A templomadó ősi kötelezettség

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Jól ismert az Újszövetségnek az a története, amelyben Jézus kizavarta a kufárokat és a pénzváltókat a templomból. De mit kerestek a kereskedők és a pénzváltók a templomban? És van-e bármi köze ennek az adózáshoz? De még mennyire, több, mint gondolnánk!

Mindenkinek, akire az összeírás vonatkozik, egy fél sékelt kell fizetnie, a szentély mértéke szerint… Ez a fél sékel az Urat megillető fejadó.

Kivonulás könyve 30,12-13

Adónak azt a kötelezettségteljesítést (-vállalást) tekinthetjük, amikor az adózó lemond anyagi javainak egy részéről anélkül, hogy ezért közvetlen ellenszolgáltatásban részesülne, vagy arra jogot formálhatna.

Nem kétséges, hogyha elfogadjuk ezt a meghatározást, akkor az adományokat (alamizsna), illetve az isten(ek) oltárán tett áldozatvállalást is adónak mondhatjuk.

A hitélet (vallás) intézményesített fenntartására fizetett adót egyházadónak nevezhetjük, a társadalmi élet szervezését biztosító (általában) világi hatalomnak fizetett adót világi adónak. Mai világunkban ez utóbbit minősítő jelző nélkül szoktuk használni, és egyszerűen csak adónak nevezzük.

A Biblia mindezen „adófajtákról” bőségesen tartalmaz ismertetést, törvényt. Ebben az írásban most az áldozatról és az egyházadóról lesz szó.

Az egyházadót az Ó- és Újszövetség a templom javára fizetett adónak, templomadónak nevezi, így ezt a szóhasználatot alkalmazzuk a következőkben. Templom alatt itt kizárólag a jeruzsálemi templomot kell érteni!

Hogyan alakult ki a templomadó, mi köze van a népszámlálásokhoz, illetve a kufárok kiűzéséhez? Erről szól mostani írásunk.

Jézus kizavarja a kufárokat és a pénzváltókat a templomból (Merian-Biblia, 1630)

 

A Bibliában több alkalommal van szó népszámlálásról, ebből négy alkalmat részletesebben is ismertet a Könyv.

Időben visszafelé haladva, Jézus születése közvetlenül kapcsolódik egy Augustus császár által elrendelt népszámláláshoz, szülei ennek végrehajtása miatt utaztak Betlehembe.

A népszámlálás bűnös dolog

Az időben visszafelé haladva a következő esemény az, amikor Dávid király rendel el népszámlálást (2Sám 24,1-17, illetve 1Krón 21,1-17). Joáb vonakodik ezt végrehajtani, óva inti Dávidot, mondván: „Az Úr növelje népét a százszorosára, uram király. Nemde mindnyájan uramnak az alattvalói? Miért követeli az én uram ezt? Miért terhelje ez a vétek Izraelt?”.

Dávid nem hallgat a figyelmeztetésre, és elrendeli a népszámlálást, amivel kivívja az úr haragját. Dávid nem kerülheti el az Úr büntetését, annak ellenére sem, hogy Dávid bűnbánatot gyakorol. Isten nem fogadja el Dávid önfelajánlását áldozatként, helyette pestisjárványt küld Izrael népére, amelynek 70 ezer áldozata lesz, mielőtt az Úr visszavonná a büntetést.

Dávid büntetése a népszámlálásért – pestis (Merian-Biblia, 1630)

 

A történések sorrendjében e hivatkozott két leírás eltér egymástól, de a lényegük megegyezik. A népszámlálás célja Sámuel könyve szerint a hadra fogható férfiak összeírása, de mindkét könyvben mögöttes célként az adóztatható férfiak összeírása is megállapítható.

Miért is vétkes dolog a népszámlálás?

