Oda a versenyképes adórendszer


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A nagyarányú egyszeri adócsökkentés megsértette Friedman axiómáját az egyenletes pénzellátásról, így mélyítette a válságot. Versenyképes adórendszer egyébként sincs: az alig elvonó amerikai és a sokat elvonó svéd modell egyaránt kitűnően működik. A versenyképesség tehát nem az adórendszertől függ, hanem attól, hogy működnek-e megfelelő intenzitású innovációs hajtóerők, innovációs kényszererők.


A Gyurcsány-Bajnai kormányok idején (2005-2010) a reálbér-színvonal 15 százalékkal zuhant, miközben a GDP arányos államadósság visszaszáguldott az 1993-as csúcsszintre: 83 százalékra. Ennek semmi köze a béremelésekhez. A pénzügyileg megalapozatlan autópálya- és metróépítési program, és az egyéb állami szerepvállalás a gazdaságban, a támogatások megnyolcszorozódása, vagyis a voluntarista gazdaságpolitika vezetett a gazdasági egyensúly felborulásához, és nem a korábbi béremelések. Ezért nem volt igaz az, amit Gyurcsány Ferenc mondott, hogy az adósságnövekedés ott cincog a „mi” zsebünkben. Ha ez így lett volna, javulnia kellett volna az életszínvonalnak, de az „dinamikusan” zuhant.

A második Orbán-kormány meghirdette a „versenyképes adórendszer” (értsd: az alacsony adóterhelés) programját. Ez mára a szektorális különadók és az év végi megszorító csomagok nyomán a múlté.

Hol a hiba? Az egész hazai közgazdasági és gazdaságpolitikai közgondolkodásban, amely átnyúlik kormányzati ciklusokon, és makacs dogmák, rögeszmék irányítják. Az egyik tévedés az a hit, hogy az elosztás és fogyasztás felszíni szféráiban van a „hiba”, itt kell kezelni a bajokat. Erről szólt az elmúlt három évtized négy megszorító csomagja: 1979-81, 1987-89, 1995-96, 2008-… Ezek eredménytelensége már régen nyilvánvaló, de újra és újra előveszik a mi gazdaságpolitikusaink és közgazda guruink.

A II. világháború után kialakult keynesiánusi állami szabályozási rendszer, vagyis a költségvetési politikai eszköztár már az olajválság (1973) előtt kimerült, mert a költségvetés oldalainak rugalmas változtatása politikai okokból egyre inkább akadályokba ütközött. Ezért javasolták a monetaristák, hogy hagyni kell a költségvetési politikát, át kell térni az erős pénz politikájára és a pénz mennyiségének pontos adagolásán keresztüli szabályozásra. („Mennyiségi pénzelmélet”.) Nem szabad erős ingadozásokat bevinni a monetáris rendszerbe, mert ezek az ingadozások teszik ciklikussá a reálszférát, vagyis ezek alakítják ki a súlyos válságciklusokat. A Nobel-díjas közgazda (1976), Milton Friedman tárta föl ezt a mechanizmust.

Álljunk meg egy pillanatra! Az Orbán kormány nagyarányú egyszeri adócsökkentése súlyosan megsértette Friedman axiómáját az egyenletes pénzellátásról, hiszen hirtelen (indokolatlan!) pénzbőséget eredményezett a vállalkozói oldalon. Óriási tévedés azt hinni, hogy ez jó. A növekedés és a beruházások lefékeződése igazolja állításomat. Másrészt keletkezett egy 600-800 milliárd forintos lyuk a költségvetésben, ami az adórendszer kapkodó átalakításában is tetten érhető. A gazdaság, és ezen belül a monetáris rendszer rendkívül finom, érzékeny mechanizmus, ahol nem lehet „elefánt a porcelánboltban” jelleggel mozogni. Például az adórendszer felelőtlen, erőteljes változtatásával sem. Mindez nem csak magyar betegség: George W. Bush 1500 milliárd dolláros adócsökkentése 2001-2003 között három lépésben (ami az amerikai GNP 15 százalékát jelentette) teremtette azt a pénzügyi lufit, ami a jelzáloghitel piacon pukkadt ki 2008 őszén, magával rántva az egész világgazdaságot.

