Kiútkeresés az ‘alagútból’ (1979-87)

Szerző: dr. Juhász István
Dátum: 2019. május 24.
Címkék: , , , , , , ,
Rovat:
Az Új Gazdasági Mechanizmus kudarcát követően a kormányzat kihasználta a világpiaci hitelbőséget, és szép lassan eladósította Magyarországot. Az életszínvonal folyamatosan emelkedett, növekedett a GDP, mégis a fejlett ipari országokhoz viszonyított helyzet nem javult, hanem romlott. A gazdaság dinamizálása elengedhetetlenné vált a 80-as évek elejére.

A munkaközösség feladata, hogy tevékenységi körében hozzájáruljon a társadalmi szükségletek jobb kielégítéséhez.

(28/1981. (IX. 9.) MT rendelet a gazdasági munkaközösségekről, 2.§ (1) bekezdés)

A magyar kormányzat (ide értve természetesen az MSZMP akkori vezetését is!) a 70-es évek végétől javuló nemzetközi feltételek mellett működhetett. Brezsnyev ekkoriban már súlyos beteg, gyakorlatilag döntésképtelen volt, a hidegháború alábbhagyott, Magyarország külső megítélése sokat javult.

A lengyelországi változások figyelmeztető jelek voltak, de ezek nem szűkítették, inkább bővítették a mozgásteret, rámutattak a reformok szükségességére.

Ekkorra a 70-es évek elejére még jellemző baloldali nyomulás is visszaszorult, a pártvezetésben és a kormányzatban is egyre több pragmatista gondolkodású szakember kapott helyet. Példává emelkedtek a szocialista viszonyok között is eredményeket felmutató menedzserek, így például a „vörös báró” Horváth Ede (Győri Vagon- és Gépgyár), Demján Sándor (Skála-birodalom), Burgert Róbert (Bábolna, Integrált Termelésszervezési Rendszerek).

A reformokat – továbbra is megkérdőjelezhetetlenné téve a párt politikai vezető szerepét – a szocialista társadalmi és gazdasági rendszer keretei, illetve dominanciája mellett kívánták megvalósítani.

Növekvő életszínvonal, eladósodás

Az életszínvonal mutatói igen dinamikusan emelkedtek:

A középfokú végzettséggel rendelkezők aránya az 1949. évi 3,3%-ról 1990-re 28,5%-ra, a felsőfokú végzettségűeké 1,2%-ról 7,6%-ra növekedett.

A hús, a tejtermékek, a tojás, a gyümölcs, a cukor fogyasztása az 1950-et követő négy évtizedben a 1,5-3,5-szereséra emelkedett.

A 100 háztartásra jutó hűtőgépek száma az 1960-as 1-ről 1980-ra 87-re, a személygépkocsik alig mérhető tizedszázalékos aránya 26-ra, a televíziók száma 5-ről 99-re emelkedett. (Nem véletlenül nevezték ezt a rendszert fridzsider-szocializmusnak is.)

A legnagyobb gondot a lakhatás jelentette. A II. világháború során megsemmisült, illetve a – különösen vidéken – lakhatásra alkalmatlan létesítmények kiváltására nagyon sok lakás épült, a 70-es évek végén volt olyan év, amikor az átadott lakások száma megközelítette a százezret. (Összehasonlításként: 2015-ben 7612, 2018-ban 17681 új lakást adtak át Magyarországon.) A jelentős növekedés mellett javult azok komfortfokozata, csökkent az egy lakásban élők száma (1980-ra ez már nem érte el a hármat). A sokszor (eléggé méltatlanul) elátkozott panelprogram kétségtelen eredménye volt, hogy rendkívül sokat javított a lakásínségen.

Sokszor megfogalmazott állítás, hogy az életszínvonal növekedésének ára az ország eladósítása volt, azaz a társadalom „felélte” a felvett hiteleket. Szabó Gergely tanulmánya (ld. az irodalomjegyzékben) ennél sokkal árnyaltabb képet mutat.

