A társasági adó reformja 1940-ben

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az 1920-as évek elején megvalósított adóreform Wekerle Sándor 1909-es adótörvényein alapult. Az adócsomag időtállónak bizonyult, a II. világháború elejéig alig szorult módosításra, sőt egyes elemei egészen 1948-ig a magyar jogrendszer részét képezték. A 20-as, 30-as évek gyors gazdasági változásai a társulati adózás szabályrendszerének új alapokra helyezését követelték meg elsőként, erre került sor 1940-ben.

„A társulati adó alá tartozó vállalatokban testet öltött tőke gazdasági erejéhez mérten arányosabban vegye ki a részét azokból az áldozatokból, amelyekre állami létünk fenntartása és biztosítása érdekében ma nagyobb szükségünk van, mint valaha.”

(részlet az 1940. évi VII. tc. általános indokolásából)

Az 1922-től megvalósult adóreform megalapozottságát, stabilitását jól mutatja, hogy másfél évtizeden keresztül alig volt szükséges a módosítása (a mai adótörvények sokszor másfél hónapot sem bírnak ki módosítás nélkül!).

Az 1920-as évek stabilizációs folyamata (Bethlen István miniszterelnöksége idején), a nagy gazdasági világválság, az erősödő munkásosztály, a gazdaság haditermelés irányába való átalakítása megkövetelte a társasági – akkori nevén társulati – adózás szabályainak megújítását.

A társulati adóról szóló 1922. évi XXIV. törvénycikk hatálya alól a betéti és közkereseti társaságokat már korábban kivették, ezek a társaságok jövedelemadót és kereseti adót fizettek.

Az 1930. évi V. törvénycikk (a korlátolt felelősségű társaságról és a csendes társaságokról) osztrák mintára új társasági formákat vezetett be, amelyek közül a korlátolt felelősségű társaság volt a jelentősebb. Az akkori pénzügyminiszter expozéja szerint „a kft nem gazdasági vállalkozó forma, hanem gazdasági kötelékek Proteusa; helyettesítheti bármelyik társasági formát; közkereseti társaság korlátolt felelősséggel, betéti társaság beltag nélkül, részvénytársaság részvény nélkül” (Próteusz tengeri istenség volt a görög mitológiában, Poszeidón fia, aki a többi tengeri isten minden tulajdonságával rendelkezett).

A társulati adózás szabályrendszere továbbra is az 1875. évi XXVI. törvénycikk (a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyletek adójáról) elveihez igazodtak, amely feltételezte, hogy a nyilvános számadás garanciát jelentett a könyvek hitelességére, a vállalkozások nem követnek el olyan „kiigazításokat”, amely veszélyeztetné a valódiságot, és így a kimutatott nyereség biztos alapot jelentett az eredmény utáni adók megállapítására.

Lehet, hogy ez a XIX. század végén még így volt, de az I. világháborút követően már minden bizonnyal kevésbé. A vállalkozások jogi szakértőket és adózáshoz értő tanácsadókat is igénybe vettek annak érdekében, hogy a jogszabályok adta lehetőségeket kihasználva csökkenteni tudják adókötelezettségeiket.

A társulatok adózásának egységes újraszabályozására azért is szükség volt, mert a 30-as évek végére a különböző módosítások és kapcsolódó rendeletek miatt már hét jogszabályból kellett a hatályos rendelkezéseket kiolvasni. (Ne feledjük, akkoriban még nem létezett olyan infrastruktúra, amely az egységes szerkezetű jogszabályokat folyamatában előállította volna.)

Reményi-Schneller Lajos pénzügyminisztersége

Reményi banktisztviselőből lett pénzügyminiszter 1938. március 9-én. Jó pénzügyi szakember lehetett, mert pozícióját a többszöri kormányváltás ellenére is meg tudta őrizni, így a megbízása idején működő Darányi-kormányt követő kilenc kormányfő is bizalmat szavazott neki. Sőt, Szálasi hatalomátvételét követően is pénzügyminiszter tudott maradni (tagja volt a Nyilaskeresztes Pártnak), egészen Szálasi bukásáig, 1945. március 27-ig.

Reményi-Schneller Lajos

A második világháború előtt számos népszerű intézkedést hozott, így megváltotta a szeszgyárakat, csökkentette a cukor árát, megtiltotta az álláshalmozást, lépéseket tett a tisztviselők helyzetének javítására. Sokat tett a Balaton, különösen a balatoni vitorlássport fejlesztéséért, ennek sportemberként maga is elkötelezett művelője volt.