Ne feledjük, hogy az adórendszer is a már 40 évvel ezelőtt kimerült keynesiánus költségvetési politikai eszköztár része. Történelmileg e téren két „szélsőértéket” látunk: az amerikai liberális rendszert és a skandináv (svéd) állami gondoskodási rendszert. Az USA-ban alacsony a GDP újraelosztási szintje, míg Skandináviában magas. (Svédországban a GDP 45,8%-a 2010-ben.) De ez nem érinti a gazdaság autonóm működési mechanizmusát. Mindkét (szélsőséges!) modell eredményes, a tapasztalat szerint. A svéd gazdaság kőkeményen a világpiacra termel, ott versenyez, állami támogatást senki nem kaphat. (Nem úgy, mint Magyarországon, ahol a legmagasabb a GDP-arányos támogatás a gazdaságban Európában, eléri a 2,5 milliárd eurót évente.) Svédországban a magas bérszínvonal és magas adóelvonás még erőteljesebb technikai fejlődésre kényszeríti a hazai ipart. Ezért fából vaskarika a „versenyképes adórendszer” koncepciója.

A magyar gazdaság mélyáramaiban van a baj, az elavult gazdasági makroszerkezetben, amihez az elmúlt 30 évben érdemben nem nyúltunk. Lezajlottak kedvező folyamatok, volt elmozdulás, a hagyományos gyárkéményes ipar zsugorodása például, de a változás mértéke nem érte el a „kritikus tömeget”. Ezt bizonyítja a magyar gazdaság túlzott importfüggősége: exportárbevételünk 80-83 százaléka import. A külföldi tőke sem változtatott az összképen: mikroszinten modernizált, makroszinten konzerválta a gyarmati jellegű munkamegosztást az alkatrész összeszerelő- és bérmunka tevékenységgel.

Adókonferenciák 2013. január

Ha kérdései vannak, további részleteket szeretne tudni akár az új adók alkalmazásáról, akár a munkahelyvédelmi terv adókedvezményeiről vagy a pénzforgalmi áfáról, netán a számlázási szabályok változásairól vagy a decemberben elfogadott pontosításokról – jöjjön el januári adókonferenciáinkra!

2013. január 9: Adónap
2013. január 10: Cafeteria
2013. január 15: Áfa és számlázás
2013. január 22: Adómozaik

Az előadásokon való részvétel a könyvvizsgálói kamarai tagoknak kreditpontokat ér.

Bővebb információ és jelentkezés itt.

A másik probléma, ami talán még fontosabb is: a humán tényező tragikus alulértékeltsége, és az ebből következő óriási humántőke-veszteség, amelyet folyamatosan elszenved az ország. Legalább százezer forinttal kellene megemelni a hazai bérszínvonalat, ahhoz, hogy a gazdaság normálisan működjön. (Ezt javasolja bajkezelő terápiaként Pogátsa Zoltán is. Nagyon helyesen.) Hangsúlyozom: ez nem szociálpolitikai kérdés, hanem gazdasági kérdés. A fedezete megvan, az egyensúlyt nem rontaná, hanem javítaná, ahogy ezt a 2000-2002 közötti nagyarányú béremelések valós makrogazdasági hatásai is bizonyítják.

Ennek fényében Matolcsy György azon kijelentése, miszerint a beruházási rátát 19-ról 25 százalékosra kell emelni, téves. De, nem csodálkozom: ma egyetemi karainkon sem tanítják pl. Theodore W. Schultz humántőke-elméletét (Nobel-díj: 1979), vagy Milton Friedman természetes ráta hipotézisét (amiért a Nobel-díjat kapta), de a magyar Jánossy Ferenc trendelméletét (1966!) sem. Mert akkor tudnák azt, amit Kornai János A hiányban (1970) leírt, hogy a beruházási ráta megemelésével nem lehet meggyorsítani a fejlődést. Lelassítani viszont lehet, lásd: szocialista tervgazdaság, és annak kritikája Jánossy Ferenctől, Kornai Jánostól. Az Egyesült Államokban 12 százalékos volt mindössze a beruházási ráta száz éven keresztül, mégis az USA lett a világ első technikai-technológiai hatalma. Friedman szerint éppen ezért: a humán tényező jobb megbecsülése miatt. Hogy ezeket az összefüggéseket nem tanítják, már közgazdasági oktatásunkat minősíti, és egy másik cikk témája lehetne.

