Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A jelenlegi munkaerőpiaci helyzetben mind a bértámogatásról, mind a 24 hónapos munkaidőkeretről szóló rendeletek alapvető segítséget jelenthetnek a munkáltatók számára, hogy a jelenlegi nehéz körülmények ellenére képesek legyenek alkalmazásban tartani munkavállalóikat. A hosszabb munkaidőkeretet szabályozó, pénteken napvilágot látott rendelet hatékonysága ugyanakkor növelhető lenne néhány módosítással, emellett szükséges lenne a munkavállalók érdekeit védő garanciális szabályok bevezetése a BDO Legal Jókay Ügyvédi Iroda szerint. Mivel a 24 hónapos munkaidőkeretet a meglévő munkaerő megtartása érdekében vezették be, így alkalmazása nem a teljes gazdaságban,…
A jelenlegi munkaerőpiaci helyzetben mind a bértámogatásról, mind a 24 hónapos munkaidőkeretről szóló rendeletek alapvető segítséget jelenthetnek a munkáltatók számára, hogy a jelenlegi nehéz körülmények ellenére képesek legyenek alkalmazásban tartani munkavállalóikat. A hosszabb munkaidőkeretet szabályozó, pénteken napvilágot látott rendelet hatékonysága ugyanakkor növelhető lenne néhány módosítással, emellett szükséges lenne a munkavállalók érdekeit védő garanciális szabályok bevezetése a BDO Legal Jókay Ügyvédi Iroda szerint.
Mivel a 24 hónapos munkaidőkeretet a meglévő munkaerő megtartása érdekében vezették be, így alkalmazása nem a teljes gazdaságban, csupán a válság által leginkább sújtott ágazatokban lenne indokolt. Egy ilyen irányú korlátozó rendelkezés elejét vehetné annak, hogy olyan most felfutó ágazatokban, mint például a kiskereskedelem, a meglévő munkavállalók jelenlegi terhelését a kormányrendelet adta lehetőséggel élve tovább növeljék. Ehelyett – ha a 24 hónapos munkaidőkeret esetükben nem lenne alkalmazható – ezen ágazatok új munkahelyeket teremthetnének, ami alapvető célkitűzése a jelenlegi gazdaságpolitikának.
„A munkaidőkeret 24 hónapos kiterjesztése a munkáltatók szempontjából nézve érthető és szükséges lépésnek tűnik egy olyan környezetben, ahol senki sem tudja előre megmondani, hogy mikor lehet ledolgoztatni azokat az órákat, amelyeket most nem osztanak be – magyarázza Máriás Attila, a BDO Legal vezető munkaügyi tanácsadója. – Amennyiben a kilépéskor a munkavállalónak van kifizetett, de a munkáltató által még be nem osztott munkaideje, akkor valóban visszafizetési kötelezettsége keletkezhet a munkavállalónak, ugyanakkor ez az eddigiekben sem volt másként, ha a munkáltató munkaidőkeretet rendelt el.”
„Fontos tudni ugyanakkor, hogy amennyiben a munkaviszony nem a munkavállaló ’hibájából’ szűnik meg a munkaidőkeret lejárta előtt, például a munkavállalót egy szervezeti átalakítás, létszámcsökkentés keretében küldik el, vagy a munkavállaló a munkakör betöltésére egészségügyi okból alkalmatlanná válik, akkor a munkavállalónak nem keletkezik visszafizetési kötelezettsége – teszi hozzá Simon Emese Júlia, a BDO Legal ügyvédje. – Érdemes megjegyezni továbbá, hogy a munkáltatók eddig is egyoldalúan rendelhették el a munkaidőkeretet, azzal a különbséggel, hogy amennyiben kollektív szerződés nem tette már eddig is lehetővé a lényegesen hosszabb, akár 36 havi munkaidőkeret elrendelését, eddig több műszakos tevékenység esetén (ami a legtöbb gyárra jellemző) legfeljebb 6 havi munkaidőkeretet rendelhetett el a munkáltató.”
A munkavállalók és a munkáltatók közti bizalom fenntartása érdekében ugyanakkor célszerű lenne néhány méltányos garanciális elemet is a szabályozás részévé tenni.
