Az önkéntestől a kötelezőig – a társadalombiztosítás a II. világháborúig (3. rész)
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A kötelező társadalombiztosítás rendszere kialakításában válságos helyzetet idézett elő az I. világháború és az azt követő politikai események. Az 1920-as évek stabilizációs intézkedései tették lehetővé, hogy a betegség- és balesetbiztosítás rendszerét kiteljesítsék. Erre 1927-ben került sor, amikor a kor követelményeinek megfelelő, modern törvényt fogadtak el.
Az ipari és a kereskedelmi alkalmazottak betegség és baleset esetére való biztosításáról szóló 1907:XIX. tc. módosítása a közvéleménynek régi kívánsága. … Egyideig a nemzet nagy élet-halálharca is akadályozta a törvény módosítását, de bár a kérdés a világháború által felidézett nemzeti és állami válságunkban háttérbe szorult, létezni meg nem szűnt.
(részlet az 1927. évi XXI. törvénycikk indoklásából)
A betegség- és balesetbiztosítás rendszerének önkéntesből kötelezővé alakítása hosszas folyamat volt a XIX. század végén, illetve a XX. század első évtizedében. A rendszer igen széles körét fedte le a társadalomnak, és a munkavállalók mellett a hozzátartozóknak, illetve a biztosított halála esetén a hátramaradottaknak (özvegyek, árvák) is biztosított ellátást.
Ugyanakkor a rendszer nem volt teljes, a mezőgazdaságban dolgozók, a háztartási alkalmazottak kimaradtak a kötelező rendszerből, illetve az időskori ellátás biztosításai alapra való helyezése továbbra sem valósult meg.
Világháború, őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság
Az 1907. évi XIX. törvény (az ipari és kereskedelmi alkalmazottaknak betegség és baleset esetére való biztositásáról) négy fontos alapelv mentén szabályozta a betegség- és balesetbiztosítást:
– meghatározott körnek – dolgozóknak és munkáltatóiknak – kötelezettségként írta elő,
– a biztosítás országos hatáskörű,
– központosított szervet hoztak létre a működtetésre (Országos Munkásbetegsegélyző és Balesetbiztosító Pénztár), és végül
– a biztosítást ellátó szervek önkormányzati alapon működtek.
A biztosítási tevékenységet állami szervezet felügyelte, ez volt az Állami Munkásbiztosítási Hivatal.
Az I. világháború tönkretette a biztosítás rendszerét. A háborúban meghaltak kiestek a járulékfizetők közül, a rendkívül magas infláció miatt elveszett a biztosításra befizetett összegek értéke, a kapott ellátások elértéktelenedtek.
A lehetetlen helyzet orvoslására tettek kísérletet 1917-ben (VII. törvénycikk), ez azonban nem oldotta meg a problémákat. Az őszirózsás forradalmat követő néhány hónapban csak szervezeti átalakításra tettek intézkedéseket, ezek azonban nyilván nem oldhatták meg a források hiányával kapcsolatos gondokat.
A Tanácsköztársaság rövid időszaka alatt érdemi változtatásokról döntöttek. Az ellátási jogosultságot kiterjesztették minden dolgozóra (munkásra, beleértve a földműveléssel foglalkozókat és a háztartási alkalmazottakat is). Az ellátások összegét nagyvonalúan felemelték. Az ellátások fedezetét a vállalatok és földbirtokok szocializációjából (államosítás), a társadalom ellenségeinek (nem dolgozók, tőkés társadalmi réteg, volt nemesség stb.) vagyonelkobzásából, valamint egyes vagyontárgyak (például aranytárgyak, ékszerek, drágakövek) beszolgáltatásából kívánták biztosítani.
A háború alatt leromlott egészségügyi ellátórendszer viszont nem volt képes az egészségügyi ellátások nyújtására.
Az OTI székháza a Fiumei úton
A Tanácsköztársaság intézményi változásokat is bevezetett: az Állami Munkásbiztosítási Hivatalt beolvasztották a Munkaügyi és Népjóléti Népbiztosságba.
A Tanácsköztársaság bukása után annak összes rendeletét megsemmisítették, viszont a betegség- és balesetbiztosítás szabályrendszerét nem, illetve új törvényekben, rendeletekben fenntartották a korábbi intézkedéseket. Kisebb korrekciókra is sor került, például terhességi és szoptatási segélyre való jogosultságot kiterjesztették a biztosítottak családtagjaira, a kórházi ápolás teljes költségét a pénztárakra terhelték.