A világháború alatt ismert volt németbarátságáról, politikájával támogatta a német befolyás érvényesülését Magyarországon. A világháború végén nyugatra menekült, amerikai fogságba került, az amerikaiak visszaadták Magyarországnak.

Népbíróság elé került, ahol bűnösnek vallotta magát emberiség ellen elkövetett bűnökben. Golyó általi halálra ítélték, amelyet 1946. augusztus 24-én végrehajtottak. Reményi vagyonát elkobozták, többek között államosították a Daruvár elnevezésű balatoni vitorlását is.

Németbarátságán kívül minden bizonnyal szerepet játszott elítélésében az is, hogy tagja volt a nyilas pártnak, a Nemzeti Bank aranytartalékának nyugatra menekítését (aranyvonat) neki tulajdonították, illetve pénzügyesként sem számíthatott a háborútól meggyötört társadalom szimpátiájára.

A Daruvár 1940-ben. A hajóban hátul Reményi-Schneller Lajos, a tulajdonos. A hajó 2016-ban megnyerte a Kékszalag vitorlásversenyt.

A társulati adózás reformjának indokai

Reményi a törvényjavaslat általános indoklásában részletesen ismertette, hogy milyen okok vezették arra, hogy új, egységes törvényjavaslatot terjesztett az Országgyűlés elé. A legfőbb indokok a következők voltak:

– A többszöri módisítás miatt áttekinthetetlen volt a társulati adózás szabályozása.

– A mezőgazdasági adózásnál az aranykorona értékre való áttérés, illetve a pengő bevezetése megváltoztatta a közgazdasági környezetet.

– A korlátolt felelősségű társaság, mint új társulati forma ösztönzést jelentett a személyi egyesüléseknek (betéti társaság, közkereseti társaság) és a részvénytársaságoknak is, hogy a kft-kben rejlő kedvezőbb adózási lehetőségeket kihasználva kft-vé alakuljanak át.

– Az anyagok, áruk és értékpapírok év végi értékelése olyan lehetőségeket teremtett a vállalkozásoknak, amelyek az adóalap elvonását eredményezték.

– A szabadalmi és védjegy használati jog fejében kiadott összegek elszámolása (ezeket manapság jogdíjnak nevezzük).

– A veszteségelhatárolás szabályai túl engedékenyek voltak.

– Gyakran volt tapasztalható, különösen a kft-knél az alultőkésítettség, helyette a tulajdonosok hitelekkel finanszírozták a társulat működését.

– Az egymással szoros kapcsolatban lévő vállalatok (mai szóhasználattal ezek a kapcsolt vállalkozások) esetén az ügyletek valódisága, vagy azok értékének megállapítása gyakran megkérdőjelezhető.

Az előzőeken túl néhány kisebb jelentőségű (de azért fontos) javaslatot is be kívánt vezetni a miniszter, így az elévülés szabályait, a reprezentációs költségek elszámolhatóságának korlátját, az adómentes adományok szigorítását, az adókulcsok igazságosabbá tételét, a bírságolási szabályok szigorítását. További megoldandó probléma volt egy olyan minimumadó alkalmazása, amely a társulatok tőkeerejét és forgalmát is figyelembe veszi.

A fejlesztési adókedvezmény már korábban is a pénzügyminiszter diszkrecionális jogköre volt (maga döntött annak indokoltságáról, mértékéről), ezt a jogkört az új törvényben is fent kívánta tartani.

A Teleki-kormány. Reményi-Schneller Lajos az álló sorban jobbról a harmadik.

A kitűzött célokat megvalósító törvénycsomag

Az előterjesztés alapján az Országgyűlés elfogadta a társulati adóról, a tantiemadóról és a társulati vagyonadóról szóló 1940. évi VII. törvénycikket.