Mindebből következik, hogy az adórendszerrel való bíbelődés csupán pótcselekvés, a felszín kapargatása, a tényleges gazdasági reformok elodázása. 2010-ben Magyarországon a GDP újraelosztása a GDP 37,7 százalékára terjedt ki, ami egyáltalán nem tekinthető magasnak Európában. Az áfa például ma nálunk a legmagasabb: 27 százalék. A bért terhelő közterhek is csupán a bér arányában magasak (a bruttó bér fele marad az államnál), de ez az irreálisan alacsony bérszínvonal következménye. Lehet ezt az arányt csökkenteni, de nem abszolút értékben, hanem relatíve, vagyis a bruttó bérszínvonal jelentős emelése esetén.

Végezetül két fontos összefüggés:

  1. Az adóbevételből az állam a magánszektor felé megrendeléseket eszközöl. Tehát az állam, ha van elég elköltendő pénze, a magánszektort tudja serkenteni. A tapasztalat szerint a multiplikátor értéke: 4. Vagyis egységnyi állami megrendelés négyegységnyi beruházást indukál a magánszektorban.
  2. A közszférában végrehajtott béremelés a magánszférában jelenik meg vásárlóerőként. Ez is serkenti a gazdaságot a piac oldaláról. De a közszférában akkor lehet tisztességes bért fizetni, ha van adóbevétel.

Vagyis az adócsökkentés az állam gazdaságélénkítő szerepét csorbítja. A pénz (jövedelem) mozgása egy körfolyamat a gazdaságban! Ami az egyik oldalon kiadás, az a másik oldalon bevétel. Ezért fából vaskarika a „versenyképes adórendszer” rögeszméje. Nem az adórendszer milyenségétől függ a gazdaság versenyképessége, hanem attól, hogy működnek-e benne a megfelelő intenzitású innovációs hajtóerők, vagy innovációs kényszererők. Magyarországon sajnos nem működnek a kellő, szükséges, kívánatos intenzitással, ez a problémák végső oka, és nem a „túlfogyasztás”. Ezt nem értik a mi gazdaságpolitikusaink, ezért vergődik az ország immár több mint három évtizede.

(A szerző egyetemi docens.)

Még 2010-ben, a kormányzati ciklus elején Orbán Viktor közölte: „Vége annak a gyakorlatnak, hogy életszínvonal javító intézkedéseket az ország eladósodása terhére hozunk!” Ez nyilvánvalóan Medgyessy Péter kormányának 2002. szeptemberi 50 százalékos közalkalmazotti béremeléséről szólt, de szemérmesen hallgatott a 2000-2001 közötti nagyarányú minimálbér-emelésről (19 600 forintról 50 000 forintra). Az egyik béremelés „jó”, a másik meg „rossz”. Az egyik növeli az eladósodást, a másik nem. Sajátos logika, vagy inkább szelektív emlékezet.

Tévedések sorozata – az adócsökkentés előzményei

Persze egyik béremelés sem növelte az ország adósságállományát, megvolt a költségvetésben a fedezetük, amit bizonyít, hogy a két nagyarányú béremelés után javultak a makromutatók: csökkent az infláció (a 2001. évi 9,8 százalékról a 2005. évi 3,6 százalékra) és az államháztartás hiánya (a 2002. évi 8,9 százalékról a 2004. évi 6,4 százalékra). A GDP-arányos államadósság visszakúszása a 2001. évi 53 százalékról a 2004. évi 59 százalékra pusztán annak tudható be, hogy elfogyott a privatizálandó vagyon, és nem a béremeléseknek. Mert arról is elfeledkezünk ma, hogy a Horn- és az Orbán-kormány idején privatizációs bevételekből csökkent a GDP-arányos államadósság. Nemzeti vagyonvesztés volt az ár.

A Gyurcsány-Bajnai kormányok idején (2005-2010) a reálbér-színvonal 15 százalékkal zuhant, miközben a GDP arányos államadósság visszaszáguldott az 1993-as csúcsszintre: 83 százalékra. Ennek semmi köze a béremelésekhez. A pénzügyileg megalapozatlan autópálya- és metróépítési program, és az egyéb állami szerepvállalás a gazdaságban, a támogatások megnyolcszorozódása, vagyis a voluntarista gazdaságpolitika vezetett a gazdasági egyensúly felborulásához, és nem a korábbi béremelések. Ezért nem volt igaz az, amit Gyurcsány Ferenc mondott, hogy az adósságnövekedés ott cincog a „mi” zsebünkben. Ha ez így lett volna, javulnia kellett volna az életszínvonalnak, de az „dinamikusan” zuhant.