A munkásbiztosítás felügyelete a Népegészségügyi, 1920-tól a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium felügyelete alá került. A munkásbiztosítás önkormányzatiságát már 1919-ben megszüntette a népegészségügyi miniszter, helyette miniszteri biztosok felügyelték a tevékenységet a következő években (egészen 1928. január 1-jéig).
A baleset- és egészségbiztosítás társadalombiztosítási rendszere
A területen a legjelentősebb változást a betegségi és baleseti kötelező biztosításról szóló 1927. évi XXI. törvénycikk hozta meg.
A társadalombiztosítás bővült a megelőző ellátásokkal (védőoltások, szűrések), az idősek és hátramaradottak ellátásával, illetve a működtetés elvei közt megjelent a szolidaritás elve.
Az ellátórendszer központi felügyeletére és működtetésére létrehozták az Országos Társadalombiztosítási Intézetet (OTI), az országos Munkásbiztosítási Pénztárt és szerveit felszámolták, jogutódjuk az Országos Munkásbiztosítási Intézet lett.
Korabeli felvétel az OTI székházról
A biztosításra kötelezettek (és szolgáltatásra jogosultak körét lényegesen kiterjesztették:
|
1. § Betegségi biztosításra kötelezettek a következő belföldi vállalatok, üzemek, hivatalok és foglalkozások:
1. az ipartörvény alá eső minden vállalat, üzem és foglalkozás;
2. az ipartörvény alá nem eső, de keresetszerűen folytatott vállalkozások, üzemek és foglalkozások, mégpedig abban az esetben is, ha közérdekből egyébként különleges törvényi szabályozást nyertek (pl. közjegyzői, ügyvédi, műszaki irodák, orvosi rendelők, lapkiadóhivatalok, szerkesztőségek, színházak, gyógyszertárak, gyógyintézetek stb.);
3. a bányatörvény alá eső minden vállalat, üzem és foglalkozás;
4. kőfejtő, homok-, kavics- és agyagtermelő, kő- és földanyagokat feldolgozó vállalatok, üzemek és foglalkozások;
5. mindennemű építkezés (épület-, út-, híd-, vasút-, alagút-, víz-, gát-, csatorna-, kikötő-, erődítési-, vízvezeték-, gáz-, villanyvilágító és erőátviteli vezeték-építkezés, stb.) és építményfenntartás;
6. gyúlékony, egészségre ártalmas vagy mérges, úgyszintén robbanó anyagoknak és robbantó tárgyaknak előállítása és feldolgozása;
7. vegyészeti, fizikai és gyógyszertári laboratóriumok;
8. vágóhidak és jégművek;
9. raktártartás, raktározás és kereskedelmi pincészet;
10. fuvarozás, szállítmányozás, állattartás, ideértve versenyistálló tartását;
11. gépjárművek (gépkocsi, felvonó, repülő. léghajó, stb.) tartása;
12. vasúti üzemek, tekintet nélkül a hajtóerőre, gyáraik, műhelyeik és fenntartási munkálataik;
13. hajózás és hajórakodás, ide nem értve a tengeri hajózást, úgyszintén kotró-, rév-, komp- és tutajozó vállalatok és munkálatok;
14. a posta, távirda és távbeszélő hivatalai, gyárai és műhelyei, valamint fenntartási munkálatai;
15. mezőgazdasági és erdei termeléssel, állattenyésztéssel, halászattal, kert- és szőlőmíveléssel, selymészettel és méhészettel összefüggő mellékiparok, még ha leginkább saját nyersterményeik feldolgozásával és eladásával foglalkoznak is;
16. az állam, a törvényhatóságok és a községek hivatalai, úgyszintén az általuk, valamint a törvényesen bevett és a törvényesen elismert vallásfelekezetek által fenntartott vagy kezelt intézmények, intézetek, vállalatok és üzemek;
17. a törvény által alkotott testületek (közjegyzői kamarák, ügyvédi kamarák, kereskedelmi és iparkamarák, munkásbiztosító intézetek, ipartestületek, stb.)
18. az egyesületek és a társulatok, az alapok és az alapítványok.
A minisztérium felhatalmazást kap, hogy a betegségi biztosítási kötelezettséget az első bekezdés 1-18. pontjában felsoroltakon felül egyéb vállalatokra, üzemekre, hivatalokra és foglalkozásokra rendelettel kiterjessze, feltéve, hogy azok a 2. §-ában felsorolt tiltó rendelkezések hatálya alá nem tartoznak.