Az egyik ilyen garanciális elem lehetne, hogy a heti munkaidő felső korlátjára vonatkozó szabályt, illetve a heti pihenőnapok beosztására vonatkozó előírásokat ne a teljes 24 hónap átlagában, hanem referenciaidőszakként egy rövidebb, például 12 hónapos időszak átlagában kelljen figyelembe venni. Ez azt jelentené, hogy a heti munkaidő-terhelésnek, illetve a heti pihenőnapok elosztásának nem a teljes 24 havi munkaidőkeret átlagában kellene egyensúlyba kerülniük, hanem egy rövidebb időszakon belül. Ily módon enyhíthető lenne az extrém terhelés a második év során, ami a szakszervezetek egyik fő és jogos kifogása az intézkedés ellen. A hatályos Munka törvénykönyve hasonló garanciális szabályt tartalmaz a kollektív szerződés alapján eddig is elrendelhető 36 havi munkaidőkeret alkalmazása esetén, azaz egy hasonló szabályozás nem lenne teljesen újszerű.
A másik garanciális elem bizonyos többlettájékoztatási kötelezettségek előírása lehet a munkáltatók számára. Érdemes lenne például előírni, hogy a bérlap mellett a munkavállalók kapjanak olyan havi kimutatást, amely alapján pontosan követhető lenne számukra a munkaidőszámlájuk egyenlege. A felek közötti bizalmat, illetve a szabályok átlátható és transzparens alkalmazását segítené elő, ha a munkavállalók hónapról hónapra követni tudnák például, hogy hány munkaóra került részükre a munkaidőkeretből beosztásra, még hány óra osztható be, mennyi volt az adott hónaphoz tartozó, de be nem osztott (úgymond „továbbvitt”) munkaidő, mennyi az adott hónaphoz és mennyi a munkaidőkeret egészébe tartozó pihenőnapok száma, ebből mennyi került beosztásra és mennyi a „továbbvitt” pihenőnap, stb.
„Összességében tehát a 24 hónapos munkaidőkeretre érdemes úgy tekinteni, mint egy pozitív, ám még kissé módosításra szoruló jogi lehetőségre annak érdekében, hogy a munkáltatók (elbocsátások helyett) megtarthassák munkavállalóikat folyamatos bérfizetés mellett” – összegzi a BDO Legal álláspontját Máriás Attila.
Mennyire lehet általános a 24 hónapos munkaidőkeret bevezetése?
A munkaidőkeret bevezetésével a munkavállaló nem esik el munkabérétől azon időszakban, amikor nem dolgozik. Ellenkezőleg, a munkáltatók a munkaidőkeret teljes tartama alatt – így azon időszakban is, amikor a munkavállalót nem osztják be munkavégzésre – kötelesek a munkavállaló számára alapbért fizetni. Ugyanakkor éppen emiatt nehéz elképzelni, hogy a munkáltatók nagy része élni fog a 24 hónapos munkaidőkeret adta lehetőséggel oly módon, hogy most hosszabb időn keresztül nem, vagy alig foglalkoztatják a munkavállalókat. Hiszen egy ilyen intézkedés bevezetése, a folyamatos bérfizetési kötelezettség okán azt jelentené, hogy termelés vagy más pénzkereső tevékenység, azaz bevétel nélkül (vagy jelentősen csökkent bevétel mellett) kellene a munkavállalók részére a bérköltséget megfizetni.
Erre pedig csak a legnagyobb cégek lehetnek képesek, ahol kevésbé valószínű a munkavállalói érdekek semmibe vétele, és az, hogy a munkáltatók az alapvető garanciákat nem betartva dolgoztatják majd le egy-másfél év múlva a most kieső munkaidőt. Nem mellesleg a kétéves munkaidőkeretet valószínűleg csak azon cégek merik majd alkalmazni, amelyek két év távlatában is előre tudnak gondolkodni olyannyira, hogy a válság lecsengése utáni időszakra jelentős pluszmunkát jósolnak. Ellenkező esetben nyilvánvalóan nem érné meg az adott cégnek a bérek előfinanszírozása. Ez szintén szűkíti azon potenciális munkáltatói kört, akik oly módon fognak élni a 24 hónapos munkaidőkeret lehetőségével, hogy a munkavállalókat több hónapig nem (vagy alig) dolgoztatják.