Friedmant semmibe veszi az adócsökkentés

A második Orbán-kormány meghirdette a „versenyképes adórendszer” (értsd: az alacsony adóterhelés) programját. Ez mára a múlté, most jön a telefonadó, az „elektronikus útadó”, hogy a sort tovább ne folyassam.

Hol a hiba? Az egész hazai közgazdasági és gazdaságpolitikai közgondolkodásban. Amely átnyúlik kormányzati ciklusokon, makacs dogmák, rögeszmék irányítják. Az egyik tévedés az a hit, hogy az elosztás és fogyasztás felszíni szféráiban van a „hiba”, itt kell kezelni a bajokat. Erről szólt az elmúlt három évtized négy megszorító csomagja: 1979-81, 1987-89, 1995-96, 2008-… Ezek eredménytelensége már régen nyilvánvaló, de újra és újra előveszik a megszorításokat a mi gazdaságpolitikusaink és közgazdáink.

Mindehhez tudni kell, hogy a II. világháború után kialakult keynesiánus állami szabályozási rendszer, vagyis a költségvetési politikai eszköztár már az olajválság (1973) előtt kimerült, mert a költségvetés oldalainak rugalmas változtatása politikai okokból egyre inkább akadályokba ütközött. Ezért javasolták a monetaristák, hogy hagyni kell a költségvetési politikát, át kell térni az erős pénz politikájára, és a pénz mennyiségének pontos adagolásán keresztüli szabályozásra. („Mennyiségi pénzelmélet”.)

Nem szabad erős ingadozásokat bevinni a monetáris rendszerbe, mert ezek az ingadozások teszik ciklikussá a reálszférát, vagyis ezek alakítják ki a súlyos válságciklusokat. A Nobel-díjas közgazda (1976), Milton Friedman tárta föl ezt a mechanizmust.

Az Orbán kormány nagyarányú egyszeri adócsökkentése súlyosan megsértette Friedman axiómáját az egyenletes pénzellátásról, hiszen hirtelen (indokolatlan) pénzbőséget eredményezett a vállalkozói oldalon. Óriási tévedés azt hinni, hogy ez jó. A növekedés és a beruházások lefékeződése igazolja állításomat. Másrészt keletkezett egy 600-800 milliárd forintos lyuk a költségvetésben: ezért a nagy rohangálás az IMF-hez, meg a különadók bevezetése, a kapkodás.

A gazdaság, és ezen belül a monetáris rendszer rendkívül finom, érzékeny mechanizmus, ahol nem lehet „elefánt a porcelánboltban” jelleggel mozogni. Például az adórendszer felelőtlen, erőteljes változtatásával sem. Mindez nem csak magyar betegség: George W. Bush 1500 milliárd dolláros adócsökkentése 2001-2003 között három lépésben (az amerikai GNP 15 százalékát jelentette) teremtette azt a pénzügyi lufit, ami a jelzáloghitel-piacon pukkadt ki 2008 őszén, magával rántva az egész világgazdaságot.

Jól működnek a szélsőséges adórendszerek

Ne feledjük, hogy az adórendszer is a már 40 évvel ezelőtt kimerült keynesiánus költségvetési politikai eszköztár része. Történelmileg e téren két „szélsőértéket” látunk: az amerikai liberális rendszert és a skandináv (svéd) állami gondoskodási rendszert. Az USA-ban alacsony a GDP újraelosztási szintje, míg Skandináviában magas. (Svédországban a GDP 45,8 százaléka 2010-ben.) De ez nem érinti a gazdaság autonóm működési mechanizmusát. Mindkét (szélsőséges) modell eredményes, a tapasztalat szerint. A svéd gazdaság kőkeményen a világpiacra termel, ott versenyez, állami támogatást senki nem kaphat. (Nem úgy, mint Magyarországon, ahol a legmagasabb a GDP-arányos gazdasági támogatások aránya Európában, eléri a 2,5 milliárd eurót évente!)

Svédországban a magas bérszínvonal és magas adóelvonás még erőteljesebb technikai fejlődésre kényszeríti a hazai ipart. Sub pondere crescit palma… Ezért fából vaskarika a „versenyképes adórendszer” koncepciója.

