Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Rákóczi szakítani próbált a feudális adórendszerrel, és egy polgárosodó társadalomnak megfelelő adórendszer bevezetésére tett kísérletet a szabadságharc anyagi hátterének megteremtése érdekében az 1707-es ónodi országgyűlésen. A közös teherviselés (közteherviselés) szókapcsolatot Rákóczi használta először történelmünk során.
A Rákóczi-szabadságharc 1705-1706 években érte el csúcspontját. A finanszírozás legstabilabb pontja a francia segély volt, de ennek elégtelensége miatt is folyamatos volt a pénzhiány. Megoldásként a pénzkibocsátás eszközéhez nyúlt Rákóczi, de a kibocsátott pénz mögött nem volt gazdasági tartalom, így ez csak ideiglenesen oldotta meg a problémákat. Ilyen körülmények között került sor 1707-ben az ónodi országgyűlésre, amelyen a korábban halasztgatott adóintézkedések bevezetésére került sor. Ezek tartalma és mélysége alapján adóreformról beszélhetünk, a feudális adózási rendszert alapjaiban érintették a döntések!
Rákóczi pénzkibocsátása
Rákóczi már a szabadságharc elején elfoglalta Körmöcbányát és Nagybányát, ahol pénzverdék működtek, illetve a bányavárosok is birtokába kerültek. Ez lehetővé tette számára, hogy újraindítsa a pénzverést. Az említett pénzverdéken kívül még Kassán, Munkácson és Kolozsváron is veretett pénzt.
Mányoki Ádám: II. Rákóczi_Ferenc (1707)
A kezébe került bányák alacsony hatékonysággal működtek, így a nemesfém-források egyre inkább beszűkültek. Az aranyból és ezüstből vert pénzeket, illetve a szintén nemesfémben kapott francia segélyt a hadsereg és az udvartartás külföldi beszerzéseire használták fel.
Belföldi forgalomra már 1704. május 4-én egymillió forint értékű rézpénz kibocsátását határozta el, azzal az ígérettel, hogy a rézpénzt a későbbiekben nemesfémből vert pénzekre cserélik be. Erre az ígéretére hatalmas birtokai nyújtottak fedezetet, így – legalábbis kezdetben – a rézpénz elfogadtatásával nem voltak gondok. A rézből vert pénzek fő címletei 1, 10, és 20 poltura voltak, feliratáról (Pro Libertate) libertásnak, hangjáról kongónak nevezték. Más címleteket (például 4 polturásat) is veretett Rákóczi, de ezek inkább próbanyomatnak voltak tekinthetőek.
A beváltásra tett ígéreteket nem tudták teljesíteni, így a rézpénz elfogadtatása egyre nagyobb gondot jelentett, az egypolturásat még névértéken elfogadták, de a 10 és 20 polturásat már csak a névérték töredékén. Kettős árrendszer alakult ki, más ára volt a termékeknek, ha nemesfém-pénzzel fizettek, és más ára, ha rézpénzzel.
További problémát jelentett, hogy a rézpénzt elkezdték hamisítani, és nagy mennyiségben áramlott az országba a hamisítvány Lengyelországból, Havasalföldről, Törökországból. A hamisítványok között nem csak vert érmék voltak, hanem kevésbé igényes kivitelű öntött rézpénzek is.
A rézpénzzel kapcsolatos gondokra reagálva már az 1706. januári miskolci tanácsülésen felvetődött, hogy be kellene szüntetni a rézpénzek verését, de ez egyelőre csak felvetés maradt. Ugyanitt döntöttek arról, hogy a hamisítások miatt rézpénzeket ellenjeggyel látják el. Ez persze csak azt eredményezte, hogy a rézpénzek mellett az ellenjegyeket is elkezdték hamisítani.
Rákóczi XX polturás érméje ellenjeggyel
Rákóczi XX polturás érméje ellenjeggyel
Végül az ónodi országgyűlésen döntöttek a rézből készült pénzérmék verésének beszüntetéséről, illetve a forgalomból történő kivonásukról, egyidejűleg a 10 polturásokat 4 polturára, a 20 polturásokat 8 polturára értékelték le (az egy polturás maradt névértéken).
A lepecsételt (ellenjegyzett) pénzek ellenőrzésére és a forgalomban való elfogadtatására minden megyét köteleztek arra, hogy felügyelőket, „kongó-bírákat” alkalmazzanak. A felügyelők feleltek azért, hogy az áruforgalomban elfogadják a rézpénzt, ha az árus erre nem volt hajlandó, akkor az árus portékáját elkobozták, megkapta a vevő, a vevő által fizetett ellenérték pedig a kincstár bevétele lett. Ennek következménye viszont az lett, hogy a parasztok inkább nem vitték a piacokra a megtermelt termékeiket, hogy ne kelljen értéktelen rézpénzt elfogadni cserébe.