A népszámlálást bűnnek tekintik, mivel a nép szaporodását, jólétét Isten közvetlenül adja. Aki ellenőrzi, az ő jogaiba avatkozik bele. Dávid beavatkozik Isten hatáskörébe azzal, hogy hatalmi erejével megszámláltatja a hadinépet. Ez azonban hűtlenség, illetve bizalmatlanság az Úrnak hatalmával szemben, aki Izráel minden háborúját maga vitte győzelemre.

Dávidnak ez a története fontos erkölcsi tanulságokkal is szolgál a hívő ember számára (is):

– az Úr iránti bizalmatlanság, az engedetlenség, a hitetlenségből fakadó önerőre támaszkodás bűn.

– a bűn megvallása, a vétkezés elismerése, és a bocsánatért való esedezés három olyan lényeges mozzanat, ami Dávid bűnbánatát igazzá, Isten előtt kedvessé teszi.

– a büntetés elvállalása, tudomásul vétele nélkül nem lehet valódi a bűnbánat.

– a valódi áldozat csak az lehet, amikor saját javainkat áldozzuk fel. Az ingyen kapott jószág felajánlása nem áldozat, azt értékén (vagy még annál is többért) meg kell vennünk, mielőtt feláldoznánk: Dávid a pestis megszűnésének helyén oltárt épít, miután az értékén 50 ezüst sékel helyett 600 ezüst sékelt fizetett érte a hitetlen (jebuzita, azaz nem zsidó) Araunának/Ornánnak.

… kivéve, ha az Úr rendeli el?

A népszámlálás tehát bűnös dolog.

Időben visszafelé haladva, a Számok könyve két népszámlálásról is beszámol (Szám 1,1-2,34 és Szám 26,1-65). Mindkét népszámlálást Mózes hajtatja végre az Úr parancsára a 40 év pusztai vándorlás alatt.

Az első népszámlálásra (és most itt eltérünk a „visszafelé haladástól”) az Egyiptomból való kivonulás 2. év 2. hónapjának 1. napján kerül sor a Sínai félszigeten.

Szám 1,1-4 Egyiptom földjéről való kivonulásuk után a második év második hónapjának első napján így szólt az Úr Mózeshez a megnyilatkozás sátorában a Sínai pusztán: „Vegyétek mind számba Izrael fiainak egész közösségét, nemzetségeik és családjaik rendjében, név szerint felsorolva az összes férfit, egyenként. Húsz évtől fölfelé, te és Áron vegyétek számba mind, aki alkalmas hadi szolgálatra Izraelben, csoportonként. Közben legyen mindig a segítségetekre valaki a törzsből, mégpedig a családoknak a feje.”

Csak a hadra fogható férfiakat veszik számba az összeírásnál („húsz évtől fölfelé”), kivéve Lévi törzsét, akik nem hadakoztak, helyette egyházi szolgálatot láttak el (a tanúság sátránál, majd később a szentélynél, a templomban).

Az izraeliták megszámlálása. Henri Félix Emmanuel Philippoteaux (1815–1884) nyomán

A leviták Szám 3,5-10 Így szólt az Úr Mózeshez: „Léptesd elő Lévi törzsét, és rendeld Áron pap elé, hogy a szolgálatára legyenek. Ők lássák el az ő teendőit és az egész közösség teendőit a megnyilatkozás sátora körül, és így ők teljesítsék a szolgálatot a hajléknál. Ők viseljenek gondot a megnyilatkozás sátorának minden fölszerelésére és Izrael fiainak minden kötelezettségére, és így ők teljesítsék a szolgálatot a hajléknál. Add át Lévi fiait Áronnak és fiainak, mintegy „ajándékul”, Izrael fiai adják őket neki tulajdonul. Áronnak és fiainak azonban hagyd meg, hogy töltsék be papi tisztüket; minden illetéktelen azonban, aki közéjük merészkedik, halállal bűnhődjék.”

Mivel a népszámlálás bűnös dolog, még ha az Úr rendelte is el, ezért a bűn megváltásaként minden összeírt férfinak fél sékel megváltást kellett fizetnie.

