Megbújt szabályok a szabadság paragrafusai között

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A munka törvénykönyve 2013. januárjában hatályba lépett módosításai között a jelentősebb változások árnyékában akadnak olyan újdonságok is, melyek első olvasásra nem feltétlenül hívják fel magukra a figyelmet. Az alábbi, rövid írásban is éppen egy ilyen újdonságra szeretném felhívni a figyelmet, mely ráadásul aktualitással is bír, hiszen a szabadság tárgykörébe tartozó kérdésről van szó, mely a nyár közeledtével vélhetően nagyobb jelentőséget nyer.

Az Mt. a munkában töltött idő kapcsán ad eligazítást a szabadság számítása szempontjából. Kimondja, hogy munkában töltött időnek minősül a naptári évenként harminc napot meg nem haladó keresőképtelenség tartama. [115. § (2) bekezdés e) pont]

Jelenleg két meghatározó álláspontot ismerünk a joghely értelmezése vonatkozásában, melyek az alábbiak:

•  Az első (nyelvtani-) értelmezés szerint a harminc napot akár csak egy nappal meghaladó időtartam egésze nem számít bele a szabadságra jogosító időtartamba.
• A másik elmélet szerint a jogszerzés a keresőképtelenség első harminc napjára abban az esetben is megilleti a munkavállalót, amennyiben a keresőképtelenség ezt a tartamot túllépi, tehát a jogszerzésre alapot nem adó időszak csupán a keresőképtelenség 31. napjával veszi kezdetét.

Álláspontom szerint a második értelmezés tűnik helytállónak, figyelemmel az alábbiakra:

A munka törvénykönyve megfogalmazása

Maga az Mt. is „pozitív” oldalról közelíti meg a kérdést, mikor akként rendelkezik, hogy (a szabadság számítása szempontjából) „munkában töltött időnek minősül (…) a naptári évenként harminc napot meg nem haladó keresőképtelenség tartama.”

Tehát az Mt. – azon felül, hogy kifejezetten kimondja, hogy munkában töltött időnek minősül a harminc napos időtartam – nem akként fogalmaz, hogy „nem minősül munkában töltött időnek a naptári évenként harminc napot meghaladó keresőképtelenség tartama”, márpedig véleményem szerint utóbbi lenne a helyes megfogalmazás, amennyiben a jogalkotó célja az első értelmezés lett volna.

(Itt érdemes megjegyezni, hogy ebből a szempontból a második, általam helyesnek tartott értelmezés is levezethető pusztán a nyelvtani értelmezés eszközével, hiszen a „munkában töltött időnek minősül” félmondat egyértelmű jelentéstartalommal bír.)

Bizonytalansági elem

Szintén az utóbbi érvelés mellett szól, hogy – az esetek nagy részében legalábbis – nem lehet előre megjósolni a keresőképtelenség „várható” időtartamát, annak végét.

Míg pl. a gyermek gondozása céljából igénybe vett fizetés nélküli szabadság – melynek első hat hónapja minősül munkában töltött időnek – megszűnése/vége (természetesen a törvényben felsorolt, szélsőségesnek mondható esetektől eltekintve) kizárólag a munkavállaló mérlegelésének függvénye, hiszen a fizetés nélküli szabadság a munkavállaló által megjelölt időpontban szűnik meg, és ily módon tervezhető, kiszámítható, addig a keresőképtelenség tartama előre nem látható, a munkavállaló által nem befolyásolható tényező.

…

---