A kincstár a rézpénzzel fizette ki a katonák zsoldját, a bányászok, pénzverők (stb.) bérét is. A rézpénz bevezetésekor ez még nem jelentett gondot, de az idő múltával egyre inkább ezüstben követelték a kifizetéseket, még az is előfordult, hogy a katonák a rézpénzt eldobálták.
Az ónodi országgyűlés
Rákóczi a szabadságharc kezdetén tartózkodott az adókivetéstől, mivel a háború egyik oka éppen a túlzott adóztatás volt.
A hadsereg fenntartásához azonban szükség volt élelemre, abrakra (stb.), ezért főcomissariusokat neveztek ki, akiknek az volt a feladata, hogy a megyékre megállapított kötelezettségeket beszedjék a hadsereg részére. Természetesen tartalmát tekintve már ez is adó volt.
Az első tényleges adókivetésre 1706. decemberében, a rozsnyói tanácsülésen került sor, ahol a portális alapon (tehát a kor szokásainak megfelelő kivetési módon) vetettek ki kétmillió forint adót, viszont terményekben (ökör, gabona, viasz, posztó stb.) szedték be. A beszedett terményeket a hadsereg számára szükséges iparcikkekre cserélték Sziléziában.
Ilyen előzményeket követően került sor 1707. májusában az ónodi országgyűlésre (az eseményt Köröm község is „magának követeli”, mivel a tényleges helyszín a két település között volt). Az országgyűlést eredetileg május 1-jére hívta össze Rákóczi, de főleg az időjárási körülmények miatt végül is csak május 31-én kezdődött el a rendi gyűlés. Rákóczi – a szécsényi országgyűléshez hasonlóan – a megyék és a rendek legszélesebb körét hívta meg az országgyűlésre.
Az országgyűlésen számos javaslatot előterjesztett Rákóczi és Bercsényi, ezek egy részével a rendek nem értettek egyet, különösen Turóc vármegye képviselői fejezték ki elégedetlenségüket. Az elégedetlenkedés fő okai a súlyos közterhek, a rézpénz elértéktelenedése és Rákóczi fényűző udvartartása voltak. Június 6-án tettlegességre is sor került a Turóc vármegyei képviselők ellen, Bercsényi Miklós és Károlyi Sándor kardot rántottak, Rakovszky Menyhért táblabíró a helyszínen életét vesztette, Okolicsányi Kristóf alispán megsebesült, őt június 9-én kivégezték, Turóc megye többi jelen lévő képviselőjét bebörtönözték. (Rákóczi emlékirataiban sajnálkozik az események miatt, mentegetve Bercsényit, illetve tulajdonképpen mentesítve magát a felelősség alól.)
Orlai Petrich Soma: Az ónodi országgyűlésOrlai Petrich Soma: Az ónodi országgyűlésOrlai Petrich Soma: Az ónodi országgyűlés
Orlai Petrich Soma: Az ónodi országgyűlés
Ilyen előzmények súlya alatt az országgyűlés elfogadta az előterjesztett javaslatokat, amelyek három témakörben fogalmaztak meg: a Habsburg-ház trónfosztása, a gazdasági nehézségek kezelése, a hadsereg és az államszervezet megerősítése. Az elfogadott 24 törvény (articulus) legfontosabb döntései – röviden összefoglalva – a következők voltak (kihirdették 1707. június 22-én):
A szabadságharc szövetségeinek megerősítése, Turóc vármegye elítélése.
József császár és a Habsburg-ház trónfosztása. (Elhíresült Bercsényi támogató beszédének záró felkiáltása: „Eb ura fakó! mai naptól fogva József császár nem királyunk!”.)
A fejedelem és a szenátus megerősítése, a királyválasztási jog deklarálása.
Bercsényi Miklós főgenerálist fejedelmi helytartóvá választották.
Kétmillió forint adókivetés jóváhagyása, amelyből ötszázezer forint azonnali beszedését is elrendelték. Az adókivetés módját viszont már újszerűen határozták meg. (hatodik articulus)
A rézpénz értékének leszállítása, forgalomból való fokozatos kivonása, elfogadtatása érdekében tett intézkedések.
Gondoskodás a hadirokkantakról, hadiözvegyekről és hadiárvákról.
Törvényerőre emelték a hadiszabályzatot.
Ítélőtáblák felállítása.
Harmincadok megduplázása, a fölösleges vámok eltörlése.
A trónfosztás végzetes lépés volt, ugyanis ezzel az udvarral folyó béketárgyalásokat is ellehetetlenítették. Rákóczit bízták meg azzal, hogy keressen alkalmas királyjelöltet. Rákóczinak voltak elképzelései, de különböző okok miatt ezek közül egyik sem tudott megvalósulni.
A közteherviselés szempontjából a legfontosabb a hatodik articulus volt:
|
A’ mostani hadi szükségre költségbéli segítség rendeltetik Hatodik articulus. Meg-irtt módon, illyetén állapatokra lévén Országunknak jutása, e’ mostani hadakozásunknak tovább-való folytatásához, régi szabadságink helyre hozása kedvéért, feles költség kivántatván, annakokáért az Országnak proventusin, és a’ Vitézlő Rendnek nyári, ‘s téli élődésén, avagy alimentatioján kivül, mindnyájan egyen-egyen, senkit ki nem vévén, két millio pénzbéli segítség adást rendeltünk közöttünk, Országunkban ki-szedetni; Addig-is pedig a’ mindennapi nagy szükség úgy kivánván, annak némelly részét már-is a’ vármegyékre fel-osztván, és azt, hova hamarább ki-szedetvén, az Ország kints-tartó helyeire bé-szolgáltatni el végeztük, senkit abból ki-nem hagyván, úgy hogy jövendőben minden vármegyének az ő tehetsége, ‘s proportioja szerént, igazodgyék-el közöttök ezen első fel-vetés, és a’ hátra lévő summából ki-tudódgyék. És mivel sok okokból, ‘s tekintetekből alkalmas vármegyék a’ porták által ekkoráig nagy rövidséget szenyvedni tapasztaltatnak, úgy hogy a’ mostani porták elégséges reguláúl nem vétetődhetnek, tetszett mindnyájunknak közönségesen, hogy az egész Ország, dicák, vagy rovás számba vétettessék bizonyos dicatorok által, és azok szerént légyen mindgyárt a’ dicák conscriptiojakor mind a’ meg irtt első résznek, ‘s mind a’ több következendő summának haladék nélkül hamarább való ki-szedése, és bé-szolgáltatása, Országunk kints-tartó helyeire, és minden vármegyére esendő summa pénz, rovásainak számáhozképest osztattassék reája: Melly rovásoknak tsinálások módgya aránt, minthogy már mindnyájan egyező értelemmel meg nyugtattuk elménket, azon mód a’ dicatoroknak elégséges instructioval együtt, ugyan ezen mostani Gyűlésünkből ki-adattatik: Mellyben-is ha igazán el-nem járnának, hanem az igazság ellen valakikhez kedvezéssel lennének, az ollyak hiti-szegetteknek tartatván, érdemek szerént bűnhődgyenek, a’ kik pedig restül, tunyán járnának-el a’ dologban, és az instructiojokban fel tett idő alatt véghez nem vinnék a’ conscriptiot, vagy rovás tsinálást, azok kétszáz forint birsággal büntetődgyenek, ha hogy magokat elégséges, és törvényes helyes okokkal meg nem menthetik. |
A végrehajtásra Klobusiczky Ferenc (aki a Gazdasági Tanácsnak is vezetője volt) elnökletével bizottságot állítottak fel. A bizottság kiadott egy 35 pontból álló végrehajtási utasítást („Intsructio dicatorum ex generali regni conventu ad oppidum Ónód celebrato exmissorum”), és egy részletes táblázatot a dikák számbavételéről (ld. ezekre vonatkozóan Takács János könyvét).
A dika az adóösszeírásokat tartalmazó rovásbotra utaló rovás szóból származik, a dikátor ennek alapján az adószedőt jelentette.
Az elrendelt számbavétel egy sajátos adórendszert eredményezett, amelyben– mai szóhasználattal – a személyes (fej-)adó, a vagyonadó és a jövedelemadó elemei is fellelhetőek. Ez igen jelentős lépés volt az adózásban, mert szakított a feudalizmust jellemző, alapvetően a földet (feudum) terhelő adókötelezettséggel, és helyette egy polgárosodó társadalomnak megfelelő rendszert vezetett be. Igaz ez akkor is, ha a dikálás eredményeként a terhek túlnyomó részét, mintegy 70 %-át továbbra is a parasztság viselte. Az új kötelezettségeket sem a nemesség, sem az egyházi személyek, sem a városi polgárság nem tudta elkerülni. Ilyen módon megvalósulhatott a közös (akkori szóval közönséges) teherviselés. A közös teherviselés (közteherviselés) szókapcsolatot Rákóczi használta először!
|
Mivel mind gazdagnak, mind szegénynek, és akármely rendbéli országrendeinek egyenlő boldogulására és hasznára szolgálván mostani hadakozásunk célja, annak hasonlóképpen terhét és súlyát mindnyájunknak közfáradsággal és erővel kellenénk viselnünk. |
A dikálásra megyénként két dikátort jelöltek ki, akik további segédeket vehettek igénybe a felméréshez.
