Ha Shakespeare vállalkozóknak írna könyvet

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Ha napjainkban alkotna, akkor bizonyára kiugró nézettségű szappanoperák és hollywoodi kasszasikerek többszörösen milliomos forgatókönyvírója, médiabirodalom tulajdonosa, és persze bestseller üzleti könyvek szerzője lenne. Higgyék el, kitelne tőle…

Miért is ne, hiszen zseniális író és nem kevésbé zseniális üzletember volt. Mit is tanácsolna a ma vállalkozóinak? Szerintem…

„Nem az számít, öcsém, hogy honnan jössz, hanem az, hogy hová mész.”

Igaz, ezt Illyés Gyula mondta, de a brit drámafejedelem is biztosan egyetértene vele.

A kis Williamet ugyanis nem pakolta címeres pólyába a gólya: egy nyolcgyermekes – ma úgy mondanánk – iparos családba született. Apja, John mindenféle munkát elvállalt, hogy eltarthassa – az abban a korban egyébként korántsem feltűnően népes – családját: volt kesztyűs, farmer, sőt, még körzeti sörkóstoló is. Ez utóbbi még elismerés számba is ment akkoriban, hiszen a derék Johnt megválasztották e tisztségre. Nem tudni, ez mennyit hozott a konyhára, az viszont biztos, hogy a Shakespeare családot tehetős emberekként tartották számon akkoriban. Shakespeare papa később városi elöljáróként (“a királynő főtisztviselője és a város vezetője”), polgármester pozíciót töltött be Stratfordban. Emellett kereskedett is, és nem is mindig az egyenes úton járva: egy alkalommal, azzal a váddal került bíróság elé, hogy kétszer is illegálisan vásárolt gyapjút. Ráadásul uzsorásként is ismert volt, így pénzkölcsönzésért is szembe kellett néznie a bíróval.

Mindezek persze még nem jelentenék azt, hogy William – ahogyan ma mondanánk, családja bűnöző életmódja miatt – hátrányos helyzetű gyerek volt, de az azért biztosan nem jelent előnyt egy leendő író számára, ha családja írástudatlan. Igaz, akkoriban a módos – sőt nemesi – családokban sem volt divat a könyvektől roskadozó, faltól falig könyvespolc…

Ha könyv nem is, de az előbb már említett kesztyűsműhely volt a házban, és valószínű, ennek köszönhetjük Shakespeare szokatlan, kesztyűkészítéshez köthető metaforáit, mint például a “lelkiismeret lágy kecskebőre”.

Minden idők leghíresebb drámaírója sikeresen átlépett azon az akadályon, hogy családja nem volt az a folyton firkálgatós fajta – az apja nem tudta leírni a nevét sem, bár valljuk be, ez abban a korban ez nem volt szokatlan. Mondhatjuk, írt aztán William annyit (nem is akármit), hogy az egész família lemaradását behozta.

Sőt! Az angol nyelvben állítólag 3000 (!) olyan szó és kifejezés van, amit neki köszönhetünk (vagy neki köszönhetően maradt fenn), köztük olyanok is, amelyek aztán a nyugati kultúrkörben elterjedtek, mint például „a szerelem vak” és „aranyszíve van”.

(Az már csak mazsola a tortán, hogy sem William Shakespeare felesége, sem a gyermekei nem ismerték a betűvetés rejtelmeit.)

Tanulni, tanulni, tanulni…

 Nos, ezt sem Shakespeare mondta (az eredeti szerző mostanság már egyáltalán nem divatos), de ezzel is minden bizonnyal egyetértene.

Shakespeare – a kor szokása szerint – az iskolában szinte csak latint tanult, az iskolásfiúk napjai akkoriban szinte kizárólag latin olvasással, írással és recitálással teltek. Ráadásul kifejezetten „lélekölő” módon, folytonosan ugyanazokat a szövegeket ismételve.

A korabeli tananyag gerincét olyasféle feladatok jelentették, mint az, hogy a diákoknak százötven különböző módon kellett elmondaniuk a „Köszönöm a leveledet” mondatot latinul.

A módszer szörnyű, de láthatóan hatásos volt, legalábbis a kis Shakespeare esetében: valószínűleg ennek köszönhető, hogy elsajátított minden lehetséges retorikai eszközt és trükköt, metaforát és más hasonló titokzatos, az írói stílust és memóriát megedző furfangot.

Ennek drámaíróként látványos hasznát vette.

Sajnálatos módon azonban nem is igen tanultak mást, így ha Shakespeare tudott bármit is – márpedig tudott, művei tanulsága szerint -, a matematikáról, történelemről vagy földrajzról, azt szinte biztos, hogy nem az iskolában sajátította el.