A fejadó Kiv 30,11-16 Az Úr így szólt Mózeshez: „Amikor majd az összeírásnál számba veszed Izrael fiait, mindenki adjon az Úrnak váltságdíjat életéért, hogy az összeírásnál ne érje csapás őket. Mindenkinek, akire az összeírás vonatkozik, egy fél sékelt kell fizetnie, a szentély mértéke szerint, amely húsz gerát ér. Ez a fél sékel az Urat megillető fejadó. Akire az összeírás vonatkozik, vagyis húsz évtől fölfelé, annak meg kell fizetnie a fejadót az Úrnak. A gazdagnak nem kell többet, a szegénynek nem kell kevesebbet adnia, mint fél sékelt, amikor az Úrnak járó fejadót, mint az életért járó váltságdíjat fizetik. Fogadd el a pénzt Izrael fiaitól és fordítsd a találkozás sátorának szolgálatára. Ez kieszközli, hogy az Úr megemlékezzék Izrael fiairól, és egyben váltságul szolgál életetekért.” Kiv 38,25-26 A közösség összeírásánál összegyűjtött ezüst száz talentumot és ezerhétszázhetvenöt sékelt tett ki a szentély mértékegységében. A húsz éven felüliek számbavételénél egy beka, vagyis fél sékel jutott mindenkire a 603550 emberből.

Az egyenlő áldozatok (fél sékel mindenkitől) jelképezik azt, hogy a gyülekezetben is egyenlő jogokkal rendelkeznek a szabad férfiak, ugyanakkor ezzel megváltják magukat a népszámlálás bűnétől, illetve a hadakozás során megöltekért is („egyben váltságul szolgál életetekért”).

Lévi törzsének különleges helyzetét mutatja be a Számok könyvének 2,1-34 fejezete, amely a táborozás rendjéről számol be. A részletes leírás beidézése helyett ezt egy szemléletes grafikával mutatjuk be.

Az izraeliták tábora a Sínai félszigeten

 

A levitákat is megszámolják, de nem 20 éves, hanem egy hónapos kortól fölfelé, mivel minden életképes fiúgyermekre kiterjed az Úr szolgálatának igénye.

Számbavételük Szám 3,14-16 Akkor így szólt az Úr a Sínai pusztában Mózeshez: „Vedd számba Lévi fiait családjaik és nemzetségeik rendjében. Minden férfinemhez tartozót végy számba egy hónapostól fölfelé.” Mózes tehát számba vette őket az Úr parancsára, ahogyan a parancs szólt.

A második népszámlálásra a pusztai vándorlás utolsó évében, az Ígéret földjére való bevonulás előtt, tehát az első népszámlálást követően 38 évvel kerül sor.

A számbavétel Szám 26,1-4 A csapás után azt mondta az Úr Mózesnek és Eleazárnak, Áron pap fiának: „Vegyétek számba Izrael fiainak egész közösségét húsz évtől fölfelé, a családok rendjében, mind, aki alkalmas hadi szolgálatra.” Mózes és Eleazár tehát számba vették őket a Jordán mentén, Moáb pusztáin, Jerikó közelében, húsz évtől fölfelé, ahogy az Úr Mózesnek megparancsolta.

A későbbiekben a népszámlálással együtt járó fél sékel váltságdíj megfizetése alakult át rendszeresen megfizetendő templomadóvá. Népszámlálásra is sor kerülhetett, de a templomadó fizetésének kötelezettsége a későbbiekben elvált magának a számbavételnek az aktusától. Az összege általában fél sékel volt, de kivételként megemlíthető, hogy Nehemiás könyvének 10,33-40c fejezete egyharmad sékelt említ.

A népszámlálásokkal kapcsolatban egyes bibliai történetek gyakran ellenszenvet mutatnak, ennek oka vélhetően az, hogy az összeírással együtt járó szolgáltatások terhet róttak az egyes személyekre (a hadseregben, vagy a szentélynél teljesítendő szolgálat), vagy a személyes szolgálat megváltása címén teljesítendő adók (az állam vagy a szentély javára) már megszerzett anyagi javakat vontak el ellenszolgáltatás nélkül.