Míg 1973-ban GDP arányosan a nettó államadósság 9,2 % (805 millió dollár) volt, ez 1989-re 66,5%-ra (14,9 milliárd dollár) emelkedett. A bruttó államadósság 1973-ban 2,1 milliárd dollár, 1989-ben 20,4 milliárd dollár, 2018-ban 101,7 milliárd dollár volt (ez a GDP-nek 70,8%-a).

A tanulmány szerint a fogyasztásra fordított kiadások néhány százalékpontot tesznek ki az adósságnövekedésből, a legnagyobb tétel az árfolyamveszteség volt (a magyar bankárok rosszul választották meg a devizanemet – svájci frank, német márka, dollár, japán jen – a hitelfelvételkor), a következő tétel a kamatteher növekedése, és végül a hitelek továbbhitelezésének veszteségei. A kihelyezések gyakran olyan baráti országokba történtek, amelyek képtelenek voltak a hiteleket törleszteni, végül ezeket le kellett írni, vagy töredékáron lehetett azokat beszámíttatni. Nem jelentéktelen tétel volt az értelmetlen állami nagyberuházásokra költött összeg sem.

A rossz devizahitelek a 70-es, 80-as években egy országot juttattak csőd közeli helyzetbe!

Bérszabályozás

Már az 1968-as reformnak is célja volt a központi tervutasításos rendszer megszüntetése. Az ötéves és éves tervek leosztása helyett különböző szabályozásokkal kívánták a termelő vállalkozásokat a célok irányában ösztönözni.

Tovább enyhültek 1977-től a vállaltok belső életébe való kormányzati beleszólási lehetőségek, a vállalatok szép lassan önkormányzó szervezetekké alakultak (üzemi négyszög, vállalati tanács, üzemi demokrácia ennek kulcsfogalmai). A termelési szerkezetet azonban továbbra sem a piaci igények határozták meg, egy oldalról eladhatatlan termékek tömegét gyártották (ezt részben felszívták a szocialista országok beszerzései), másrészt számos területen hiány alakult ki a szükséges fogyasztási javakból és termelési eszközökből.

A kormányzat egyik fontos céljának tekintette a teljesítmény nélküli bérkiáramlás megakadályozását. Az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal szinte évente adott ki rendelkezést a vállalatoknál alkalmazható bérezési rendszerekről.

A vállalati bérszabályozás rendszerében 1981-től az alábbi bér- és keresetszabályozási formák voltak alkalmazhatóak:

vállalati teljesítményhez kötött bértömeg-szabályozás,

központi bértömeg-szabályozás,

relativitással összekapcsolt központi bértömeg-szabályozás,

vállalati teljesítményhez kötött bérszínvonal-szabályozás,

központi bérszínvonal-szabályozás,

relativitással összekapcsolt központi bérszínvonal-szabályozás,

vállalati jövedelmezőségtől függő bérszabályozás,

központi bérszabályozás,

keresetszint-szabályozás,

keresetnövekmény-szabályozás,

központi keresetszabályozás,

egyéni keresettömeg szabályozás,

központi keresettömeg szabályozás,

központi átlagkereset szabályozás.

Az elnevezések mögött – természetesen – részletes szabályok húzódtak meg, a túlzott bérkiáramlás megakadályozására a vállalatokat büntetőadókkal terhelték, amelyek akár a bér-, illetve keresetnövekmény 500%-át is elérhették. (Ld. az 1/1981. (X. 30.) ÁBMH rendelkezést, a 4/1982. (XI. 30.) ÁBMH rendelkezést a vállalati bérszabályozás rendszeréről, a 15/1984. (XI. 5.) ÁBMH rendelkezést, 10/1985. (X. 31.) ÁBMH rendelkezést, 14/1986. (X. 31.) ÁBMH rendelkezést a vállalati keresetszabályozás rendszeréről.)

Az adót a vállalatoknak kellett megfizetniük, továbbra is azt a látszatot keltve, hogy a szocialista szektorban dolgozókat nem terheli adó (csak progresszív tb-járulékot vontak a dolgozóktól).

