesülésre tehát csak szélsőséges esetekben vezethetett ez a szabály. Egyes kommentárok például ilyenként nevesítik, ha a gépjárművezetői munkakört betöltő munkavállaló ittasan vezeti a járművet és így szenved balesetet.6

Véleményem szerint ez a gyakorlat azért nem volt célravezető, mert nem szolgálta a jogszabály prevenciós célkitűzéseit, nem sarkallta a dolgozót a megfelelő figyelem és koncentráció tanúsítására. Önmagában a munkáltató mentesülést alig engedő felelősségre vonásától nem oldódik meg a káresemények problematikája. A hatályos Mt. nyomán eddig kialakult joggyakorlat azonban úgy tűnik, hogy szakít a korábbi parttalanul szigorú megközelítéssel. A közelmúltban több olyan bírósági ítélet is született, amely a korábbi jogértelmezés és tendencia megváltozására utal.

Az első esetben a munkavállaló gépkocsivezető munkakörben állt a munkáltató alkalmazásában. Az egyik munkanapon a munkavállaló az általa vezetett tehergépjárművel rakományt szállított, amelynek lerakását követően a telephelyről úgy indult el, hogy a billenőplató felemelt állapotban volt, a felperes nem győződött meg arról, hogy az visszaereszkedett-e az alaphelyzetbe. A tehergépkocsi billenőplatója később az autópályán a pályatest felett húzódó főút felüljárójának ütközött, melynek következtében a vezetőfülke felemelkedett, majd a billenőplató leszakadását követően a pályatestre csapódott. A munkavállaló közlekedési szabálysértést követett el a magatartásával, azonban egyúttal munkabalesetet is szenvedett. Bár az elsőfokú bíróság még kármegosztást állapított meg, azonban a másodfokú bíróság és a Kúria arra következtetésre jutott, hogy a baleset közvetlen oka az volt, hogy a felperes a tehergépkocsival úgy indult el, hogy nem ellenőrizte a billenőplató helyzetét. Mivel a perben a szakértő véleménye alapján megállapítható volt, hogy a hidraulika szerkezet két kritikus pontja – a felépítmény billentő kapcsoló és a nagynyomású hidraulika kapcsoló – nem mutatott rendellenességet, tehát a kapcsolók a szakértői vizsgálat alkalmával megfelelően működtek, így a munkavállaló súlyos gondatlansága volt a baleset kizárólagos előidézője (Mfv.I.10.445/2016/4.).

A második esetben a munkavállaló határozott idejű munkaviszonyban állt a munkáltatóval. A munkavállaló munkaköre a készáruraktárban kommisszionáló volt. A munkába állásakor a munkavállaló megfelelő munkavédelmi oktatásban részesült. A munkakörbe tartozott a raktárkezelési feladatok elvégzését követően a polcok közötti útvonal, illetve a polcok alatti padlórész takarítása is, melyet a műszak végén kellett elvégezni. A takarítás körülbelül 80 cm fejszélességű partvissal történt. Az egyik munkanapon a munkavállaló délutános műszakba volt beosztva, ezt követően pedig három nap munkaszünet következett. A munkavállaló a takarítást gyorsan, nagy lendülettel végezte.

Munkavégzés közben az egyik polc alá benyúlva a partvis vége beakadt a polc lábába, és annak nyele rácsapódott a bal bokája feletti lábrészre. Bár a munkavállaló erős fájdalmat érzett, a takarítást befejezte, és a gyári busszal hazament. A munkavállaló arra hivatkozott a perben, hogy azért sietett, mert ment a busza. Az ütés szárkapocscsonttörést eredményezett. A perben az volt bizonyított, hogy a munkavállaló aznapi munkaterhe nem volt kirívó, a munkaeszköz veszélyessége pedig nem volt bizonyított. Mivel a munkáltatói közrehatás a perben nem volt bizonyított, így a Kúria elfogadta az elsőfokú és másodfokú bíróság azon álláspontját, miszerint a káreseményt kizárólag a munkavállaló elháríthatatlan magatartása idézte elő (Mfv.I.10.522/2015/5.).