A társulati adó alapjának a vállalkozás könyv szerinti eredményét határozták meg, de az adózás előtt ezt közel félszáz tétellel módosítani kellett. Az adó mértéke a tőkearányos nyereségtől függően sávosan növekedett 16%-tól 30%-ig. A minimumadónál a vállalat üzleti forgalmát viszonyították a saját tőkéhez, alacsony hányados esetén a saját tőke 2 ezrelékét határoztak meg minimumkötelezettségként, de ez magasabb forgalom esetén (nyolcszorost meghaladó forgalomnál) 1 %-ra is emelkedhetett. A miniszter külön is kiemelte indoklásában, hogy a kisebb tőkével, de nagy forgalommal működő kereskedelmi egységek (áruházak) ezzel az adóval arányosabban fognak hozzájárulni a közterhekhez. A 30-as évek végén felvetődött egy úgynevezett áruházi adó bevezetésének ötlete, a miniszter ezzel a javaslattal reagált az áruházi adóra. Akkoriban még nem voltak a mai értelemben vett bevásárlóközpontok, de az előzőek alapján talán jobban érthető, hogy a kormányzat több adót vár el ettől a szektortól (is).

A tantiemadó alapjaként a társulatnál igazgatósági tagként, felügyelőbizottsági tagként, kft-nél ügyvezetőként (stb.) közreműködőknek kifizetett mindenfajta javadalmazást kellett figyelembe venni, amely után 16%-tól 25%-ig progresszíven emelkedő adókulcs alapján kellett a tantiemadót megfizetni.

(A tantiem az eredménytől függő juttatásokat részesedéseket jelenti, de általános fogalma szerint nem csak a vállalkozási eredményre, hanem például egy könyv értékesítési darabszámára, egy előadóművész előadására jegyet váltók számára is alkalmazzák ezt a fajta érdekeltségi rendszert.)

A társulati vagyonadó alapjaként (fő szabály!) a vállalat saját tőkéjét vették figyelembe, amely után sávosan progresszív adókulcsokat állapítottak meg 2,5 ezreléktől 5 ezrelékig. Ezt tartotta a miniszter igazságosnak ahhoz viszonyítva, hogy másokat is terhelt akkoriban általános vagyonadó. Fontos megállapítani, hogy nem tartották szentségtörésnek a működő tőkére is vagyonadót kivetni.

Fontos megjegyezni, hogy az előző három adófajta (továbbá a minimumadó) egymás mellett működött, az egyikben való kötelezettségcsökkentésre irányuló magatartás egy másik adóteher növekedését eredményezhette.

Az adóalap indokolatlan csökkentésénél – értékelés, alultőkésítettség esetén rejtett osztalék, jogdíjak, adományok, reprezentációs költségek – adóalapnövelő tételeket vezettek be, vagy helyette bírsággal szankcionálták a gazdálkodás ésszerűségének ellentmondó tételeket (az ésszerűségre még visszatérünk).

Ilyen adóalapnövelő tétel volt a vállalat magasabb vezető állású dolgozói részére kifizetett tiszteletdíjnak az összes tisztviselő részére kifizetett díjazás 15%-ot meghaladó része. Ez a szabály főleg a korlátolt felelősségű társaságokat érintette érzékenyen.

A reprezentációs költségeknél, és az úgynevezett bizalmas juttatásoknál csak akkor engedték az adóalapnál való elszámolást, ha azokat a vállalkozás részletesen bemutatta, és a juttatást élvezők adóztak is utána. Ha ez nem teljesült, akkor a kiadással növelni kellett az adóalapot.

A reprezentációnak sokszor a józan ész sem szab határt

Szintén személyi jellegű költségnek tekintette a törvény a különböző nyugdíjalapokba befizetett összegeket, ha azok aránytalanok voltak a kedvezményezettek jövedelmével. Ezt – a miniszter szerint – különösen a kft-knél és a családi részvénytársaságoknál indokolt vizsgálni.

Különösen fontosnak tartotta a miniszter a külfölddel való gazdasági kapcsolatok szigorúbb szabályozását, ugyanis a külföldi társaság belföldi telepére áthárított igazgatási, ellenőrzési (stb.) költségek, szabadalmi és védjegy használati jog fejében követelt összegek gyakran csak nyereségáthelyezési, adóoptimalizálású célzatúak voltak.

Az ellenőrző szerveknek szélesebb jogkört biztosítottak az egymással szoros kapcsolatban lévő vállalatok egymás közötti számlázásainak felülvizsgálatánál.

