Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az adócsalással és az adókikerüléssel, valamint az esetleges visszaélésekkel szembeni küzdelem a 2006/112/EK irányelv által elismert és előmozdított célkitűzés, és a jogalanyok nem hivatkozhatnak az uniós jogi normákra csalárd módon vagy visszaélésszerűen. Ennélfogva a nemzeti hatóságoknak és bíróságoknak meg kell tagadniuk az adólevonási jog által biztosított előnyt, ha objektív körülmények alapján megállapítható, hogy e jogra csalárd módon vagy visszaélésszerűen hivatkoztak. Ez az eset áll fenn, ha maga az adóalany követ el csalást, ugyanez a helyzet akkor is, ha az adóalanynak tudomása volt, vagy tudomással kellett volna lennie arról, hogy beszerzésével héa-csalást megvalósító ügyletben vesz részt. Az adóhatóság kötelezettsége az adózói tudattartalom feltárása és bizonyítása. A továbbiakban egy Kúria által hozott döntést mutatunk be.
Az elsőfokú bíróságnak a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján tehát azt kellett megítélnie, hogy az adózó, illetve a nevében eljáró személyek a tőlük elvárható gondosságot tanúsították-e annak érdekében, hogy a beszerzések által adókijátszásra irányuló ügyletekben ne vegyenek részt. Ennek megítélésekor helytállóan vette figyelembe az Európai Unió Bírósága, a Kúria kapcsolódó ítéleteit és az egységes ítélkezési gyakorlat előmozdítása érdekében a 2007. évi CXXVII. törvény (továbbiakban: Áfa tv.) 120. § a) pontja értelmezéséről megalkotott 5/2016. (IX.26.) KMK véleményét.
A legutóbbi magyar ügyben hozott uniós bírósági döntés (C-611/19) ismételten megerősítette, hogy hogy az adócsalással és az adókikerüléssel, valamint az esetleges visszaélésekkel szembeni küzdelem a 2006/112/EK irányelv által elismert és előmozdított célkitűzés, és a jogalanyok nem hivatkozhatnak az uniós jogi normákra csalárd módon vagy visszaélésszerűen. Ennélfogva a nemzeti hatóságoknak és bíróságoknak meg kell tagadniuk az adólevonási jog által biztosított előnyt, ha objektív körülmények alapján megállapítható, hogy e jogra csalárd módon vagy visszaélésszerűen hivatkoztak. Ez az eset áll fenn, ha maga az adóalany követ el csalást, ugyanez a helyzet akkor is, ha az adóalanynak tudomása volt, vagy tudomással kellett volna lennie arról, hogy beszerzésével héa-csalást megvalósító ügyletben vesz részt.
Kimondta ugyanakkor, hogy a 2006/112/EK irányelvben előírt levonási jog rendszerével nem egyeztethető össze az, ha ezen jog megtagadásával szankcionálják azt az adóalanyt, aki nem tudta, vagy nem is tudhatta, hogy az érintett ügylet az eladó, illetve a szolgáltató által elkövetett adócsalás részét képezi, vagy hogy az értékesítési láncban az említett adóalany által teljesített ügyletet megelőző vagy követő másik ügylet héa-csalást valósít meg. Ugyanis az objektív felelősségi rendszer bevezetése meghaladná az államkincstár érdekei megóvásához szükséges mértéket.
Megerősítette, hogy ha nem maga az adóalany követett el héa-csalást, a levonási jog csak akkor tagadható meg az adóalanytól, ha objektív körülmények alapján bizonyításra került, hogy ezen adóalany, aki számára a levonási jogot megalapozó termékeket értékesítették vagy a szolgáltatásokat nyújtották, tudta vagy tudnia kellett volna, hogy ezen termékek megszerzése vagy ezen szolgáltatások igénybevétele által a szállító, vagy az értékesítési láncban korábban vagy később közreműködő gazdasági szereplő által elkövetett adócsalásra irányuló ügyletben vesz részt. Azonban amennyiben szabálytalanságra vagy csalásra utaló körülmények állnak fenn, a körültekintő gazdasági szereplőt az ügy körülményeitől függően arra kötelezhetik, hogy a megbízhatóságáról való meggyőződés érdekében tájékozódjon azon másik gazdasági szereplő felől, amelytől termékeket vagy szolgáltatásokat kíván beszerezni.