Ez a két eset álláspontom szerint azért bír nagy jelentőséggel a munkáltatói kárfelelősség második mentesülési esetköre kapcsán, mert mindkét esetben úgy állapította meg a bíróság, hogy kizárólag a munkavállaló elháríthatatlan magatartása idézte elő a kárt, hogy a munkavállalót munkavégzés közben érte a baleset. Ezek a döntések nem az Mt. normaszövege alapján voltak meglepők, hanem a korábbi joggyakorlat tükrében, hiszen a korábbi esetekben a bíróság akkor sem állapította meg e mentesülési esetet, amikor adott esetben például nem volt bizonyítható a munkáltató közrehatása sem.7

Hasonló megközelítést láthatunk – bár ez az ügy még nem jutott el a Kúriáig – a Miskolci Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság döntésében is, mely megállapította, hogy kizárólagos és elháríthatatlan károsulti magatartásnak minősült, hogy a munkavédelmi oktatás ellenére, senki által nem észlelhetően a munkavállaló bement a dúcolatlan munkagödörbe (Miskolci Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 8.M.157/2015/32.).

Releváns a kérdéskör szempontjából, hogy a közelmúltban megjelent a Kúria joggyakorlat-elemző csoportjának a munkáltatói kárfelelősséget elemző összefoglaló véleménye, amely számos, rendkívül értékes és érdekes megállapítást tartalmazott. A dokumentum fontosságát növeli, hogy olyan eseteket is figyelembe vettek, amelyek – anonimizálás hiányában – egyelőre nem elérhetők. Van olyan eset, amelyben a bíróság indokolása szerint az Mt. 166. § (2) bekezdés b) pontját a bírói gyakorlat megszorítóan értelmezi, „mert megköveteli, hogy a kár bekövetkezésében semmilyen olyan hatás ne játsszon közre, amely a munkáltató ellenőrzési körébe tartozik.”8

A mentesülési okot érintő bizonyítás kapcsán az összefoglaló vélemény kiemeli, hogy a bíróságok a vizsgált ítéletek szerint a kimentési ok bizonyítását a károkozóra terhelték. Amennyiben a munkáltató bizonyította a károsult kizárólagos és elháríthatatlan magatartását, a bíróság mentesítette a munkáltatót a felelősség alól.9 Az a körülmény, hogy a balesetet senki nem látta, a bíróság egy további ügyben tett helyes megállapítása szerint önmagában nem teszi lehetővé az Mt. 166. § (2) bekezdés b) pont alkalmazását.10 Eszerint tehát, ha a munkáltató e mentesülési okra kíván hivatkozni, önmagában az nem elegendő, hogy arra hivatkozik, hogy a balesetet senki sem látta, így nem tárhatók fel pontosan a körülmények és nem kizárható a dolgozó hibája. Egyértelműen látható az az ítélkezési jogelv, hogy csak a teljeskörűen bizonyított kizárólagosság eredményezhet mentesülést.11

Álláspontom szerint ez egy helytálló megállapítás, azonban a gyakorlatban nem jelenik meg következetesen. E gondolat alapját véleményem szerint egy 1999-es elvi bírósági határozat képezi. A jogesetben a munkavállaló munkaidőben elcsúszott az udvaron. A Kúria (akkor Legfelsőbb Bíróság) a munkáltató felelősségét megállapító ítéletében az alábbiak szerint érvelt: „[a]z adott esetben nem állapítható meg, hogy a felperes mitől csúszott el az udvaron. Az elesésének konkrét okát maga a felperes is csak feltételezte (sietség, sötétség), azonban semmilyen olyan bizonyíték nem állt rendelkezésre a perben, amely szerint a felperes figyelmetlensége, vagy más magatartása volt a baleset kizárólagos oka. A munkáltató mentesülésének csak akkor lehet helye, ha kizárólag a károsult elháríthatatlan magatartása okozta a balesetet. Arra nézve pedig az alperes nem szolgáltatott bizonyítékot, hogy a belső téri és a külső világítás közötti különbség volt a baleset kiváltó oka, a bíróságoknak az erre alapított megállapítása ezért csupán feltételezés. A bírói gyakorlat szerint, amennyiben az elesés (baleset) oka nem állapítható meg, akkor az sem állapítható meg, hogy a balesetet kizárólag a sérült elháríthatatlan magatartása okozta. A kármegosztás alapjául továbbá a felperes vétkes magatartása szolgálhatna. Erre nézve azonban semmilyen bizonyíték nincs. Az alperes ugyanis nem bizonyította, hogy a felperest a kétféle világítás közötti különbség miatti »várakozási« idő elmulasztásában vétkesség terhelte” (EBH1999. 55.).

