Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Egy friss bírósági ítéletben megállapításra került, hogy amennyiben a felek szerződéséből nem tűnik ki, hogy egybehangzó akaratnyilatkozattal megállapodtak a versenytilalmi korlátozás ellenértékében, versenytilalmi megállapodás nem jött létre, így arra az érvénytelenség jogkövetkezményei nem irányadóak.
Az ügyben (BH 2021. 145.) az alperes munkavállaló és a felperes munkáltató a munkaszerződés módosításával versenytilalmi megállapodást kötöttek ki. A kötelezettségvállalás ellenértékeként abban állapodtak meg, hogy a munkáltató a munkaviszony fennállása alatt előre ellenértéket fizet, amelynek összege a belső szabályzat szerinti feltételek szerint kerül kiszámításra. A versenytilalmi korlátozás időtartamáról pedig a felek úgy rendelkeztek, hogy annak ideje egyenlő a munkavállaló részére a munkaviszony fennállása alatt kifizetett összes ellenérték összegének háromszorosa osztva a munkavállaló munkaviszony megszűnésekor érvényes alapbérével, azzal, hogy a versenytilalmi korlátozás időtartama legfeljebb 24 hónap lehet.
A versenytilalmi megállapodásban rögzítésre került továbbá, hogy a megállapodásban foglalt kötelezettség megszegése esetén a munkáltató visszaköveteli a versenytilalmi megállapodás jogcímén kifizetett ellenértéket, ezen túlmenően kötbért, valamint az ezt meghaladó esetleges kár megtérítését is kérheti. Tekintettel arra, hogy a munkáltatói felmondást követően a munkavállaló a versenytársnak minősített B. Zrt.-nél helyezkedett el, a felperes munkáltató bírósághoz fordult és kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperes munkavállalót a versenytilalmi díj visszafizetésére, illetve kötbér viselésére.
Az alperes a kereset elutasítását kérte, arra hivatkozva, hogy a munkaszerződés módosítása semmis, többek között azért, mert az nem határozta meg a versenytilalmi megállapodás ellenértékének konkrét összegét, illetve a versenytilalmi díjként fizetett havi összeg nem érte el az Mt. 228. § (2) bekezdésében írt minimális ellenértéket (az irányadó időszakra járó alapbér egyharmadát).
A bizonyítékok alapján az elsőfokú bíróság arra a megállapításra jutott, hogy a felek között a versenytilalmi megállapodás megköttetett, amiért az alperes ellenértéket is kapott. Az ellenérték összege azonban nem volt megfelelő, mivel a felperes alapbére bruttó 300 000 forint volt, a versenytilalmi díj pedig havi 80 000 forint, azaz annak összege nem érte el a törvényi minimumot. Emellett a munkáltató megsértette tájékoztatási és együttműködési kötelezettségét, mivel nem tájékoztatta a távozó munkavállalót arról, mennyi az az időtartam, amely alatt tartózkodnia kell a versenytársnál való elhelyezkedéstől.
A másodfokú bíróság rögzítette, hogy a versenytilalmi megállapodás érvényességi kelléke a munkavállalót terhelő korlátozással arányos ellenérték megfizetése. Ebből kifolyólag a nem megfelelő mértékű ellenérték kikötése vagy annak mellőzése a versenytilalmi megállapodás érvénytelenségét eredményezi. A munkáltató arra vállalt kötelezettséget, hogy a munkavállalói kötelezettség előírása fejében előre ellenértéket fizet. Az ellenérték pontos összegét azonban nem határozták meg, csupán utaltak a belső szabályzatra, amely a kiszámítás szabályait tartalmazta. A munkáltató nem tudta azonban minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy a megállapodás megkötésekor e belső szabályzat egyáltalán létezett-e, illetve milyen tartalommal létezett. A felek megállapodása tehát csak azt rögzítette, hogy a munkáltató előre ellenértéket fizet, ennek konkrét összegét azonban nem határozták meg előre. Habár a munkavállaló részére a munkaviszonya fennállása alatt havonta bruttó 80 000 forint került megfizetésre, önmagában az, hogy az alperes részére versenytilalmi díj címén ellenérték fizetése történt, nem pótolja azt a követelményt, hogy a szerződés létrejöttéhez szükséges a felek lényeges kérdésekben való megállapodása. Nem tartotta megfelelőnek a másodfokú bíróság a versenytilalmi megállapodás időtartamára vonatkozó rendelkezést sem, ebből ugyanis a szerződés megkötésekor nem volt egyértelműen megállapítható, hogy ténylegesen mennyi ideig kell a munkavállalónak a vállalt kötelezettséget megtartania, az adott magatartástól tartózkodnia.
Hiányzott tehát a munkavállalót megillető ellenérték pontos mértéke, illetve a korlátozás időtartamának konkrét és egyértelmű meghatározása, vagyis két lényeges körülmény, amely alapján a munkavállaló a kötelezettségvállalásról érdemben dönteni tud. Ez pedig a szerződés érvénytelenségét vonja maga után. A felek megállapodása tehát olyan alaki hibában szenved, amely nem orvosolható, így a versenytilalmi megállapodás egésze semmis.
A felülvizsgálat során a Kúria hivatkozott az 1/2019. (V. 20.) KMK vélemény I. pont 5. alpontjára, amely szerint a felek valamely lényeges kérdésben való megállapodásának hiányában a versenytilalmi megállapodás nem jön létre. Nem létező szerződésre pedig jogot alapítani nem lehet, azaz nem keletkezik kötelezettség a szolgáltatás teljesítésére, és jogosultság annak követelésére.
A KMK vélemény ezen pontjához fűzött indokolás szerint, a versenytilalmi megállapodásnak kötelezően tartalmaznia kell a kikötött korlátozást és annak ellenértékét, ennek hiányában ugyanis nem érvénytelenségről, hanem nem létező szerződésről van szó, hiszen a felek között nincs konszenzus a kötelező tartalmi elemek vonatkozásában.
A Kúria tehát megállapította, hogy mivel az ellenértékről a felek között nem jött létre megállapodás, így a versenytilalmi kikötést nem érvénytelennek, hanem nem létezőnek kell tekinteni.
