Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az Alkotmánybíróság megsemmisítette a Kúriának az ügyeleti díj megfizetése tárgyában született Mfv.II.10.279/2018/3. számú ítéletét.
Az alapügy
Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben az alperes kórház megszakítás nélküli tevékenységet folytatott, az indítványozó felpereseket pedig egy műszakban, munkaidőkeretben, egyenlőtlen munkaidő-beosztásban foglalkoztatta.
A felperesek bírósághoz fordultak és a 2012–2016 közötti időszak tekintetében ügyeleti díjkülönbözet és késedelmi kamat megfizetésére kérték kötelezni a kórházat. Igényüket arra alapították, hogy a heti pihenőnapjaikon rendszeresen egészségügyi ügyeletet teljesítettek.
A Kúria ítélete, amely hatályon kívül helyezte a jogerős ítéletet, és helyben hagyta az első fokon eljáró bíróság döntését, az indítványozók szerint azért volt alaptörvény-ellenes, mert lehetővé tette, hogy az alperes kórház összevonva adja ki a felperes munkavállalót több önálló jogcímen megillető távollétet, így sérült a munkavállalók napi és heti pihenőidőhöz külön-külön való joga, illetve közvetve az arra a napra a munkavégzésért járó többletdíjazáshoz való joga. Ezen túlmenően pedig arra is hivatkoztak, hogy a tulajdonhoz való joguk is sérült, mivel az ügyeletben végzett ügyeleti díjkülönbözet, mint már elvégzett, de ki nem fizetett munka után járó díjazás – mint már megszerzett tulajdon – alkotmányos tulajdonjogi védelmében kellene részesüljön.
Az AB-döntés indokai
Az Alkotmánybíróság elsőként arra emlékeztetett, a 3341/2017. (XII. 20.) AB határozatban megállapította, hogy az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdése a munkavállaló alapjogaként rögzíti mind a munkavégzéshez közvetlenül kapcsolódó napi pihenőidőhöz, mind a munkavállaló tartós pihenését szolgáló heti pihenőidőhöz, továbbá a munkavállaló éves fizetett szabadsághoz való jogát. Ezek jogosultja mindenki, aki foglalkoztatási jogviszony keretében (munkaviszonyban, illetve munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyban) munkát végez, és nem maga dönt a munkaideje felhasználásáról (ún. függő munka). Értelemszerűen nem illetheti meg ez a jog a munkaviszonyban, illetve munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyban nem állókat (mint pl. a vállalkozók vagy szabad foglalkozásúak), hiszen ők maguk döntik el, mások hozzájárulása nélkül, mikor pihennek, és mikor dolgoznak.
Az Alaptörvény az Alkotmánynál részletesebben határozza meg a pihenéshez való jog tartalmát, mert a munkavállaló tartós pihenésének biztosítására szolgáló éves fizetett szabadság mellett a munkavégzéshez közvetlenül kapcsolódó napi és heti pihenőidőt is külön említi. Az Alkotmánybíróság tehát döntése során abból indult ki, hogy az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdése kimondja: a munkavállalónak joga van a napi és heti pihenőidőhöz. Ezzel szemben a támadott ítéletben a Kúria jogértelmezése szerint az ügyeletesek elveszítik a napi pihenőidejüket, ha hétköznap ügyelnek, és elveszítik a heti pihenőnapjukat, ha hétvégén ügyelnek.
Az AB elismerte, hogy az ügyeleti feladatellátás az Alaptörvény XX. cikk (2) bekezdésében biztosított egészségügyi ellátás folyamatossága biztosításának egyik módja, ezért az egészségügyi dolgozók pihenőideje korlátozásának a legitim célja lehet. Ezzel együtt az AB arra a következtetésre jutott, hogy ez a jogértelmezés, miszerint a napi pihenőidő és a heti pihenőnap egy időben lenne kiadható, nem egyeztethető össze az Alaptörvénnyel, mivel abból (a pihenőidők eltérő rendeltetésére tekintettel) az következik, hogy a napi és heti pihenőidő önálló jogcímen illeti meg a munkavállalókat.
A Kúria tehát nem vette figyelembe a jogszabály célját és a törvényhozó szándékát, valamint nem az Alaptörvénnyel összhangban értelmezte az alkalmazott jogszabályi rendelkezéseket. Mivel pedig a kúriai jogértelmezés az egészségügyi dolgozók számára biztosított napi és heti pihenőidő jogalkotó által szándékolt terjedelmét oly mértékben leszűkítette, hogy az alaptörvény-ellenességhez vezetett, ezért az Alkotmánybíróság megsemmisítette a Kúria ítéletét.
Az ügy előadó alkotmánybírája dr. Varga Zs. András volt.