Ahogyan a későbbi gazdagságát megalapozó ismereteit sem az iskolapadot koptatva szerezte. Egyrészt sokat tanult az ugyancsak jó üzleti érzékkel megáldott papától, másrészt – feltehetően – itáliai tartózkodása alatt csipegette fel, és a színházi munka e téren is jó tanítónak bizonyult.

A legfontosabb dolgokat már akkor sem az iskolában tanulták meg a vállalkozók – bárhol jársz tehát, figyelj és tanulj!

Soha ne légy unalmas…

Legalábbis, ha – a mostanában kultikus kifejezéssé vált szóval élve – „énmárka” szeretnél lenni, mert ekkor kell, hogy mások találjanak benned valami érdekeset, valamit, ami csak rád jellemző, valami titokzatosat is, akár.

Igaz, ezt a kor szokásainak és feltehetőleg – a „papírmunkában „kissé hanyag – szüleinek köszönhette, de születésnapja is igazi rejtély: igazából senki sem tudja pontosan, hogy William mikor született.

Bár szülőhelye – Stratford-upon-Avon – többé-kevésbé biztosnak tűnik, de születésének időpontja már kérdéses. Az biztos, hogy 1564. április 26-án keresztelték meg, és erre azokban az időkben jellemzően pár nappal a születés után került sor. Így az is lehetséges, hogy a születésnapja éppúgy április 23-ra esett, mint halálának napja.

William persze maga is sokat tett azért, hogy életrajza kellőképpen, rejtélyes, izgalmas legyen.

Így például viszonylag fiatalon nősült – 18 éves volt, amikor feleségül vette Anne Hathaway-t.

Igaz, ez önmagában a 16. században még nem lepett volna meg senkit, akkoriban 18 évesen már nem számított senki „botrányosan” fiatalnak, de párja nála nyolc évvel idősebb volt, ráadásul az esküvő időpontjában már várandós is (első gyermekük, Susanna félévvel az esküvő után született meg). Nos, ez már éppen elég volt ahhoz, hogy frigyük viszont tényleg botrányos legyen.

Később aztán Williamnek számos más ötlete is támadt, amelyekkel érdekes tudott maradni…

A tudásszomjas 21. századi vállalkozóknak persze ez utóbbiakból célszerű okulniuk, mintsem a mester magánéleti „mutatványiból”.

Szerencsére elég sokat tudunk a drámaíró életéről, annak mégis van két olyan szakasza, amelyekben Shakespeare eltűnt a nyilvánosság elől. Először 1578-tól 1582-ig, majd 1585-től 1592-ig, azaz összesen 11 évnyi rejtély, fehér folt tátong az életrajzában.

Csak találgatások, elméletek vannak ezekről az időszakairól. Vannak, akik szerint tanárként dolgozott szülővárosában, Stratford-Upon-Avonben, míg mások úgy hiszik, mészáros volt, esetleg katona, sőt, egyes, a jelek szerint igencsak fantáziadús kortársainak ránk maradt pletykája szerint, orvvadászat miatt kellett menekülnie.

Lám, lám, mit meg nem tesz az ember, ha márkává akar válni…

Mondjuk, azt is, hogy abban is teljes bizonytalanságban hagyott minket, miként is írta a nevét. A ma leginkább elterjedt Shakespeare változat mellett, nyomtatásban megjelent Shappere és Shaxberd változatban is. Az azonban biztos, hogy Shakespeare-ként ő maga soha nem írta le a nevét…

Lopj úgy, mint egy művész – azaz légy kreatív!

Shakespeare is tudta, mennyire fontos, hogy önmagunk legyünk. Bár szinte már semmi sem eredeti a művészetekben, de a minket érő hatások szülte újabb ötletekkel, képzettársításokkal egyedivé, sajátunkká szabhatjuk mások alkotásait. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy az egyben átvehetjük mások műveit!

Azonnal adódik a kérdés is, igaz-e az az írófejedelmet sem kímélő vád, miszerint szemérmetlenül plagizált: lopott, mint a szarka – drámát, élcet, sztorit, verset…

A plágium vádja az ellene felsorakozó kritikák egyik fő eleme volt. (Tegyük hozzá, az írók már akkor is előszeretettel vádolták egymást ezzel, és nem csupán William fejére olvasták ezt.)

Kétségtelen, hogy a másolás az alkotás velejárója, fejlődésének záloga volt Shakespeare számára, csak így találhatta meg végül saját stílusát. (Később ezt a mások műveinek másolásával tanulós módszert alkalmazta Benjamin Franklin is, igaz ő tényleg csak az okulás szándékával, bár nem kevésbé sikeresen!)