Az adózót terhelő ésszerű intézkedések köréből kizárta annak ellenőrzési kötelezettségét, hogy a korábban teljesített ügyletekkel kapcsolatban történt-e szabálytalanság vagy csalás, az adózó ellenőrizze, hogy az e jog gyakorlásának alapjául szolgáló termékekre és szolgáltatásokra vonatkozó számla kibocsátója adóalanynak minősül-e, hogy rendelkezik-e a szóban forgó termékekkel, és képes-e azok szállítására, illetőleg hogy héa bevallási és -fizetési kötelezettségének eleget tesz-e, vagy másfelől, hogy e vonatkozásban rendelkezzen iratokkal. Változatlan álláspontja az, hogy az adóhatóság feladata, hogy a jogilag megkövetelt módon bizonyítsa azon objektív körülmények fennállását, amelyek alapján az a következtetés vonható le, hogy az adóalany tudta vagy tudnia kellett volna, hogy a levonási jogának alátámasztására hivatkozott ügylettel ilyen csalásban vesz részt. Ezt követően a nemzeti bíróság feladata annak ellenőrzése, hogy az érintett adóhatóságok megállapították-e az ilyen objektív tényezők fennállását.
A Kúria az adóhatósági határozat ez irányú elemzése alapján azt állapította meg, hogy az adóhatóság még mindig nem tesz eleget a fentebb kifejtett és az Európai Unió Bírósága által megkívánt mélységű adózói tudattartalom elemzésnek, hanem még mindig a szállítói oldalról gyűjti össze a gyanúra okot adó körülményeket és ezekkel igyekszik igazolni, bizonyítani az adózó tudattartalmat. Ezért sok esetben a bíróságnak kell újraértékelnie az adóhatóság által ugyan feltárt, de nem az adózói tudattartalom oldaláról csoportosított körülményeket ahhoz, hogy a tudattartalmat illetően megfelelő értékeléshez jusson. A Kúria úgy ítélte meg, hogy az elsőfokú bíróság a perbeli esetben megfelelő alapossággal elvégezte ezt az értékelést és ezen elemző munkája alapján helytállóan döntött az adózói tudattartalmat illetően.
A Kúria kiemelte, hogy nem igényel mélyreható, időigényes vizsgálódást a gazdasági társaság képviselőjének feltárása és ha nem ezen személy lép kapcsolatba a céggel, és kíván gazdasági kapcsolatot kialakítani, sok milliós ügyletet lebonyolítani, meg kell követelni eljárási jogosultságának jogszerű igazolását. Ez a minimális elvárás nem teljesült az adózó esetében, hiszen megelégedett a szerződés ügyvezető általi aláírásával, majd az ő nevében fellépő személytől semmilyen felhatalmazást nem kérte, nem tisztázta, hogy a cég képviseletére, az ügyletek bonyolítására milyen jogcímen jogosult. Annak nem volt jelentősége a perbeli ügy elbírálásakor, hogy a cégjegyzékbe bejegyzett ügyvezető milyen tevékenységet végzett a cég ügyvezetése során, mert az adózó egy olyan személlyel állt a kereskedelmi ügyletek bonyolítása kapcsán kapcsolatba, akinek eljárási jogosultságát nem ellenőrizte.
Nem elfogadható az az adózói érvelés sem, hogy az adózó több ezer embert foglalkoztató társaság, emiatt a beszerzés és pénzügyi terület egymástól függetlenül működik, mert az adózónak kell kialakítania azt az ellenőrzési mechanizmust, amellyel kizárja az ehhez hasonló helyzeteket. (azonos beszerzési és értékesítési oldal) Ennek megteremtése a Kúria megítélése szerint az ésszerűen elvárható intézkedés körébe tartozik. Csalásra utaló körülménynek tekinthető az is, ha egyszerre, vagy közel azonos időben jelentkezik beszállítói és vevői oldalon nagy mennyiségű árura vonatkozóan kereskedelmi kapcsolat. Ez pedig kétségkívül a perbeli esetben fennállt.
Nem találta alaposnak a Kúria az adózó eljárási kifogásait. A 2003. évi XCII. törvény (továbbiakban: Art.) 37. § (4a) bekezdésében írt kiutalási határidőre vonatkozó törvényi rendelkezést az elsőfokú bíróság megfelelően értelmezte, ez csupán arra vonatkozik, hogy milyen határidő alatt köteles annak utalásáról az adóhatóság késedelmi kamatmentesen gondoskodni. Nem érthető ez akként, hogy a bevallás vizsgálat alá vonása esetén ezen időtartamon belül azt le kell zárni, mert arra az ellenőrzési határidők vonatkoznak.
