A szabadság kiadásának új szabályai a kormányzati igazgatásban

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A március 1-jétől alkalmazandó új kormányzati igazgatási törvény jelentős változásokat hoz a fizetett szabadság tekintetében. A szabadság mértékét érintő változások mellett különösen fontosak a szabadság kiadására vonatkozó új szabályok, miszerint a törvényben foglalt kiadási határidőt követően a szabadság nem adható ki és nem vehető igénybe.

A konkrét szabályok áttekintése előtt le kell szögezni, hogy az éves fizetett szabadsághoz való jog alkotmányos alapjog [Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdés]. A fizetett szabadsághoz való jog a pihenéshez való jognak a munka világára vonatkoztatott konkretizálása. Célja a rendszeres munkavégzés során elhasznált erőforrások, a fizikai és szellemi energia pótlásának, a munkavállalók regenerálódásának biztosítása [74/2006. (XII. 15.) AB határozat].

A szabadsághoz való jog fontos garanciája, hogy azt az esedékességének évében kell kiadni és nem lehet pénzben megváltani. Nyilvánvalóan nem valósul meg a fentiek szerinti regenerálódás, ha a munkát végző hosszabb ideig nem maradhat távol a munkától, vagy ha ezt a jogát pénzre lehetne váltani. Míg a pénzbeli megváltás tilalmát a kormányzati igazgatásról szóló 2018. évi CXXV. törvény is tartalmazza, addig a tárgyévi kiadás tekintetében meglehetősen rugalmas szabályt tartalmaz (lásd a 129. §-t).

A törvény szerint ugyanis a munkáltató – szolgálati érdekből – az alapszabadságot a következő év március 31-ig, a pótszabadságot pedig június 30-ig adhatja ki. Szolgálati érdeknek minősül különösen, ha a szabadság kiadása miatt a szervezet alapfeladatainak folyamatos ellátása, vagy az előre nem tervezhető, rendkívüli feladatok határidőre történő ellátása nem biztosítható. E tág megfogalmazás alapján aligha lesz olyan munkáltató, aki ne tudna a működésében olyan okot kimutatni, amivel indokolhatja a szabadság halasztott kiadását. Márpedig, az Alkotmánybíróság gyakorlatában a fizetett szabadsághoz való jog akkor korlátozható, ha van olyan alkotmányos alapjog, érték vagy cél, amely megalapozná az alapjog-korlátozás elkerülhetetlenségét. Ehhez megítélésem szerint a jelenlegi törvényszöveg nem ad kellően alapos indokot.

Ennél is aggályosabb a jogszabály azon rendelkezése, miszerint a fentiek szerinti határidőt követően a szabadság nem adható ki és nem vehető igénybe. Azaz, ha a tisztviselő legkésőbb a következő év június 30-ig nem kapta meg a megelőző évre járó szabadságát, úgy az annak kiadása iránti igénye elenyészik. A törvény szerint „a szabadság nem halmozódhat”.

Ez azért probléma, mert a szabadság kiadását alapvetően a munkáltató határozza meg, és csak a szabadság felével rendelkezik a kormánytisztviselő. Ez azt jelenti, hogy miközben a fenti határidők jogvesztőek, a tisztviselő semmit nem tehet, hogy a szabadságának a munkáltató rendelkezési jogkörébe eső részét időben megkapja. Azzal a furcsa jogi helyzettel állunk szemben, hogy a tisztviselő a szabadság kiadását annak esedékessége előtt nem kényszerítheti ki, az esedékessé válással viszont a kiadás iránti követelése rögtön meg is szűnik. Így csak a munkáltatón múlik, hogy a szabadság felét valóban meg is kapja a tisztviselő, vagy ez csak írott malaszt marad. Mindez különös színezetet ad az új törvény „családbarát” céljainak. Hiába jár a gyermeket nevelőknek a korábbiakhoz képest dupla annyi pótszabadság, ha annak legfeljebb a felét lehet biztosan természetben igénybe venni.

A jogvesztő határidő természetesen a szabadsághoz való jog direkt korlátozását jelenti, hiszen alkalmasint a szabadság felének elvesztésével jár. A magam részéről nem látok olyan indokot, ami a jelen esetben ezt a drasztikus alapjog korlátozást alátámasztaná. Annál is kevésbé, mert a legalább négy hét fizetett szabadságot – a közszférára is kiterjedően – a munkaidő-szervezésről szóló 2003/88/EK irányelv 7. cikke is előírja, amely alól nincs kivételtételi lehetőség. A szabályozás ezért az uniós joggal is ellentétben állónak tűnik.

További kérdés, mi lesz a fentiek alapján természetben ki nem adott és nem is kiadható szabadságokkal. Logikusan, ha a szabadság kiadása iránti igény meg is szűnik, ez nem érinti a szabadság megváltására vonatkozó igényt. Azaz, annak pénzbeli ellenértéke a tisztviselő továbbra is jogosult marad. Annál is inkább, mivel a törvény szerint a szabadság megváltásával kapcsolatos kormánytisztviselői igény elévülése a kormányzati szolgálati jogviszony megszűnésének napján kezdődik. Tehát, mindaddig, amíg a jogviszonya fennáll, a megváltással kapcsolatos igény nem évül el, akkor sem, ha akár 10 évvel korábbi évre járó, de ki nem adott szabadság megváltásáról lenne szó. Ennek nem mond ellent a „szabadság halmozódását” tiltó szabály. Ebben az esetben ugyanis már nem szabadság iránti igényről (természetben igénybe vehető fizetett távollétről), hanem csak annak pénzbeli megváltásáról van szó. Emellett figyelemmel kell lenni arra, hogy egy alkotmányos jogról van szó, amelynek biztosan nem felelne meg az az értelmezés, hogy a munkáltató által kiadni elmulasztott szabadság még csak pénzben sem igényelhető, ha a kiadásra vonatkozó határidő eltelt.

A fentiek után még egy aggályos elem van a szabályozásban.  A pénzbeli megváltás ugyanis csak a jogviszony végével lesz esedékes. A törvény szerint a ki nem adott arányos szabadságot (ha a kormánytisztviselőnek van fennmaradó szabadsága) a jogviszony megszűnését követő 40. napon kell megváltani. Ez akkor is így van, ha a „bent ragadt” szabadságot húsz évvel korábban kellett volna kiadni. Sajátos takarékoskodásnak tekinthetjük, ha a tisztviselő éveken keresztül csak a szabadsága felét kapja meg, az elmaradt napokat pedig nyugdíjba vonulása előtt, pénzben igényelheti, ám akkor is csak a jogviszony megszűnése utáni 40. napon.

A bemutatott szabályok számos komoly korlátozást tartalmaznak a kormánytisztviselők éves fizetett szabadsághoz való joga tekintetében. Mindez véleményem szerint azért különösen aggályos, mert semmilyen ezt alátámasztó indok nem olvasható ki a jogszabályból. Aki az éves fizetett szabadsághoz való jogban a közigazgatás megfelelő működését veszélyeztető fenyegetést lát, az – az alkotmányossági problémákon túl – nem számol a kifáradt, kiégett apparátus jelentette kockázatokkal.