A templomadó felhasználása

A templomadót kizárólag vallásos tevékenységekre lehetett felhasználni. Ez jelenthette az istentiszteletek rendezését, a templom építését, felújítását, a templomi személyzet (Lévi törzse) ellátását, az áldozati állatok és egyéb eszközök beszerzését. A nagyobb munkák (építés, felújítás) költségeit önkéntes adománygyűjtéssel is kiegészítették.

Ezekre jó néhány leírás, illetve utalás található a Bibliában, így például a következők:

– Az istentisztelet rendezése 2Krón 31,2-21;

– Adományok az istentisztelet számára Ez 45,13-17;

– Joás kijavíttatja a templomot 2Krón 24,1-12; Joás uralma Judában (835–796) 2Kir 12,1-17;

– A törvénykönyv megtalálása 2Kir 22,3-7;

– Neh 10,33-40c (egyharmad sékel a templom javára).

Igen érdekes a felsorolásból a Királyok második könyvének 22,4-7 része:

„Menj fel a főpaphoz, Hilkijához, hogy öntse együvé azt a pénzt, amelyet az Úr templomába vittek, s azt, amelyet a küszöb őrei a néptől beszedtek. Át kell adni azoknak a mestereknek, akik az Úr templomában a felügyeletet ellátják, hogy adják oda az Úr templomában dolgozó munkásoknak, akik a templom kijavításán fáradoznak, az asztalosoknak, az építőknek és a kőműveseknek, s vegyenek rajta fát és faragott követ a templom javításához. De nem kell őket elszámoltatni a nekik átadott pénzről, mert hűségesen és becsületesen kezelik.”

A korrupció lehetősége föl sem merült!

A templomadóval kapcsolatban több példázat is szerepel az Újszövetségben, ezekre a későbbiekben visszatérünk.

Jézus kikergeti a kufárokat és a pénzváltókat a Templomból

Kanyarodjunk vissza a cikk elejéhez!

A kereskedők és a pénzváltók elűzését mind a négy evangélium tartalmazza. Máté, Márk és Lukács evangéliuma időben ezt Jézus keresztre feszítése előtti napokra (alapvetően a nagypénteket megelőző hétfőre) teszi, míg János evangéliuma Jézus egy korábbi jeruzsálemi látogatásához kapcsolja.

El Greco: Jézus kiűzi a kufárokat a templomból (1571 körül)

 

A négy evangéliumi rész a következőképpen szól:

A kereskedők kiűzése a templomból Mt 21,12-13 Jézus bement a templomba, és kiűzte onnan, akik a templomban adtak-vettek. A pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait felforgatta. „Meg van írva – mondta -, hogy az én házamat az imádság házának fogják nevezni, ti pedig rablók barlangjává teszitek.”   A kereskedők kiűzése a templomból Mk 11,15-19 Megérkeztek Jeruzsálembe. Bement a templomba, s kiűzte, akik adtak-vettek a templomban, a pénzváltók asztalait és a galambárusok állványait pedig felforgatta. Nem engedte meg senkinek, hogy valamit is keresztülvigyen a templom területén. Tanított, és mondta nekik: „Nemde meg van írva: Az én házamat az imádság házának fogják hívni minden nép számára? Ti meg rablók barlangjává tettétek.” Amikor a főpapok és írástudók értesültek a dologról, tanakodni kezdtek, miképp okozzák vesztét. Féltek tőle, hiszen az egész nép csodálkozott tanításán. Amikor beesteledett, elhagyták a várost.   A kereskedők kiűzése a templomból Lk 19,45-46 Aztán bement a templomba és kiűzte onnan a kereskedőket. „Írva van – mondta nekik -: házam az imádság háza, ti pedig rablók barlangjává tettétek.”   A templom megtisztítása Jn 2,13-16 A zsidók húsvétjának közeledtével Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban kalmárokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott telepedtek le. Kötélből ostort font, és mind kiűzte őket a templomból, juhaikkal és ökreikkel együtt, a pénzváltók pénzét szétszórta, asztalaikat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!”

