Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Egy ártatlan helyiség, amely szinte minden munkahelyen megtalálható, és amely mégis számos konfliktus forrása. Mennyi időt tölthetünk ott, mit és kivel ehetünk-ihatunk? Mi teszi a teakonyhát munkaügyi viharsarokká?
A munka törvénykönyve szerint húsz perc munkaközi szünetre jogosult a munkavállaló, ha a beosztás szerinti napi munkaideje a hat órát meghaladja. Egy átlagos nyolc órás műszakra tehát igen rövid pihenőidő jut. Ahhoz, hogy ezt a munkavállaló valóban ki tudja használni nyugodt étkezésre, pihenésre, mindenképpen szükséges a munkahelyen könnyen elérhető, az étel hűtve tárolására, felmelegítésére, kulturált elfogyasztására alkalmas helyiséget biztosítani. Teakonyhára (vagy más hasonló helyiségre) tehát szükség van. Mégis, újra és újra meglepődöm, hogy a munkáltatók milyen sokszor mesélnek a teakonyhával kapcsolatos konfliktusokról. Nézzünk ezek közül pár, munkajogi tanulsággal is szolgáló esetet!
A húsz perces szünet sokszor igen szűkös ahhoz, hogy a munkavállaló előkészüljön az étkezésre (megvegye vagy kicsomagolja, felmelegítse az ételt, kikészítse az evőeszközöket stb.), nyugodt tempóban táplálkozzon, és pár percet még ejtőzzön is utána. A rohamtempó helyett sokan a ráérős étkezést választják, ami viszont nem fér bele a húsz percbe. Márpedig, ha a munkavállaló a szünet után nem áll időben újból munkába, ez ugyanúgy a munkavégzési és rendelkezésre állási kötelezettség megsértése, mintha a műszak elejéről késne el. A szünetről későn visszaérkezőket ezért jogszerűen szankcionálhatja a munkáltató. Ennél gyümölcsözőbb megoldás lehet, ha a szünet idejét olyan mértékűre növelik, amely alatt kényelmesen tud étkezni a munkavállaló. Nincs akadálya ugyanis, hogy a felek húsz percnél hosszabb, de hatvan percet nem meghaladó munkaközi szünetben állapodjanak meg.
| Kommentár a munka törvénykönyvéhez |
|---|
|
|
Olykor persze a munkaközi szünet nem az egészséges étkezés időigénye miatt nyúlik hosszabbra az előírtnál. Az ebéd fölött ülve, a napi munkát megszakítva kitűnő lehetőség adódik a kollégákkal való kötetlen csevegésre (ki esett ki a héten a tehetségkutatóból, ki milyen receptet olvasott, már megint milyen frizurája volt G.-nek stb.). A teli hassal folytatott eszmecsere alatt a teakonyha könnyen klubszobává alakul. A helyzet jogi megítélése ugyanaz, mint az előbb: a munkavállalók az előírt időben nem végeznek munkát, illetve nem állnak a munkáltató rendelkezésére. Különösen érdemes odafigyelni ezekre az esetekre, ha az adott munkavállalói csoportban amúgy gyakori a rendkívüli munkaidő is. A diszkréten behúzott teakonyha ajtó mögül kiszűrődő traccsolás hangjai (részben) magyarázatát adhatják annak is, miért nem férnek bele a kollégák a rendes munkaidőbe. (Egész egyszerű magyarázat, még drága időgazdálkodás elemzés sem kell hozzá.)
Nem közömbös az sem, mit eszik-iszik a munkavállaló a munkaközi szünetben, a munkáltató által biztosított helyen. Kézenfekvő példa az alkoholos italok fogyasztásának tilalma. Bármely munkáltató előírhatja, hogy a legcsekélyebb alkoholos állapotot sem tolerálja munkaidőben. Az viszont már kicsit bonyolítja a képet, ha ugyanennél a munkáltatónál rendszeresen tele van a hűtő a névnapi-szülinapi ünnepségekről megmaradt, bontott üvegekkel. Munkáltatói szempontból itt is (mint még oly sokszor) a következetesség a kifizetődő. Nem lenne szerencsés fordulat, ha az egy deci vörösbor elfogyasztása miatt elbocsátott munkavállaló könnyen bizonyítja, hogy rendszeresek voltak a munkaidőben tartott ünnepi koccintások, amelyek maradványai pár nap alatt közismerten „elpárologtak” a teakonyhából.
Hallani olyan esetekről is, amikor az élelmiszeripari cég megtiltja más cégek termékeinek fogyasztását a munkahelyen. Véleményem szerint – ha csak valamilyen technológiai, élelmiszer-biztonsági ok ezt nem indokolja – erre nincs lehetőség. Nem a munkaviszonyra tartozó kérdés ugyanis, hogy a munkavállaló fogyasztóként egy konkurens cég termékéből vásárol, akkor sem, ha azt a munkáltatónál fogyasztja el. Hasonlóan, legfeljebb ajánlani lehet a könnyen emészthető, tápanyagban gazdag ételek fogyasztását. Nincs mód azonban eleve kitiltani a hazulról hozott pacalpörköltet a közös étkezőből arra hivatkozva, hogy a nehéz étel álmossá tesz. Más kérdés, hogy ha a teljesítményromlás tényleg bekövetkezik, az már szankcionálható.
Ha a teakonyha munkajogi viharsarok, akkor a közös hűtő maga a Bermuda-háromszög. Ha tipikusan nem is a bíróságok előtt zajlanak, sokan tapasztalhattuk már, mennyi problémát okoznak a hűtőben hagyott uzsonnás csomagok körüli tulajdonjogi viták. Ismerős? A munkavállaló tévedésből (avagy az éhség nagy úr) más ebédjét (túró rudiját, narancsát) fogyasztja el. Hasonló helyzet, amikor a háziasabb kollégák időként kiselejtezik a hetek óta a hűtőben rekedt, gyanús önmozgást végző csomagokat. Ezekről aztán rendre kiderül, hogy tulajdonosuk még elfogyasztotta volna. Az összes hasonló esettel kapcsolatos aranyszabály: a munkavállalók hasonló egymás közti vitája (kárigénye) nem tartozik a munkáltatóra és nem is munkajogi kérdés. Humánpolitikai szempontból persze muszáj tenni valamit a probléma rendezésére, ha a munkavállalók nem találják fel magukat, és spontán nem jelennek meg a kajákon a tulajdonos nevét hirdető post-it cetlik.
