A kártérítési felelősség az újabb ítélkezési gyakorlatban (II. rész)
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A munkáltatói kártérítési felelősség megítélését hosszú évtizedekre meghatározta a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: 1992-es Mt.) 174. §-ához kapcsolódó MK 29. számú állásfoglalás. Az előbbi állásfoglaláson alapuló bírói gyakorlathoz képest a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) szabályai teljes szemléletváltást követelnek a munkaügyeket tárgyaló bíráktól. Ebben a témakörben – szubjektív szempontok alapján – választottam ki a legjelentősebb változásokat, bemutatva egyrészről a kártérítési igények elbírálásakor érvényesülő változatlan értelmezést, másrészről néhány új jogi terminológiát, mindezekhez felhasználva a korábbi és a hatályos szabályozásra épülő bírói gyakorlatot.
3. Előreláthatósági klauzula, elháríthatatlanság
Az Mt. már idézett 166. § (2) bekezdés a) pontja három együttes feltétel fennállását követeli meg a kártérítési felelősség alóli mentesüléshez. A káreseményhez vezető körülménynek olyan ellenőrzési körön kívüli körülménynek kell lennie, amellyel a munkáltatónak nem kellett számolnia (előreláthatóság), és az sem volt elvárható, hogy ezt a körülményt elkerülje vagy a kárt elhárítsa (elháríthatatlanság). A mentesülést jelentő körülmények teljes mértékben eltérnek az 1992-es Mt. 174. §-ától, ezért az MK 29. számú állásfoglalás b) pontjában kifejtett indokolás nem volt fenntartható a továbbiakban.
Az előreláthatósági klauzula, amely felelősségkorlátozó intézmény – az ellenőrzési kör fogalmával egyezően – a Ptk.-val való összhang érdekében került be az Mt. szabályozásába. A bírói gyakorlat korábban is törekedett az okozati lánc határainak megvonásával meghúzni a kártérítési felelősség határait. Az ítélkezési gyakorlatban megjelenő adekvát-releváns oksági kapcsolatra való utalás azt fejezte ki, hogy a bíróságnak a releváns, kauzális összefüggést kell keresni, és a felróható magatartással szerves okozati összefüggésben, azaz adekvát-releváns oksági kapcsolatban bekövetkezett kár megtérítésére lehet kötelezni a károkozót (BDT2010. 2197.). Egy másik döntés szerint azt kell vizsgálni, hogy a károsodás bekövetkezéséhez azzal szoros okozati összefüggésben álló okfolyamat vezetett-e (BDT2009. 2136.). A BH2008. 299. számú döntésben a Legfelsőbb Bíróság már azt fejtette ki, hogy az oksági láncolatban az a meghatározó ok, amely az események rendszerinti lefolyása mellett – az általános élettapasztalat szerint – alkalmas az eredmény létrehozására. Az oksági láncolatban figyelembe veendő szakasz tartamát döntően befolyásolja, hogy a károkozásra vezető eseménysor elindítója látta-e, illetve láthatta-e a bekövetkező eseményt.[1]
A kimentéshez szükséges három együttes feltétel elemzése a korábban említett példákban is kifejtésre került. A következő két érdekes ügyben az alsóbb fokú bíróságok a konjunktív feltételek fennállását és ezáltal a munkáltató mentesülését állapították meg.
Az egyik ügyben a felperes öt munkatársával Üzbegisztánban teljesített fuvarfeladatot. A hosszú utat követően a megbízó cég tulajdonosa vendégül látta a gépjárművezetőket. A felperes és azok a munkavállalók, akik egy tradicionális szárított sajtgolyót ettek, a vacsorát követően rosszul lettek, hányással, hasmenéssel járó tünet jelentkezett náluk. A hazaérkezését követően a felperest szalmonella diagnózissal kezelték, majd utóbb mozgásszervi megbetegedései miatt is rokkantsági ellátást állapítottak meg részére. Az elsőfokú bíróság a munkaviszonnyal összefüggésben állónak tekintette a betegséget, de arra az álláspontra helyezkedett, hogy az alperes megrendelője által felszolgált ételek minősége a munkáltató ellenőrzési körén kívül esik, és egyben elháríthatatlan is, hiszen nem a munkáltató magatartása miatt volt romlott az étel. Az ítélet az együttes feltételek közül nem tért ki az előreláthatóság kérdésére, holott a munkavállalók hivatkozása szerint az alperesnek tudomása volt arról, hogy ilyen jellegű vacsorán részt szoktak venni (Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 10.M.524/2016/31.). A másodfokú bíróság egyetértett azzal, hogy a telephelytől több ezer kilométer távolságban felszolgált ételek minőségére az alperesnek semmilyen ráhatása nem volt, azaz a megbetegedést kiváltó ok az ellenőrzési körén kívül esett. Kifejtette azt is, hogy a munkáltató a károsodás bekövetkezését akkor háríthatta volna el, ha megtiltja, hogy a gépkocsivezetők eleget tegyenek a megrendelő meghívásának, amelyről azonban a lefolytatott bizonyítási eljárás adatai szerint nem volt tudomása, a meghívással számolnia nem kellett, és így nem is volt lehetősége és oka ilyen utasítás kiadására. A felperes fellebbezésben tett hivatkozása alapján kiemelte azt is, miszerint az az elvi lehetőség, hogy a keleti ételek fogyasztása esetén fennállhat a károsodás absztrakt veszélye, nem jelenti azt, hogy fertőzés bekövetkezésével a munkáltatónak számolnia is kellett. Az alperestől abban az esetben lett volna elvárható, hogy ilyen jellegű megbetegedések megelőzése érdekében valamilyen intézkedést tegyen, ha korábban hasonló eset előfordult volna (Budapest Környéki Törvényszék 8.Mf.20.159/2018/6.). Az eljárt bíróságokkal szemben a Kúria a munkáltató kártérítési felelősségét megállapította, döntésének indokolása szerint a munkáltató által ismerten a partnere által a közöttük lévő szerződés teljesítéséhez kapcsolódóan nyújtott vendéglátás, azaz a megrendelőnél a helybeli szokásoknak megfelelően adott vacsorán a munkavállalói részvétel a munkáltató üzleti érdekébe és a gazdasági működésének kockázatába tartozik. A munkavállaló ezzel összefüggő megbetegedése esetén a munkáltató nem hivatkozhat arra, hogy a bekövetkezett kárt az ellenőrzési körén kívül eső körülmény okozta (Mfv.10.442/2018/4.).
