Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Egy román bíróság az azonos felek között fennálló több munkaviszony esetén a munkaidőre és pihenőidőre vonatkozó uniós szabályok megfelelő alkalmazása érdekében előzetes döntéshozatal keretében fordult az Európai Unió Bíróságához. Vajon a napi 11 órás minimális pihenőidő munkaviszonyonként vagy munkavállalónként értendő? Jelen cikk a kérdés tárgyában hozott uniós ítélet összefoglalója (C‑585/19. sz. ügy).
Az előzetes döntéshozatal keretében a Bíróság elé terjesztett két fő kérdés annak eldöntésére irányult, hogy a munkaidő az az időtartam, amely alatt a munkavállaló egyetlen szerződés alapján dolgozik, vagy az a munkavállaló által megkötött valamennyi munkaszerződésre vonatkozik, illetve hogy a legalább 11 órás napi pihenőidő, illetve maximum 48 órás, túlórát is magában foglaló heti munkaidő egyetlen szerződésre, vagy az azonos, illetve több különböző munkáltatóval megkötött valamennyi szerződésre vonatkozik.
Tehát a kérdéseket előterjesztő bíróság lényegében arra várt választ, hogy ha egy munkavállaló ugyanazon munkáltatóval több munkaszerződést is kötött, a minimális napi pihenőidő e szerződések összességére, avagy e szerződések mindegyikére külön‑külön alkalmazandó.
A Bíróság kifejtette egyrészről, hogy az uniós jog arra kötelezi a tagállamokat, hogy megtegyék a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy minden munkavállalót huszonnégy órás időtartamonként tizenegy összefüggő órából álló minimális napi pihenőidő illessen meg. A „minden munkavállaló” kifejezés használata az azonos felek között kötött több munkaszerződés esetén a munkavállalónként történő alkalmazásra, nem pedig az egyes szerződések szerinti külön-külön alkalmazásra utal. A hangsúly tehát a munkavállalón van, függetlenül attól, hogy a munkáltatójával több szerződést kötött‑e, vagy sem.
Másrészről, ha a munkavállaló és a munkáltató közötti minden egyes szerződés esetében minden munkavállalót napi tizenegy óra egybefüggő pihenőidő illetne meg, a valamely szerződés keretében pihenőidőnek minősülő órák egy másik szerződés keretében munkaidőnek minősülhetnének. Márpedig ugyanaz az időszak nem minősíthető egyidejűleg munkaidőnek és pihenőidőnek is. Ebből következik, hogy a munkavállaló által a munkáltatójával kötött munkaszerződéseket együttesen kell vizsgálni ahhoz, hogy megállapítható legyen, hogy a napi pihenőidő elérte-e a minimális 11 órát.
Harmadrészt, a vonatkozó uniós pihenőidő szabályozásnak az a célja, hogy biztosítsa a munkavállalók biztonságának és egészségének jobb védelmét azáltal, hogy a munkavállalóknak minimális pihenőidőt biztosít. Ha a 11 órás napi pihenőidő minimumkövetelményét úgy kellene értelmezni, hogy az a munkavállaló és a munkáltatója között kötött minden egyes szerződés esetében külön‑külön alkalmazandó, a munkavállaló védelmének biztosítása meggyengülne, mivel a munkáltatóval kötött egyes szerződésekben külön‑külön előírt munkaidő halmozódásával az uniós munkavállaló számára lehetetlen lenne minden huszonnégy órás időszak tekintetében napi tizenegy órás pihenőidőt biztosítani, noha ez szükséges ahhoz, hogy a munkavállaló a napi szintű munkavégzéssel járó fáradságot kipihenhesse.
A fentiek alapján a Bíróság megállapította, hogy ha a munkavállaló több munkaszerződést köt ugyanazzal a munkáltatóval, a szerződéseket együttesen kell megvizsgálni annak ellenőrzéséhez, hogy a munkáltató tiszteletben tartotta-e a napi pihenőidőre előírt rendelkezéseket. A minimális napi pihenőidő követelménye tehát a szerződések összességére alkalmazandó, nem pedig külön‑külön, minden egyes említett szerződésre. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy az ítélet csak az azonos felek között fennálló munkaviszonyokra vonatkozik. Azt nem vizsgálta a Bíróság, mi a helyzet, ha a párhuzamos munkaviszonyokat a munkavállaló más munkáltatóval tartja fenn.