Fontos azonban, hogy bár kétségkívül sokan inspirálták korának alkotói közül, de Shakespeare valójában csak önmagától lopott. “Leporolta” és újrahasznosította saját mondatait, jeleneteit vagy drámáinak alaphelyzeteit, ösztönösen érezte, mit érdemes megtartania, és továbbvinnie egy másik műben.

Egy üzlet nem üzlet – állj több lábon és legyenek jó kapcsolataid!

Shakespeare rendkívül fantáziadús ember volt, de távolról sem az a mindennapi életben csetlő-botló figura, mint ahogyan egy írót általában elképzelünk.

Írt 37 színdarabot, de elég ideje jutott az üzletre is. Ez utóbbiban is figyelemre méltó tehetséget mutatott. Kisebb ingatlanbirodalmat épített ki, így – többek között- volt háza és birtoka a szülővárosában, egy másik Londonban, és részvényese volt a Globe és a Blackfriars színházaknak is.

Ez utóbbi azért is figyelemreméltó teljesítmény, mert színházi karrierjét a közönség lovainak őrzésével – némi malíciával fogalmazhatunk úgy is, hogy ruhatárosként – kezdte, végül a színház főrészvényese lett.

Üzletemberként könyörtelen volt, mindent megtett, hogy elkerülje az adókat, akár mások kárára is növelje a nyereséget.

(Mai követőinek inkább az átgondolt adótervezést ajánlanám. És mondjuk azt is, hogy ne tartsanak minden tojást egy kosárban, azaz alapítsanak több céget. Legalább kettőt: egyet az üzleti vagyon birtokosaként, egyet pedig a kockázatok viselőjeként, azaz a konkrét tevékenység folytatójaként. Ha jobban belegondolunk, kora lehetőségei szerint, Shakespeare is ezt tette.)

Az adófizetés alóli mindenáron való kibújás egyébként már csak azért is igen pikáns az ő esetében, mert 1605-ben megszerezte a stratfordi tized bérletét, azaz, maga is adószedővé vált…

A megyéje egyik legnagyobb földbirtokosnak számító Shakespeare jelentős mennyiségű gabonát, árpát, malátát halmozott fel, amit az ínséges időkben óriási haszonnal adott el a szomszédjainak és a helyi kereskedőknek, pénzét pedig hitelezésre használta.

Emiatt a törvénnyel is meggyűlt a baja. Bírósági és adóösszeírás nyomán fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint, többször törvény elé idézték és megbírságolták spekuláció és feketekereskedelem miatt.

Vagyoni helyzetére szemléletes példa, ha összevetjük, hogy egy iskolaigazgató éves fizetése 20 font volt akkor, amikor William ingatlanjainak vásárlására másfél évtized alatt mintegy ezer fontot költött.

Volt miből, és nem a „szél fújta össze”: nemcsak drámáiért és színészi munkájáért kapott fizetést, hanem részesült a jegybevételekből is (amelyek éppen drámái népszerűsége miatt jelentősek voltak), valamint a királyi udvarban tartott előadásokért is szép összegeket zsebelhetett be.

A kapcsolatépítésben is tehetségesnek bizonyult a szonettek nagymestere!

A vagyon mellé ugyanis társadalmi megbecsülés is társult: önmagának és családjának megszerezte a nemesi címet és a hozzávaló címert. A címerpajzson: arany mezőben ezüst lándzsa volt, a címerpajzs fölött kitárt szárnyú sólyom, Shakespeare nemesi jelmondata a következő volt: „Non Sanz Droict” vagy „Not without Right”, azaz „Nem érdem nélkül”.

Vitán felül áll, hogy a kortárs írók és színészek között ő volt a leggazdagabb.

Ez pedig – pestiesen szólva – nem semmi, hiszen a történelem folyamán bizonyára többen voltak azok a költők és írók, akiknek életét az állandó anyagi gondok keserítették meg, mintsem a tisztes jómódban élők.

Ráadásul az is biztos, hogy a legtöbb esetben – Shakespeare-re persze ez nem érvényes- az írói jövedelem nem az írói tehetség függvénye volt. Szerb Antal[1] ezt így fogalmazta meg:

„Az írónak pénztelenségében nem is az fáj igazán, hogy a bankigazgató többet keres, mint ő, hanem az, hogy egy másik, nála tehetségtelenebb író többet keres.”

A fenti igazságot a vállalkozók is bízvást magukénak vallhatják.

[1] Nagy emberek gyermekcipőben (A költők és a pénz)

---