A költségvetési területekre (államigazgatás, oktatás, egészségügy, kulturális intézmények stb.) ennél is szigorúbb szabályozási formák vonatkoztak.

Új kisvállalkozási formák

A szigorú bérszabályozás mellett nem nagyon volt lehetőség a kiemelkedő egyéni és csoportos teljesítmények elismerésére, sokszor még többletteljesítmény nyújtására sem.

Ezt az anomáliát oldották fel a második gazdaság kialakításával. Ennek előzményei már a hatvanas évek elejétől léteztek a mezőgazdaságban (háztáji gazdaságok), de számos más területen is megjelentek ezek: magánóraadás, orvosi hálapénzek, magántervezés stb.

A 70-es évek második felében fontos lépés volt a szövetkezeti és az állami tulajdon egyenrangúságának elismerése, majd 1980-ban annak kimondása, hogy a nem állami és nem szövetkezeti, tehát a magánszektor is fontos termelőtevékenységet folytat, hozzájárul a társadalmi szükségletek kielégítéséhez, sokszor az állami és szövetkezeti szektor hiányait szünteti meg.

Gergely, elaludtál? Már megint elfelejted, hogy a háztájiban vagy? (karikatúra a Ludas Matyi című vicclapból, 1962)

A magángazdaságok működésére – az említett háztáji gazdaságokon túl – újabb lehetőségeket teremtettek. Ilyen volt a szövetkezeti melléküzemág, a polgári jogi társaság, az ipari és szövetkezeti szolgáltató szakcsoport, a kisszövetkezet, a vendéglátó ipari egységek szerződéses működtetése (gebin), a vállalati gazdasági munkaközösségek (vgmk) és a gazdasági munkaközösségek (gmk) létesítésének és működtetésének lehetősége.

Különösen nagy lehetőséget teremtett az iparban dolgozók számára a gazdasági munkaközösségekről szóló 28/1981. (IX. 9.) MT rendelet, amely a vgmk-k és gmk-k szabályait tartalmazta.

Az új típusú vállalkozási formákhoz kedvező szabályozási feltételek kapcsolódtak. Kevesebb típusú és alacsonyabb mértékű adót kellett fizetniük, nem vonatkoztak rájuk a keresetszabályozási korlátok, gyakran a vállalat eszközeivel, beszerzett anyagaival dolgoztak. Nem terhelték az ilyen kisszervezeteket a vállalati általános költségek, az oktatás, továbbképzés költségei. Mindez lehetővé tette, hogy az ezekben dolgozók (sokszor jelentős) pluszjövedelemhez jussanak.

Mindezt kiegészítette a másodállások, mellékfoglalkozások rendszere. Sokan 2-3-4 helyen is dolgoztak.

A második gazdaságban vagy önálló magánvállalkozásban dolgozók száma meghaladta az egymilliót, a családok kétharmada-háromnegyede volt ebben érintett, ezért is jogos az a megállapítás, hogy Magyarország az egymillió maszek országa.

Az előállított gazdasági teljesítmény – mértékét tekintve – ugyanakkor nem volt túl jelentős. A gmk-k és vgmk-k összes teljesítménye a csúcsévben (ez 1986 volt) nem érte el az ország ipari termelésének 2%-át, az egyéb második gazdasághoz tartozó területek sem voltak jelentősebbek, talán csak a vendéglátóhelyek és a kereskedelmi egységek szerződéses üzemeltetésének arányszámai voltak ennél magasabbak.

Felkészülés a piacgazdaságra

A 70-es évek második felében, a nyolcvanas évek elején bevezetett intézkedések összességében sikertelenek voltak. Az ország eladósodott, a fejlett világhoz viszonyított lemaradásunk növekedett (miközben a kimondott cél az utolérés, majd lehagyás volt!). A szocialista (kommunista) rendszer bizonyította életképtelenségét. Ezt természetesen az utolsó szocialista kormányok miniszterei is látták, és számos olyan intézkedést hoztak – sokszor a pártvezetéssel is vállalva a konfliktusokat –, amelyek felkészítették az országot egy piacgazdasági váltásra. Név szerint is ki kell emelni Hetényi István és Békesi László pénzügyminisztereket, illetve Németh Miklós miniszterelnököt.

