Mt: a túlvett, túladott szabadságok
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az olyan jellegű törvények változása, melyek az emberek javarészének mindennapi életét jelentős mértékben befolyásolják, soha nem egyszerű, problémamentes folyamat. Nincs ez másként az új Munka törvénykönyvével sem. A 2011. év végén elfogadott kódex csak tavaly július elsején lépett hatályba, sőt, még a hatályba lépése előtti utolsó pillanatban is számos jelentős változáson ment keresztül, míg bizonyos rendelkezéseit csak 2013. január 1-jétől kell alkalmazni. A nehézségek azonban itt nem érnek véget, mivel számos olyan szabály, ami a korábbi törvény szövegében megtalálható volt, eltűnt, vagy jelentős mértékben megváltozott. Ilyenkor felvetődik a kérdés, hogy ténylegesen megszűnt az adott rendelkezés, vagy csak azért nem található meg az új szövegben, mert az az általános elvekből, szabályokból egyébként is teljes mértékben levezethető. Jelen írásunk is egy ilyen vitás kérdést boncolgat.
A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: 1992. évi Mt.) alapján a szabadság pénzben történő megváltására – egyetlen esettől, jelesül a munkaviszony megszűnésétől eltekintve – nem volt lehetőség, figyelembe véve azt az elvet, hogy a munkáltató nem forintösszeggel „tartozik” a munkavállalónak, hanem szabadságnappal. A korábbi – és álláspontunk szerint, ahogyan azt az alábbiakban részletesen kifejtjük, a mindenkori – szabályozás célja realizálni a szabadság azon funkcióját, mely a munkavállaló rekreációját hivatott elősegíteni.
A korábbi törvény akként rendelkezett, hogy amennyiben a munkavállaló a munkaviszonya megszűnésének időpontjáig több szabadságot vett igénybe annál, mint ami a munkáltatónál töltött időre megillette volna, a különbözetre kifizetett munkabért köteles volt visszafizetni. Ezt az 1992. évi Mt. egy rendelkezése kifejezetten lehetővé tette, igaz, néhány kivétellel – így például, amennyiben a munkaviszony a munkavállaló nyugdíjazása, halála vagy a munkáltató jogutód nélküli megszűnése következtében szűnt meg, a szabály nem volt alkalmazandó [1992. évi Mt. 136. § (2) bekezdés]. 2013. január elsejétől azonban az új Mt. rendelkezései alkalmazandók a szabadság tekintetében is, mely már nem tartalmaz kifejezett előírást a túlvett/túladott szabadságok visszafizetésére. Abban az esetben tehát, amennyiben a részére járó szabadságnál a munkavállaló több szabadságot vett igénybe, az így keletkezett „többletre” járó, már kifizetett munkabért a munkáltató nem követelheti vissza.
Vagyis felmerül a kérdés, hogy az új Mt. alapján kinek a kockázata, ha a munkaviszony évközben szűnik meg, de a munkavállaló több szabadságot vett igénybe vagy több szabadságot adtak ki neki, mint amennyire időarányosan jogosult lett volna.
Kártyás Gábor ezzel kapcsolatos, jelen írásunkban vitatott álláspontja, mely szerint a túlvett szabadságra járó díjazás – a törvény erre irányuló, kifejezett rendelkezése ellenére – továbbra is visszakövetelhető, álláspontunk szerint helytelen.
Véleménye szerint mindez levezethető az új Mt. egyéb rendelkezéseiből. Érvelése a következőkön alapul: egyrészt, a mértéken felül igénybe vett rendes szabadságra járó díjazás jogalap nélkül kifizetett munkabérnek minősíthető, amelyet a munkáltató 60 napon belül visszakövetelhet a munkavállalótól. Továbbá a megfizetett szabadság jogalap nélküli munkabérként történő kezeléséből következően – álláspontja szerint – a kifizetett többletet az előlegnyújtásból eredő követelésre vonatkozó szabályok szerint levonhatja a munkáltató.
Véleményünk szerint azonban az olyan esetek köre, amikor a munkavállaló több bért kapott, mint amennyire jogosult lett volna – például azért, mert kevesebb munkaórát dolgozott, mint amennyit kifizettek a részére – nem keverhető össze a túladott szabadságok kérdésével. A túladott vagy túlvett szabadság esetében – véleményünk szerint – nem beszélhetünk jogalap nélkül kifizetett munkabérről. Már csak azért sem osztjuk ezen álláspontot, mert egyrészt a kifizetés szabályosan történt, tehát alappal nem beszélhetünk „jogalap nélküliségről”.
A kérdéses szabadságnapok ugyanis szabályosan kerültek kiadásra a munkavállaló javára, és azokra a munkabér (távolléti díj) is szabályosan került kifizetésre.