A betegségi biztosítási kötelezettség kiterjed az első bekezdés 1-18. pontjában felsorolt azokra a külföldi vállalatokra, üzemekre, hivatalokra és foglalkozásokra is, amelyek a belföldön munkavállalókat foglalkoztatnak.
|
Nem terjedt ki viszont az új rendszer (továbbra sem) a mezőgazdasági tevékenységet végzőkre, a gazdasági cselédekre, valamint a kisiparosokra. nem terjedt ki a biztosítási kötelezettség a fegyveres testületek (honvédség, csendőrség, államrendőrség, vámőrség, pénzügyőrség stb.) tényleges és nyugállományú tagjaira, illetve a vallásfelekezetek lelkészeire (kivéve, ha egyéb szolgálatot is teljesítetek, például tanítottak).
Szobrok az OTI székház bejárata fölött
Az ellátások kibővültek például a népbetegségek (pl. tbc) megelőzésével kapcsolatos szolgáltatásokkal, valamint az anya- és csecsemővédelemmel (a védőnői rendszer még ma sem általános a fejlett országokban sem; a magyarhoz hasonló rendszert működtetnek Finnországban, Ausztriában és Nagy-Britanniában valamivel szűkebb körű ez az ellátórendszer).
A járulékok mértéke igazodott a bővülő szolgáltatásokhoz. A betegségbiztosítási járulék általános mértéke 7% volt, de például a háztartási alkalmazottak esetén ennek csak fele, 3,5% volt a járulék. A munkaadónak a megállapított járulék felét kellett levonni a dolgozó béréből, a másik felét neki magának kellett állnia.
A balesetbiztosítás esetén nyújtott szolgáltatások köre szintén bővült 1927-ben. A munkaadót (általában) teljes kártérítési felelősség terhelte. Ez alól mentesülhetett a munkaadó, ha a dolgozó vétkes magatartásának következtében érte baleset.
A balesetbiztosítás járuléka (kevés kivétellel) a munkáltatót terhelte. Mértéke függött a munkahely balesetveszélyességének szintjétől, a munkavállalók számától, illetve a dolgozók keresetétől is. Nem százalékosan, hanem fix összegben állapították meg – határozatban – a konkrét munkahelyre vonatkozóan.
Az OTI-székház
A kiterjedt tevékenységi kört ellátó munkásbiztosítási rendszer működtetéséhez szakképzett tisztviselőkre és irodaházra volt szükség. Tervezésére 1911-ben pályázatot hirdettek, amelyet Komor Marcell és Jakab Dezső építészek stílszerűen „Munkásvédelem” jeligéjű pályázata nyert meg. Az épület első üteme 1912-13-ban megépült a Fiumei úton a Budapesti Kerületi Munkásbiztosító Pénztár négyemeletes székházaként, továbbépítésére viszont a világháborús események miatt – egyelőre – nem került sor.
Komor Marcell és Jakab Dezső, az OTI-székház tervezői
A továbbépítésre 1929-31-ben került sor (a tervezésben közreműködött Komor János és Sós Aladár is), amikor is a bal oldali épületrészt mintegy tükrözték, de a jobb oldali valamivel magasabbra (öt emeletesre) készült. A szintkülönbséget úgy „tüntették el”, hogy a két épületrész közé az amerikai felhőkarcolók mintájára egy 18 emeletes, 70 méter magas toronyépületet emeltek. Ez volt Európa első felhőkarcolója. A toronyépületen a tevékenységhez illő szobrok, frízek készültek, amelyekkel együtt rendkívül impozánssá vált az épület. Ez lett az Országos Társadalombiztosítási Igazgatóság székháza.
Mivel az építéshez bauxitbetont (is) használtak, a tornyot 1969-ben visszabontották (pártázatostul, szobrostul), az alsóbb szinteket megerősítették. Az épület jelenleg is funkcionál, az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság székházaként működik.
Az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság székháza
Irodalom:
Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)
Igazné Prónai Borbála: A kötelező társadalombiztosítás kialakulása, fejlődése Magyarországon (Doktori (Ph.D) értekezés, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2006)
Kollega Tarsoly István (főszerkesztő): Magyarország a XX. században (II. KÖTET) Természeti környezet, népesség és társadalom, egyházak és felekezetek, gazdaság –Társadalombiztosítás (Babits Kiadó, Szekszárd, 1996-2000)
Nagy D. Sándor: A nyugdíjbiztosító székháza (Népszava, 2014. május 3.)