Az adózó alaptalanul hivatkozott az iratbetekintés és megismerés szabályainak sérelmére is. Egyrészről az adózó részéről adott volt a közigazgatási eljárás során az irat megismerés lehetősége, másrészről a bírósági eljárásban biztosították részére a büntetőiratok megismerhetőségét is. A Kúria már más ügyben kimondta: „[a]hogyan az adóhatóság előtt az adózók alakilag és tartalmában hiteles, ellenőrizhető bizonyítékkal igazolhatják állításaikat, úgy ez hatósági követelmény is, azaz a tisztességes eljárás elemét képező fegyveregyenlőség elve a bizonyítékok beszerzése körében a közigazgatási eljárásban a hatóságra és az ügyfélre is vonatkozik. Ebbe beletartozik az, hogy az adóhatóság köteles a büntetőeljárásból származó, az adózóra vonatkozó nyilatkozat tartalmát az adózóval teljes körűen megismertetni, a nyilatkozó személy kilétét felfedni (ha lehet).” Az Európai Unió Bírósága is foglalkozott az iratok megismerésének kérdéskörével és C-430/19. számú ügyben kifejtette: „[h]abár a nemzeti adóhatóságokat nem terheli azon általános kötelezettség, hogy teljes körű hozzáférést nyújtsanak a rendelkezésükre álló iratokhoz, sem pedig, hogy hivatalból közöljék azon dokumentumokat és információkat, amelyeken a tervezett határozat alapul, a héaalap ellenőrzésére és megállapítására irányuló közigazgatási eljárásokban valamely magánszemélynek lehetősége kell, hogy legyen arra, hogy kérelmére tájékoztassák a közigazgatási iratokban található és a hatóság által a határozatának elfogadása céljából figyelembe vett információkról és dokumentumokról, kivéve, ha az említett információkhoz és dokumentumokhoz való hozzáférés korlátozását közérdekű célkitűzések igazolják.” (31.pont) Ugyanakkor „a tényleges érvényesülés elvét illetően a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az nem követeli meg, hogy a vitatott határozatot, amelyet a védelemhez való jog megsértésével fogadtak el, valamennyi esetben hatályon kívül helyezzék. A védelemhez való jog megsértése ugyanis csak akkor vonja maga után a szóban forgó közigazgatási eljárás végén hozott határozat hatályon kívül helyezését, ha e szabálytalanság hiányában ez az eljárás más eredményre vezethetett volna.” (35.pont) A fent kifejtettek alapján a Kúria úgy ítélte meg, hogy az adózót nem érte sérelem az iratmegismerés kapcsán. A büntetőiratokból megismerhető bizonyítékokat az adóhatóság adózó elé tárta, azokat érdemben az adózó nem vitatta. Továbbá az adólevonási joga nem azon az alapon került megtagadásra, hogy az adócsalásban aktívan részt vett volna, hanem az ésszerűen elvárható intézkedések tanúsításának hiánya okán, melyek nem képezték, képezhették a büntető, nyomozati eljárás tárgyát, ekként a nyomozati iratokból megismerhető további bizonyítékok irrelevánsak voltak.
A Kúria szükségtelennek tartotta előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezését, mert az Európai Unió Bírósága az adólevonási jog kapcsán már kifejtette, hogy az adóhatóság feladata, hogy a jogilag megkövetelt módon bizonyítsa azon objektív körülmények fennállását, amelyek alapján az a következtetés vonható le, hogy az adóalany tudta vagy tudnia kellett volna, hogy a levonási jogának alátámasztására hivatkozott ügylettel ilyen csalásban vesz részt. Ezt követően a nemzeti bíróság feladata annak ellenőrzése, hogy az érintett adóhatóságok megállapították-e az ilyen objektív tényezők fennállását. Az adózó kérelmében konkrét tényállási elemek értékelését kéri az Európai Unió Bírósága-től, ennek értékelése azonban nem az Európai Unió Bírósága, hanem a nemzeti bíróság kötelezettsége. ( Kúria, Kfv.I.35.024/2020/7.; Kfv.I.35.122/2020/7. )