Nincs olyan jogszabályhely, amely szerint a munkavállaló szabadságait „egyenletesen” kellene kiadni – így elméletileg az is teljesen szabályos, ha a munkavállaló összes szabadságát januárban adják ki, illetve a munkavállaló a törvény által biztosított mértéket kiveszi. Ha valakinek szabályosan szabadságot adtak ki, akkor azon szabadságnap jogcíme már végleges. Arra a napra, mint szabályosan kiadott szabadságnapra távolléti díj jár. Ezt utólag megváltoztatni nem lehet. Nem lehet tévesen kifizetett vagy túlfizetett munkabérről beszélni ebben az esetben, ahogy azt Kártyás Gábor teszi, hiszen semmiféle tévedésről nincs szó, és túlfizetésről sem, hiszen az adott szabadságnap teljesen szabályosan és megfelelően lett kiadva, elszámolva. Ha a munkavállaló az arányosan járóhoz képest több szabadságot vett igénybe, az még önmagában a konkrét szabadságnapok jogcímét és az ezekre járó díjazás jogcímét és összegét semmilyen módon nem változtatja meg.
Jogalap nélküli kifizetésről értelemszerűen akkor beszélhetünk, ha az adott kifizetés tévesen történik. Jogalap nélküli a kifizetés, ha például a munkanapi rendkívüli munkavégzésre 50%-os pótlék helyett tévesen 100%-os pótlékot számfejt a munkáltató, vagy olyan munkanapra számfejt bért, amelyen a munkavállaló igazolatlanul volt távol.
Erről azonban esetünkben nincs szó. Az adott szabadságnapokat teljesen szabályosan adja ki a munkáltató (vagy veszi ki a munkavállaló.) A szabadságnapokra a törvényi előírások alapján távolléti díj jár. Ezt a távolléti díjat is teljesen szabályosan, a törvényi előírások alapján számfejti a munkáltató. A kifizetésnek van tehát jogalapja, itt fel sem merülhet, hogy „jogalap nélküli” kifizetésről lenne szó.
Tehát ha valaki több szabadságnapot vett igénybe, mint amennyi járt volna neki a munkaviszonya megszűnéséig, akkor sem beszélhetünk semmiféle jogalap nélküliségről. Azt sem jelenthetjük ki, hogy a munkavállaló nem „teljesítette volna” a szabadság alatti munkaidejét, hiszen minden egyes szabadságnapra pontosan az aznapra járó munkabérét – távolléti díját – kapta meg.
Valójában tehát a munkavállaló nem munkabérrel, hanem szabadságnapokkal tartozik a munkáltatónak, az pedig a jelenlegi Mt. szövegezéséből egyáltalán nem vezethető le, hogy ezen szabadságnap-tartozás a munkavállalótól követelhető lenne.
Az, hogy utólag – esetleg hónapokkal később – kiderül, hogy a munkavállaló több szabadságnapot vett igénybe, mint amennyi járt volna neki (mert például tavasszal kivette az összes szabadságát, majd ősszel felmondtak neki), a korábban szabályosan kiadott szabadságnapokat és a szabadságnapokra szabályosan számfejtett távolléti díjat nem teszi jogalap nélkülivé, azok jogi minőségét nem változtatja meg.
Ha egy adott napon a munkavállaló szabadságon volt, akkor az az adott nap szabadságnap marad, akár megszűnik később az éven belül a munkaviszony, akár nem. Nyilvánvalóan ugyanez a helyzet a szabadságnapra számfejtett távolléti díjjal is. Mivel maga a szabadságnap szabályosan lett kiadva, így az arra számfejtett távolléti díj is szabályosan került számfejtésre. Mivel minden szabályosan, a törvényi előírások szerint került számfejtésre, nem merülhet fel, hogy itt „jogalap nélküli” kifizetésről lenne szó.
A mi véleményünk szerint, az hogy a munkáltatónak a szabadság egyenletes beosztására kellene törekednie, már csak azért is hibás következtetés, mert a szabadság alapvető funkciója az – ami nemzetközi kötelezettségekből is következik –, hogy a munkavállaló hosszabb időszakra mentesüljön a munkavégzési kötelezettség alól, mert a szabadság intézménye csak így tudja betölteni a pihenést, regenerálódást elősegítő funkcióit.
Továbbá azt se feledjük, hogy az új szabályok alapján a munkavállaló mindössze csak hét munkanap szabadsággal rendelkezhet, a többit a munkáltató adja ki a munkavállaló számára, így álságos lenne jogalap nélküliségre hivatkozni a szabadságok ilyetén túladása esetén.
Mindezeken túl, az új Mt.-t elősegítő szakmai csapat ügyvéd tagjainak kommentárja szerint lényeges változás az új szabályozásban, hogy a túlvett/túladott szabadság idejére kifizetett munkabért a munkáltató nem követelheti vissza. Vagyis kategorikusan kijelentik a visszakövetelhetőség hiányát, így látható, hogy a jogalkotó szándéka kifejezetten a korábbival ellentétes szabályozásra irányult. Végül azt se feledjük, hogy ha a jogalkotónak az lett volna a szándéka, hogy a túladott szabadságok visszakövetelhetőek legyenek, nyilvánvalóan belefoglalja az új törvény szövegébe.
A fent írottak természetesen nem jelentik azt, hogy a jelenlegi törvényi szabályozást helyesnek tartanánk, azonban függetlenül a törvényi szabályozás megfelelőségéről alkotott véleményünktől, álláspontunk szerint a törvény szövegéből nem vezethető le a túladott szabadság ellenértékének visszakövetelhetőségére vonatkozó álláspont.
A cikk a HR&Munkajog szaklap 2013/4. számában jelent meg.