Látnunk kell azonban, hogy született a közelmúltban több olyan döntés, amelyben a korábbiaktól eltérő volt a megközelítés. Az esetben a felperest közvetlenül munkakezdés előtt, a munkába menet, a munkavégzés helyéül szolgáló épület lépcsőjén érte a baleset, melynek következtében egészségkárosodása keletkezett. A Kúria nem állapította meg a munkáltató felelősségét, melyet a következőképp indokolt: „Az eljáró bíróságok az írásbeli orvos szakértői véleményt értékelték. A perben kirendelt, írásbeli szakvéleményt adó dr. P. I. szakértő személyes meghallgatása során előadta, hogy mindenképpen instabil helyzetbe kellett kerülnie a térdízületnek, hogy a felperesnél a sérülés bekövetkezzen. »Ha nem billent a lépcsőfok, akkor a lépcsőre fellépés során orvosszakmailag el tudok képzelni olyan eseteket, hogy rosszul lépett a felperes, hogy lecsúszott a lába, visszaesett a lába, például akár egy magassarkú cipő következtében is« (jegyzőkönyv, 4. bekezdés). Mindezek alapján helytállóan érvelt az alperes, miszerint adott esetben nem állapítható meg, hogy a balesetet a lépcső instabilitása okozta, és nem a felperes figyelmetlensége, vagy akaratlan mozdulata következménye, melyre a munkáltatónak nincs befolyása, azzal nem kellett számolnia, és nem volt elvárható, hogy a károkozó körülmény bekövetkezését elkerülje, vagy a kárt elhárítsa [Mt. 166. § (2) bekezdés a) pont].

Az eljáró bíróságok által figyelembe vett EBH1999. 55. számú elvi döntés a munkáltatói kárfelelősségre vonatkozó szemléletváltozást tükröző megváltozott jogszabályi környezetre tekintettel jelen ügyben nem alkalmazható.” (Mfv.I.10.596/2016/4.)

Az első esetben a munkáltató mindkét mentesülési fordulatra hivatkozott, míg a második esetben csak az Mt. 166. § (2) bekezdés a) pontjára. Ami miatt fontosnak tartottam ennek a két döntésnek a bemutatását természetesen nem az eltérő mentesülési okra való hivatkozás volt, hanem az, hogy a bizonyítatlanság hiányát a korábbi esetben a munkavállaló javára, míg a későbbi esetben a munkáltató javára értékelte. Véleményem szerint e döntés, valamint a korábban már bemutatott döntések alapján látható egy olyan új tendencia, amely a munkavállalói közrehatást szigorúbban kezeli. Immáron nem automatikus a munkáltatói felelősség megállapítása, – racionálisnak tűnő mértékben – nőtt az esélye a felelősség alóli mentesülésnek.12

Sorozatunk következő részében a a kármegosztásról és a munkavállaló vétkes közrehatásáról lesz szó.

1 Cséffán József: A munka törvénykönyve és magyarázata. Szegedi Rendezvényszervező Kft., Szeged, 2012. 442. o.

2 Kiss György: Munkajog, Osiris, Budapest, 2005. 278. o.

3 Trenyisán Máté: A kármegosztás és a munkáltató kárfelelősség alóli mentesülésének szabályai az új Munka Törvénykönyvében – tekintettel a bírói gyakorlatra. In Kálmán János (szerk.): QUOT CAPITA, TOT SENTENTIAE, Batthyány Lajos Szakkollégium, Győr, 2013. 245. o.