Az adó kivetéséhez való jog elévülését valamennyi adónemnél azonos módon szabályozták: adóbevallás beadása esetében 5 év alatt, bevallás hiányában vagy adócsalás esetén 10 év alatt évült el az adó kivetéséhez való jog, annak az évnek utolsó napjától számítva, amely évben a vállalat adóbevallását beadta, vagy ezt be kellett volna adnia. Ez – a 10 éves szabályt kivéve – lényegében megegyezik a ma is alkalmazott elévülési szabályokkal.

Különösen szigorúak a szankcionálásra vonatkozó rendelkezések. Az indoklás ezekről a következőket tartalmazza:

A büntető rendelkezések megszigorítását két irányban tervezem: egyfelől a mulasztások és szabálytalanságok alapján járó pénzbírságok mérvét emelni szándékozom, másfelől pedig a vállalatok minden cselekményét, amely a javaslatban szabályozott adók megrövidítésére irányul, adócsalásnak kívánom minősíttetni és ennek megfelelően megtoroltatni. …annál inkább indokolt ez a társulati adó alá tartozó vállalatoknál, amelyeknek ügyeit különféle társasági szervek intézik s amelyeknek legtöbbször módjukban áll az adóbevallások elkészítésénél jogi tanácsadó segítségét is igénybe venni.

Igen tanulságos a törvénynek az a rendelkezése, amely az adózással kapcsolatos vitás ügyekben a bírósági eljárás helyett (előtt) egy döntőbizottsági eljárást ír elő, ahol adózással, közgazdasági ismeretekkel rendelkező személyek minősíthetik a vitatott költségelemeket, egyéb tételeket. Érdemes megnézni az erre vonatkozó indoklást (talán nem lenne ez tanulság nélküli a mai gyakorlatban sem):

A jogorvoslati eljárásban az eddigi rendelkezésekkel szemben lényeges módosítást jelent az a javaslatom, hogy bizonyos pontosan meghatározott kérdések felett végső fokon ne a közigazgatási bíróság, hanem az ebből a célból összeállítandó döntőbizottság határozzon. Az adóköteles nyereség megállapításánál számításba veendő reprezentációs kiadások, a nyugdíj- és segélyalapok javadalmazásai, a külföldi igazgatási és ellenőrzési költségek, a szabadalmi díjak s főként a nyereségjuttatásnak minősített kamatok és jutalékok, végül a számlázások felülvizsgálata során eszközölt árkiigazítások azok a kérdések, amelyekkel kapcsolatban célszerűbbnek látszik a gazdasági életet gyakorlatilag is alaposan ismerő szaktekintélyekből összeállított bizottság ítélkezése, mint a közigazgatási bíróság előtti és csak szakértők meghallgatásával lefolytatható eljárás. Ahhoz ugyanis, hogy az említett kérdésekkel kapcsolatban felmerült viták megnyugtatható módon elbírálhatók legyenek, nem elegendő az idevonatkozó jogszabályok ismerete, hanem szükséges az is, hogy azok, akik ezekben a kérdésekben végső fokon döntenek, az általános elvet tartalmazó szabályok gyakorlati alkalmazásánál a gazdasági és hitelélet alapos ismerete mellett maguknak az érdekelt vállalatoknak viszonyait, gazdasági kapcsolatait, tőkeszükségletét is ismerjék.

Értékelés

A törvényjavaslatban és indoklásban felvetett problémák mintha mit sem változtak volna az eltelt nyolc évtized alatt.

Az alultőkésítettség, a jogdíj, a kapcsolt vállalkozások egymás közötti ügyletei, a reprezentációs költségek minősítése, az év végi készletek értékelése, a tevékenység érdekében felmerülő ráfordítások minősítése, a külfölddel való gazdasági kapcsolatok, az adományok, a veszteségelhatárolás, a minimumadó problémái sokszor kerülnek mostanság is a parlament asztalára, nem véletlenül, mert igazán jó szabályokat azóta sem találtak ezekre a törvényhozók.

A társasági adózás rendszere tehát ugyanezekkel a problémákkal küzd, csak a jogfejlődés, illetve a nemzetközi kötelezettségvállalások (EU, kettős adózás elkerüléséről szóló egyezmények stb.), illetve a napi politikai érdekek miatt a visszaélések kordában tartása, azok megítélése, szankcionálása sokkal nehezebbé vált.

Szabad egy kis üzleti ajándékot?

Irodalom:

Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)

Puchék győztek a Kékszalagon, Szálasi miniszterének egykori hajójával

 

---