A magyar gazdaság mélyáramaiban van a baj, az elavult gazdasági makroszerkezetben, és ehhez az elmúlt 30 évben érdemben nem nyúltunk. Lezajlottak kedvező folyamatok, volt elmozdulás, a hagyományos gyárkéményes ipar zsugorodása, de a változás mértéke nem érte el a „kritikus tömeget”. Ezt bizonyítja a magyar gazdaság túlzott importfüggősége: exportárbevételünk 80-82 százaléka import. A külföldi tőke sem változtatott az összképen: mikroszinten modernizált, makroszinten konzerválta a gyarmati jellegű munkamegosztást az alkatrész összeszerelő- és bérmunka tevékenységgel.

Az alacsony adó helyett a humán tényező lendít

A másik probléma, ami talán még fontosabb is: a humán tényező tragikus alulértékeltsége, és az ebből következő óriási humántőke-veszteség, amelyet folyamatosan elszenved az ország. Legalább százezer forinttal kellene megemelni a hazai bérszínvonalat, ahhoz, hogy a gazdaság normálisan működjön. Hangsúlyozom: ez nem szociálpolitikai kérdés alapvetően, hanem gazdasági kérdés. A fedezete megvan, az egyensúlyt nem rontaná, hanem javítaná. Ahogy ezt a 2000-2002 közötti nagyarányú béremelések valós makrogazdasági hatásai is bizonyítják.

Ennek fényében Matolcsy György azon kijelentése, miszerint a beruházási rátát 19 százalékról 25 százalékra kell emelni, nem helytálló. Kornai János már A hiányban (1970) leírta , hogy a beruházási ráta megemelésével nem lehet meggyorsítani a fejlődést. Lelassítani viszont lehet, mint ahogy a szocialista tervgazdaságban az sikerült is. Az USA-ban 12 százalék volt mindössze a beruházási ráta száz éven keresztül, mégis az USA lett a világ első technikai-technológiai hatalma. Friedman szerint éppen ezért: a humán tényező jobb megbecsülése miatt.

Mindebből következik, hogy az adórendszerrel való bíbelődés csupán pótcselekvés, a felszín kapargatása, a tényleges gazdasági reformok elodázása. 2010-ben Magyarországon a GDP 37.7 százalékát osztotta újra az állam, ami egyáltalán nem tekinthető magasnak Európában. A felső áfakulcs például ma nálunk a legmagasabb a világon: 27 százalékos. A bért terhelő közterhek is csupán a bér arányában magasak (a bruttó bér fele marad az államnál), de ez az irreálisan alacsony bérszínvonal következménye. Lehet ezt az arányt csökkenteni, de nem abszolút értékben, hanem relatíve, vagyis a bruttó bérszínvonal jelentős emelése esetén.

Végezetül két fontos összefüggés.

Az adóbevételből az állam a magánszektor felé megrendeléseket eszközöl. Tehát az állam, ha van elég elköltendő pénze, a magánszektort tudja serkenteni. A tapasztalat szerint a miltiplikátor értéke: 4. Vagyis egységnyi állami megrendelés négyegységnyi beruházást indukál a magánszektorban.

A közszférában végrehajtott béremelés a magánszférában jelenik meg vásárlóerőként. Ez is serkenti a gazdaságot a piac oldaláról. De a közszférában akkor lehet tisztességes bért fizetni, ha van adóbevétel.

Vagyis az adócsökkentés az állam gazdaságélénkítő szerepét csorbítja. A pénz (jövedelem) mozgása körfolyamat a gazdaságban. Ami az egyik oldalon kiadás, az a másik oldalon bevétel. Ezért fából vaskarika a „versenyképes adórendszer” rögeszméje. Nem az adórendszer milyenségétől függ a gazdaság versenyképessége, hanem attól, hogy működnek-e benne a megfelelő intenzitású innovációs hajtóerők, vagy innovációs kényszererők. Magyarországon sajnos nem működnek a kellő, szükséges, kívánatos intenzitással, ez a problémák végső oka, ezért vergődik az ország immár több, mint három évtizede.

(A szerző közgazdász, kandidátus, egyetemi docens.)


Kapcsolódó cikkek

2024. július 25.

A közvetett adózás rendszere Nigériában (1. rész)

Nigéria Afrika legnépesebb országa, több mint 250 etnikai népcsoporttal; hivatalos nyelve az angol. A legtöbben a mezőgazdaságból élnek, a gazdaság motorja a kőolaj-kitermelés. A kormány az elmúlt időszakban a közvetett adóztatásra fókuszált, így az áfa kulcsa 5%-ról 7,5%-ra nőtt. Következnek az érdekes részletek.