4 Véleményem szerint az elháríthatatlanság Mt. 166. § (2) bekezdés b) pontjában rögzített feltétele tartalmilag azonos az Mt. 166. § (2) bekezdés a) pontjában rögzített nem elvárható a károkozó körülmény elhárítása kitétellel. E törvényi rendelkezést számos szerző [l. pl. Lőrincz György álláspontját: Kozma Anna – Lőrincz György – Pál Lajos – Pethő Róbert: A munka törvénykönyvének magyarázata (szerk.: Kardkovács Kolos). HVG-ORAC, Budapest, 2014. 295. o.] azonosítja az elháríthatatlanság jogi kategóriájával. Álláspontom szerint a bíróságok is egyenlőségjelet fognak tenni az elháríthatatlanság és az elvárható elháríthatatlanság kategóriája közé, annak dacára, hogy a két fordulat nyelvtanilag és elméletileg eltér egymástól. Az Mt. szóhasználatából (a munkáltatótól nem várható el, hogy a károkozó körülményt elkerülje, vagy a kárt elhárítsa) ugyanis a nyelvtani értelmezés alapján az a következtetés vonható le, hogy ebben az esetben olyan körülményekről van szó, melyeknél bár a munkáltató elméletileg el tudta volna kerülni, illetve el tudta volna hárítani a káreseményt, azonban az tőle nem volt elvárható. Tekintettel azonban arra, hogy a munkáltatónak általános kötelezettsége az egészséges és biztonságos munkafeltételek megteremtése, így álláspontom szerint nehezen képzelhető el olyan károkozó körülmény, amelyet bár a munkáltató objektíve képes lett volna elkerülni vagy elhárítani, és ezzel meg tudta volna óvni a munkavállalót a károsodástól, azonban ennek megtétele tőle mégsem elvárható, így a mentesülés második konjunktív feltételének fennállását eredményezi. Emiatt gondolom azt, hogy a bíróságok jövőbeni gyakorlata az objektív elháríthatatlanság mércéjét fogja alkalmazni.

5 Összefoglaló vélemény. A munkáltató egészségkárosodásért fennálló kártérítési felelősségének egyes kérdései. 2016.El.JGY.E.1. 37. o.

6 Kozma – Lőrincz – Pál – Pethő: i. m. 267. o.

7 Ilyen volt pl. a fentebb bemutatott guggoló állásból való felkelés közben elszenvedett baleset vagy éppen a munkahelyen való elcsúszásból eredő baleset (EBH1999. 55.).

8 Összefoglaló vélemény. A munkáltató egészségkárosodásért fennálló kártérítési felelősségének egyes kérdései. 36. o.

9 Uo. 36. o. E megállapításra jó példák az Mfv.I.10.445/2016/4. sz. és a Mfv.I.10.522/2015/5. sz. esetek.

10 Uo. 35. o.

11 Sipka Péter: A munkáltatói kárfelelősség alakulása a bírói gyakorlat tükrében. HVG-ORAC, Budapest, 2015. 168. o.

12 Más kérdés persze, hogy mennyire helyénvaló egy olyan ítélet (Mfv.I.10.596/2016/4.), ahol a jogbiztonság alkotmányos követelménye nem teljesen teljesül. Hiszen a munkavállaló ügyvédje hiába hivatkozott a korábbi következetes bírósági gyakorlatra (EBH1999. 55.), a Kúria szerint e döntés, a szemléletváltozást tükröző megváltozott jogszabályi környezetre tekintettel jelen ügyben nem alkalmazható. Ez az érvelés a jogbiztonság követelményére tekintettel egy jogalkalmazó szervtől véleményem szerint nem elfogadható. Bár kétségtelen, hogy a korábbi gyakorlattól való eltérést, annak – véleményem szerint – racionalizálását nehéz vitára okot nem adó módon megindokolni.



Kapcsolódó cikkek

2022. június 27.

Még sosem volt kevesebb álláskereső

Május után júniusra is igaz, hogy még sosem volt kevesebb álláskereső Magyarországon – közölte a Technológiai és Ipari Minisztérium (TIM).