A 80-as évek elejére beszűkültek Magyarország hitelfelvételi lehetőségei, a súlyos eladósodottság mellett csak igen magas felárral tudott az ország hitelekhez jutni. Mentőövet jelentett 1982-ben az IMF-hez és a Világbankhoz való csatlakozás. Ezt korábban Moszkvából megakadályozták. A helyzetre jellemző, hogy futár várta a Központi Bizottság döntését, mikor elfogadták Kádár előterjesztését, azonnal indult Washingtonba, mire a hír Moszkvába ért, a felvételi kérelem már be volt nyújtva.

Két további intézkedéssorozat is érintette a belső hitelezési piacot. Lehetővé tették a kereskedelmi váltók, illetve a vállalati kötvények kibocsátását. Különösen a kötvénykibocsátások voltak népszerűek, sok cég élt ezzel a lehetőséggel. A szigorú feltételek miatt a kötvénykibocsátások, illetve azok visszafizetése túlnyomó többségükben sikeres volt.

A másik intézkedés a bankrendszert érintette. A Magyar Nemzeti Bankról 1987-ben leválasztották az üzleti (így a betétgyűjtési és hitelezési) tevékenységeket, azt kereskedelmi bankokba (Magyar Hitel Bank, Országos Kereskedelmi és Hitelbank, Budapest Bank) szervezték. Az új bankok feltőkésítése elmaradt, a magyar kereskedelmi bankokat nem tőkével, hanem adóssággal alapították, ez a későbbiekben csődközeli helyzeteket, illetve többször is kényszer-bankkonszolidációt (1992-95 között) idézett elő. A Magyar Nemzeti Bank visszakapta a klasszikus jegybanki szerepkört.

A forint kettős árrendszerét 1981-ben szüntették meg. Ez nem jelentett teljes konvertibilitást, mert a devizavásárlás ezt követően is korlátozott volt, a teljes konvertibilitásra egy jó évtizedet kellett még várni.

A munkaügyi szabályok enyhülésével megszűnt a munkahelyváltók megbélyegzése („vándormadarak”), leértékelődött a hosszú időn keresztül egy helyen dolgozók törzsgárda-tagsága, megszűnt a közveszélyes munkakerülés (kmk) büntetőjogi tényállása (ez utóbbi csak 1989. július 7-től).

A külföldi tőkebefektetések még a 80-as évek második felében is csak 200 millió dollár körül voltak, a rendszer idegenkedve fogadta a kockázati tőkebefektetéseket. A helyzet csak az 1988-89-ben elfogadott három törvénnyel változott meg (a külföldi befektetéseket védő 1988. évi XXIV. tv., az 1988. évi VI., ún. társasági tv., az 1989. évi XIII., ún. átalakulási tv.), amelyek már valóban megteremtették a polgári átalakulás lehetőségét a befektetések területén is.

Sajnos ezzel egy időben nem gondoskodtak az állami vagyon védelméről. Ez lehetőséget teremtett az ellenőrizetlen, a kiskapukat kihasználó spontán privatizációra, amelynek révén a befolyással, helyzetismerettel rendelkezők kezébe került az állami vagyon jelentős része, illetve külföldi tőkeerős vállalkozások és magánszemélyek vásárolták fel azt. Ez újabb felárakhoz vezetett a hitelpiacon, mert a Magyarországnak nyújtott kölcsönök jelentős fedezete, az állami vagyon kiesett a biztosítékok közül.

A piacgazdaságra való áttérés fontos lépése volt egy ennek megfelelő adórendszer kialakítása is, amelynek legfőbb munkálatai a 80-as évek közepén folytak. Erről majd egy következő részben lesz szó.

Irodalom:

Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században (Osiris Kiadó, Budapest, 2010)

Szabó Gergely: A magyar államadósság keletkezése (1973—1989) (Pénzriport, 2016)


Kapcsolódó cikkek: