Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Júlia 14 éves volt, amikor eldöntötte, női szabó szeretne lenni. 26 évesen – 1892-ben – már saját üzlete volt. Nem is akármilyen: az ország első és legelőkelőbb modellháza.
Nézzük csak, szedjük ízekre, ezt a néhány mondatot! Tehát 30 alatti nőről van szó, aki a 19. század végén kiemelkedően sikeres vállalkozó volt! Ez még ma is ritka, de majd 130 évvel ezelőtt… Egy erős és független nő, aki szembement a kor társadalmi elvárásaival… Pestiesen szólva, nem semmi.
Amellett, hogy Magyarországot feltette a divat világtérképére, nagyszerű újításokat is köszönhetünk neki: minden eddigi hagyományt felülírva bevezette a konfekciót és meghonosította a ruhaszalont az országban.
Később lánya – ismét egy kiugróan sikeres vállalkozónő! – továbbfejlesztette az anyai céget:
Fischer Júlia 1866. február 22-én született Debrecenben. Európában ekkor kezdett fellendülni a divatipar. Hétéves, amikor – 1873-ban – Buda, Óbuda és Pest egyesülésével megszületik a mai Budapest, amelyen sorra nyitottak a divatszalonok.
Júlia apjáról, Fischer Mártonról keveset – jószerivel csak a nevét – tudunk, de anyja, Grünberger Amália szerepelt a korabeli cégnyilvántartásban, az Ó utcai tejcsarnok, gyümölcs- és kenyéreladási üzlet tulajdonosaként. (Hopp, ismét egy sikeres vállalkozónő!)
Főhősnőnk szülei egyetértésével – sőt kifejezett támogatásával – 1880-ban elkezdte tanulni a női szabó szakmát Debrecenben, Ring Máriánál. 1884-ben pedig már munkába is állt Budapesten, hogy gyakorlatot szerezzen a Szervita téri Áts és Társai Cégnél. Itt kellő tapasztalatra- és nem utolsó sorban hozzá kellőképpen ragaszkodó – ügyfélkörre is szert tett. Ennek köszönhetően 26 évesen önállósította magát.
Témánk szempontjából – az egyébként szintén regényes- magánélete nem fontos, erről csak annyit, hogy amikor 1890 novemberében feleségül ment Fehérvári Ignác rövidáru-kereskedőhöz, házassági szerződést – a korabeli szóhasználattal házasulási egyezményt – is kötött. Ez önmagában persze még nem lett volna szokatlan dolog akkoriban sem, de az már igen, hogy ez esetben a feleség vagyonának védelmében köttetet az egyezmény. Eszerint, aki a házasságkötés előtt „saját czége és neve alatt birtokolt és jelenleg is birtokol egy női divatáru üzletet, az ezentúl is saját neve és czége alatt fogja folytatni és mely mint a múltban, úgy a jövőben is az ő kizárólagos tulajdonát fogja képezni.”
Manapság sokszor halljuk a motivációs trénerektől, hogy „minden fejben dől el”, és Júlia esetében igaznak is bizonyult. Ő sokkal inkább tartotta magát művésznek, mintsem iparosnak. Ennek bizonyítéka az is, hogy pályája kezdetén az – akkori nevén – Gizella téri Gerbeaud cukrászdába járt lemásolható ötletekért. Nem rossz ötlet: sütit majszolva készíteni néhány skiccet a dámák legutolsó párizsi divat szerinti ruhakölteményeiről, picit újragondolni és megalkotni a saját kreációit… 1899-ben aztán eljutott végre a divat fővárosába, Párizsba is: a Stern és Drecoll modellházakba. Részt vett azokon a zártkörű rendezvényeken, ahol a szűkebb szakmai közönség elsőként láthatta a legújabb modelleket. Ez komoly versenyelőnyt hozott neki: mindenkit megelőzve tudta a legfrissebb modelleket megvásárolni és szalonja vendégeinek elkészíteni.
Abban az időben a francia divatházakat kezdetben ajánlás útján, később pedig bizonyos összegű kaució letétele után szabadon látogathatták más nemzetiségű tervezők. Ha valamelyik modell megtetszett nekik, akkor megvásárolhatták a többszörözés jogát, ami azt jelentette, hogy legálisan lemásolhatták (kicsit módosíthatták is), és árulhatták Párizstól több száz vagy ezer kilométerre. Ezzel a „trükkel” Fischer Júlia elérte, hogy a pesti arisztokrácia már nem Bécsbe járt vásárolni, hanem hozzá – Budapestre. Trendi lett Fischertől öltözködni…
Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára
De térjünk vissza a konfekció kérdésére!
A ruházatnak fontos társadalmi szerepe volt: hierarchiába rendelte az embereket, és jelezte, hogy viselője melyik társadalmi osztály tagja – a ruhák anyaga és szabása biztos tükre volt ennek, és emellett a nőknek szánt aktuális szerepeknek is.
Hogyan lehetséges, hogy abban a korban, amikor főbenjáró bűnnek ítélte az úri társaság, ha valaki nem átallott egymás után kétszer felvenni ugyanazt a báli ruhát, és a kényes dámák kiváltképpen nem szerették, ha ruhakölteményük „szembe jött velük” a korzón, a konfekció mégis sikert hozhatott?
Nos, hősnőnk nemcsak jókor volt jó helyen, hanem kiváló üzleti érzékkel fedezte fel a megváltozott igényeket – ebben kezére játszott a történelem, amely alaposan megtépázta a fűző divatját is.
A fűző divatja sokáig meghatározója volt a női öltözködésnek – bizony, már az ókor asszonyai is viselték ezt a barátságtalan ruhadarabot, a minószi civilizációhoz köthető leletek tanúsága szerint – és ez egyedi, egyénre szabott ruhakészítést feltételezett.
Maga Fischer Júlia is annak köszönhette a saját vállalkozását megalapozó ügyfélkörét, hogy kiemelkedően tehetségesnek bizonyult a fűzős ruhaderekak szabásában és varrásában.
Az „haute couture” üzleti modellje szerint működtette szalonját: ez egyedi készítésű, kis szériákban kapható modelleket jelentett. (Ne feledjük, az információ hatalmas érték, és ez már más merész és okos vállalkozókat is naggyá tett, mint például a Rochildokat, gondoljunk csak a postagalamb ügyre. 1815. június 20-án Nathan Rothschild látványosan szabadult meg a részvényeitől, azt sejtetvén, hogy Napóleon győzött Waterloo-nál. Miután azonban pánik tört ki a kisbefektetők között, potom áron összevásárolta a saját és a többiek részvényeit, de ez már egy másik sztori.)
Ezt persze nem ajánlhatták dolgozó nőknek – és nem csak az öltözetek ára miatt -, de viszont már tekinthetjük a konfekcionálás előszobájának is.
Az első világháború éveiben azonban a női szerepek jócskán változtak, egyre több nő állt munkába, vállalt állást, és ez teret adott a standardizált, ipari sorozatgyártásban készített női konfekciónak is: az egyenesebb szabású, lazább öltözékekre egyre nagyobb igény mutatkozott.
A Fischer és Társa cég pedig termékkörének állandó bővülésével, idővel a női öltözködés teljes spektrumát képes volt kínálni. A folyamatosan növekvő megrendelésekkel együtt nőtt az alkalmazottak száma is: kezdetben két segéddel és nyolc tanonccal dolgoztak, majd 1926-ban (igaz, akkor már Júlia lánya, Aranka vitte a céget) már negyven, a szakmát náluk tanult munkásnővel, 21 férfi munkással és 26 tanulólánnyal dolgoztak.
Hősnőnk pályájának megítélése kapcsán is fontos, hogy a divatszalonok esetében annak is lényeges üzenete volt, hogy a főváros melyik kerületében, hol és milyen méretű üzlethelyiségben működött a cég. A Fischer Júlia és Társa fennállása alatt ritkán változtatta a helyét, de akkor is a további fejlődés igényével. Első ízben 1888-ban a Váci körút 1. szám (a mai Bajcsy-Zsilinszky és Andrássy út sarkán) alatt nyílt meg a szalon, majd 1893 körül költöztek át a Koronaherceg (ma Petőfi Sándor) utca 18. szám alá, onnan pedig végleges helyükre 1904-ben a Ferenciek tere 4. szám alá, a Király Bazárba.
Júlia – és később a „boltot” továbbvivő Aranka – számtalanszor ment szembe a megszokással, jócskán felbőszítve ezzel az iparág kevésbé merész és még kevésbé innovatív képviselőit. A Fischer (és Fehérvári) hölgyek konfekcionáltak, modellterveket árultak, béreket emeltek. Kétségtelen, hogy ezekkel a lépésekkel a saját üzleti érdekeiket szolgálták, de mégis hozzájárultak a hazai ipar fejlesztéséhez, védelméhez is.
A Fischer család hozta létre az első, szabóknak, divatházaknak értékesítő modellházat.
A kitűnő üzleti érzék, a kiváló szaktudás mellett az is döntő szerepet játszott a Fischer cég sikerében, hogy akkor kezdtek bele a konfekciógyártásba, amikor még nem volt elfogadott az országban – és Európa más tájain sem igen – a készruha gyártása. Ráadásul a trianoni piacvesztést is sikeresen ellensúlyozták ezzel a vevőkört bővítő lépéssel, az új üzletág megteremtésével.
Az, ami nagyon izgalmas és tanulságos a mai vállalkozók számára a Fischer és Társa cég esetében, az röviden, egy kérdésben foglalható össze, miszerint „vajon mitől működnek a piacot felforgató innovációk?”
Jelen esetben az egyedi készítésű, kis szériákban kapható modellek illúzióját sikerült eladni – nem mellesleg jól beárazni – annak a rétegnek, amely nem az „úri luxus”, de annak képzete, az igényes konfekció gyártású ruhák fizetőképes keresletét jelentette.
Ez pedig sturtup a javából – akkor is, ha akkoriban ezt a kifejezést még csak nem is ismerték.
A Fischer cég sikeres generációváltása is tanulságos a ma vállalkozói számára is, de az már következő cikkem témája lesz. Ahogyan az is, hogyan sikerült Arankának a Tanácsköztársaság bukása után, de még a békeszerződés előtti zavaros helyzetben megszereznie a legújabb párizsi modelleket – és főként, hogyan, honnan szerzett mindehhez pénzt, nem is keveset.
Addig is, aki szeretne többet tudni Fischer famíliáról, annak ajánlom a Forbes Magazin 2018. májusi számát, illetve Szatmári Judit Anna: Fischer Júlia és Társa című tanulmányát.