A jeruzsálemi templom nem más, mint a babiloni fogság után újjáépített régi salamoni templom, melyet Nagy Heródes kibővített és átépített. Az átépített templomnak volt egy külső udvara, melybe a nem zsidók is beléphettek, mely azonban ennek ellenére szent hely volt.

A külső udvarban, melyet a „Népek udvarának” is neveztek, gyülekeztek össze a nagy zarándokünnep alkalmával az árusok és a pénzváltók, akik az ünnepi áldozatokhoz szükséges állatokat árusították. Jean Restout & Jean Jouvenet: Jézus kiűzi a kereskedőket a templomból (falikárpit, 1754-57, részlet)

 

Áldozati állatként a szegények galambot, a módosabbak bárányt vagy ökröt vásárolhattak (ha nem hozták magukkal azokat otthonról). Az áldozatnak, amelyet az istennek való adózásnak is tekinthetünk, két módja volt, az égő áldozat, amikor az állat megölése után azt teljes egészében elégették, illetve a véres áldozat, amikor a leölt állat vérét (esetleg zsíros részeit) égették el, a többi részét viszont elfogyasztották.

A pénzváltásra azért volt szükség, mert a templomadót óizraelita (tyrusi) pénzben kellett megfizetni, és aki másfajta pénzzel – különböző bálványképekkel díszített pogány pénzekkel – rendelkezett, az átválthatta a pénzét tyrusira. A Római Birodalomban a meghódított területek megtartották korábban használt pénzeiket, így a pénzváltási tevékenység fontos volt a templomadó teljesítéséhez. Ezzel is függ össze, hogy a Jeruzsálemhez közeli területeken sok olyan pénzérmét találtak a régészeti feltárások során, amellyel a templomadót meg lehetett fizetni.

Templomadó fizetésére alkalmas félsékeles (i.e. 90-91.)

 

Az árusok és a pénzváltók a főpapsággal álltak szoros kapcsolatban, ezért „Hannás fiainak” nevezték (gúnyolták) őket. Hannás főpap a templomi bankokat és a kereskedői tevékenységet támogatta, erősítette azzal, hogy a templom udvarán is megengedte ezeket a tevékenységeket. Természetesen az árusok és a pénzváltók a „maguk hasznára” dolgoztak, így tevékenységükkel megbecstelenítették a szent helyet, ennek súlyát nem csökkentette az, hogy mind az állatok árusítása, mind a pénzváltás a vallásos tevékenységhez volt szükséges.

Hannásnak mind az öt fia, és veje, Kajafás is főpapi tisztséget viselt, Jézus Hannás fiainak üzelmei ellen lépett fel. Jézus az állatok kikötözéséhez használt kötelekből font ostort, és ezzel űzte ki a kereskedőket, az állatokat és a pénzváltókat a templomból.

A kiűzés maga Jézus egyik csodatétele, mivel a rengeteg kereskedő tűrte üzletének felforgatását és megszüntetését. Bár a kiűzés nem ütközött azonnal ellenállásba, de Márk evangéliumának idézett részlete már előrevetíti azt, hogy a főpapok és írástudók nem hajlandók eltűrni Jézus felforgató tevékenységét.

Irodalom:

A Szentírás magyarázata: jubileumi kommentár (Kálvin Kiadó, 1998, Budapest)

Biblia (Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 1976, Budapest)

Haag, Herbert: Bibliai lexikon (Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 1989, Budapest)

Keresztyén bibliai lexikon (Kálvin Kiadó, 2000, 2004, Budapest)

Merian, Matthaeus: Die Bilder Zur Bibel (Merian-Biblia, 1630) (Hoffmann und Campe Verlag, 1965, Hamburg)

 

---