Mentesült a munkáltató a kártérítési felelősség alól abban az esetben is, amikor a felperes a Hungaroringen hostess tevékenységet látott el 2013. július hónapban, munkavégzés közben a versenyautókat segítő táblákat tartva rosszul lett, és eszméletét vesztette. A bíróság az orvosszakértői vélemény alapján azt állapította meg, hogy a felperes fokozott ájulási hajlamát csak a 2013. novemberben történt kardiológiai kivizsgálás során igazolták, ezt csak speciális, erre utaló bizonyos tünetek fennálltakor elvégzett tesztekkel lehet kimutatni, ezért a balesetet a munkáltató ellenőrzési körén kívül eső olyan körülmény okozta, amellyel nem kellett számolnia. A bíróságnak a mentesüléshez szükséges további feltételről – az elvárhatóság hiányáról – való álláspontjára csak következtetni lehet abból a megállapításából, hogy az ájulási hajlamot a munkaalkalmassági vizsgálat elvégzése sem tudta volna igazolni (Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi 4.M.1193/2014.).
4. Előreláthatósági korlát a kártérítési felelősség mértékének meghatározásakor
Az Mt. 167. § (1) bekezdése alapján a munkáltatónak nem kell megtérítenie azt a kárt, amellyel kapcsolatban bizonyítja, hogy annak bekövetkezése a károkozás idején nem volt előre látható. E szabállyal kapcsolatban a joggyakorlat-elemző csoport úgy foglalt állást, hogy az nem összegszerűségi, hanem a felelősség jogalapját rendező szabály, amely mintegy második szűrőt jelent az Mt. 166. §-a alapján végrehajtott vizsgálatot követően.[2]
Az egyik ügyben a felperes a munkaviszonya próbaidő alatti megszüntetését követően kétnapos késedelemmel kapta meg a munkabérét. A bíróság az Mt. 167. § (1) bekezdésére hivatkozással alaptalannak tartotta a felperes sérelemdíj iránti keresetét, amelyet azzal indokolt, hogy a munkáltató ugyan jogsértően járt el a munkabér későbbi időpontban történő kifizetésekor, arról azonban utólag szerzett tudomást, hogy a felperes a munkaviszonyának megszüntetéséhez közeli időpontban házasodni készül. Az alperes nem tudhatta előre, hogy a felperes az esküvői ebédjét hol kívánja tartani, hogy étteremben kívánt ünnepelni és az a körülmény, hogy számára többletmunkát jelentett az otthonában tartott esküvői ebédre való készülődés, nem jelenti a magánélet megsértését (Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 22.M.583/2017/11.). Az üggyel kapcsolatban megjegyzendő, hogy az Mt. 167. §-ának vizsgálatára csak azután kerülhet sor, ha valamilyen személyiségi jogsértést a munkavállaló bizonyít, másrészt kérdés az is, hogy a sérelemdíj kapcsán egyáltalán lehet-e alkalmazni a kár előreláthatóságára vonatkozó rendelkezést. Ez már azonban egy másik tanulmány tárgyát képezheti.
5. Összegzés
Az Mt. hatálybalépése óta eltelt hét év bírói gyakorlatát vizsgálva kijelenthető, hogy az új szabályok miatti kezdeti bizonytalanságon túllépve az ítélkezés követte azt a jogalkotói szándékot, amely arra irányult, hogy a gyakorlatban kialakult rendkívül széles körű munkáltatói kártérítési felelősséget, amely olyan tényállásokban is megállapította a kárfelelősséget, amelyekben a kár bekövetkezésére a munkáltatónak még közvetett befolyása sem lehetett, leszűkítse. Az elmúlt időszakban lefolytatott peres eljárásokban hozott döntések kellő alapul szolgáltak az ítélkezési gyakorlat vizsgálatához és ahhoz, hogy az 1/2018. (VI. 25.) KMK véleményben a Kúria az Mt. 166-167. §-ainak értelmezésével a kártérítési felelősséghez, a mentesülés feltételeihez kapcsolódó fogalmakat az egységes ítélkezési gyakorlat érdekében meghatározza. Az előbbiek következtében a tanulmány elején hivatkozott MK 29. számú állásfoglalás a hatályos Mt. alapján elbírálandó ügyekre a jövőben semmilyen tekintetben nem alkalmazható.
(A XVI. Magyar Munkajogi Konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata. Az első részt itt olvashatják)
[1] Lábady Tamás: Deliktuális kártérítési felelősség. In Vékás Lajos – Vörös Imre (szerk.): Tanulmányok az új Polgári Törvénykönyvhöz [online]. Wolters Kluwer, Budapest, 2014. [2019. 08. 10.]
[2] Összefoglaló vélemény, 38. o.