Minden 16 év feletti személy egy dikát (rovást) ért (jelentett), de ez alól a nemesek, az egyháziak és a hadviselő parasztok mentesültek. A parasztoknál viszont egy dikát az adózás alól mentesítettek (ez lényegében egy mai 0-kulcsos sávot jelentett számukra).
A vagyonfelmérésben viszont már nem mentesültek a dikálás alól sem a nemesek, sem az egyházi személyek, magának Rákóczinak a vagyonát is dikálták. A kilencedet és a tizedet a jogosultaknál vették figyelembe jövedelemként, annál aki fizette, levonták. A különböző mesterségeket űzőknél vélelmezett jövedelem alapján szabták ki a dikákat.
A dikálásnál figyelembe vették a termények minőségét, az országban alkalmazott különböző mértékegységeket, sőt még azt is, ha valaki elrejtette a dikálandó vagyontárgyakat, de megadták a kerekítési szabályokat is.
Például a bor minősége alapján Tokaj környékén két gönci hordó termés ért egy dikát, ugyanakkor a jóval gyengébb minőséget adó alföldi borok (Cegléd, Kecskemét stb.) esetén 10 hordó bort számítottak egy dikának. Hasonló szabályokat dolgoztak ki a gabonatermésre, az állatállományra, a méhkasokra stb. A mesteremberek esetében általában 30 forintnyi készpénzjövedelem számított egy dikának.
December elejére elkészültek a felmérések, Kassán azt Rákóczi vezetésével megtárgyalták. Az összesített dikaszámot kevésnek találták, így azt (arányosan) felemelték.
Valamivel több, mint egymillió dikát számoltak össze (különböző források 1 millió 19 ezer és 1 millió 34 ezer közötti számokat jelölnek meg), ebből a nemesség terhe volt 186 ezer dika, a parasztság terhe 696 ezer dika, a fegyvert viselő parasztoké 28,6 ezer dika és a városok terhe 110 ezer dika.
Ezt követően a beszedendő adókat a dikák alapján állapították meg, ha hárommillió forintot kellett beszedni, akkor egy dikára három forint jutott!
A magyar történelemben ez volt a feudális adóztatás rendszerét egy más típusú adózásra való áttérésnek első adóreform-kísérlete, így Rákóczit nyugodtan nevezhetjük az első adóreform atyjának is! Nagy érdeme volt, hogy felismerte a feudális adózási módszerek fenntartásának problémáit. Persze ebben elismerést érdemelnek azok is, akik az ónodi adórendelkezés alapján a tényleges végrehajtási szabályokat kialakították és alkalmazták.
Igaz, hogy az adóreform-kísérlet a nemesség és az egyház ellenállása, de leginkább a szabadságharc bukása miatt nem tudott kiteljesedni, mégis fontos lépésként értékelendő a magyar adózás történetében.
Irodalom:
Asztalos Miklós: II. Rákóczi Ferenc és kora (Dante Könyvkiadó, 1934, Budapest)
Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)
Falcsik Mária – Száray Miklós: Mikor, hol, hogyan és miért történt Magyarországon? (Reader’s Digest Kiadó Kft., 2001, Budapest, 128-133.p.)
Köpeczi Béla – R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc (Gondolat, 1976, Budapest)
Köpeczi Béla – R. Várkonyi Ágnes (szerkesztők): Rákóczi tükör – Naplók, jelentések, emlékiratok a szabadságharcról (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973, Budapest)
Magyarország története – 1686-1790 (Akadémiai Kiadó, 1989, Budapest, 89-98.p., 173-222.p.)
II. Rákóczi Ferencz fejedelem emlékiratai a magyar háborúrul , 1703-tól végéig (1711) (Ráth Mór, 1872, Pest)
Szomolányi Gábor: Adópolitika és pénzügypolitika a Rákóczi szabadságharc idején (Numizmatika és társtudományok III., 1999, 323-329.p.)
Takács János: Közteherviselés II. Rákóczi Ferenc korában (Pannónia Könyvnyomda, 1941, Zalaegerszeg)
