Megtorpant az 1909-es adóreform

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A rendkívüli helyzetek nem kedveznek egy jól megtervezett, hosszú távú reformnak. Ez utolérte Wekerle 1909. évi adóreformját is. Különösen az I. világháború, és az azt követő események odázták el a reformok életbe léptetését, de a kormányzó politikusok is jobbnak látták halogatni a bevezetést.

Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.

József Attila: Hazám (részlet)

Cikkünk előző részében bemutattuk az 1909. évi adóreform bevezetésének körülményeit, a törvények legfontosabb intézkedéseit. Maga Wekerle is úgy gondolta, hogy időt kell hagyni a kifutásra, ezért nem egyszerre, hanem több lépésben, az egyes rendelkezések 1909-1910-1911. évi hatályba léptetésével kívánta a társadalmat és a gazdaságot felkészíteni a reformokra, elegendő időt hagyva a szabályok megismerésére és a felkészülésre.

Hogy mégsem így történt, annak több oka is volt!

Ferenc József és Tisza István egy 1905-ben készült képeslapon

A második Wekerle-kormány bukása

A belpolitikai csatározások fontos területe volt az 1900-as évek első évtizedének végén az általános választójog bevezetése, illetve az önálló jegybank létrehozása.

A választójogról az 1874. évi XXXIII. törvénycikk rendelkezett, becikkelyezve a jogrendbe az erről szóló 1848. évi V. törvénycikket is. A választójog az állampolgárokat e törvénycikkek jövedelmi, vagyoni, valamint hivatalviselési és végzettségi cenzus alapján illette meg, továbbá feltétel volt az egyenes adók megfizetése is (hátralékos nem választhatott). A választójog ügyében a kormányzó koalíció is megosztott volt, az ellentétek végül szakadáshoz vezettek.

Ennél is súlyosabb kérdés volt a független magyar jegybank létrehozásának kérdésköre. Ebben Ferenc József semlegességet tanúsított, de kikötötte az osztrák kormánnyal való megállapodást jóváhagyása feltételéül. Wekerle és a kiegyezéspárti politikusok gazdasági okokból ellenezték az önálló magyar jegybank létrehozását, viszont a jelentős többségben lévő függetlenségpárti politikusok a nemzeti önállóság szimbólumának tekintették annak megteremtését. A miniszterelnöknek nem volt más választása, tárgyalásokat kezdett az osztrák kormánnyal. A tárgyalások az osztrák ellenállás miatt kudarcba fulladtak. A lehetetlen helyzetben egy becsületes politikus nem tehet mást, mint lemond: Wekerle Sándor 1909-ben benyújtotta lemondását. (A Magyar Nemzeti Bank a világháborús események miatt csak egy jó évtizeddel később, 1924-ben jött létre.)

Az új kormányfő kiválasztása elhúzódott, így a Wekerle-kormány egészen 1910. január 17-ig hivatalban maradt. Az ügyvezetés ideje alatt Wekerle még kísérletet tett a programjából elintézetlenül maradt választójogi reform megvalósítására, erre azonban támogatottság hiányában már nem volt lehetősége. (Az általános választójogról szóló törvényt végül 1918-ban, Wekerle harmadik miniszterelnöksége idején fogadták el (XVII. tc.).)

Halogatás, halogatás, halogatás …

Wekerle távozását követően több kormány is gyors egymásutánban váltotta egymást. A Khuen-Héderváry Károly vezette kormánynak két év jutott, a következő kormánynak, amelynek Lukács László volt a miniszterelnöke, alig több mint egy év. Végül a következő, Tisza István vezette kormánynak sikerült a kormányzati politikát stabilizálni, bár ebben szerepet játszott az I. világháború kitörése, majd 1916-ban az uralkodó halála is.

A Wekerle-féle törvényeket nem tartották az utódkormányok alkalmatlannak, de abban Khuen-Héderváry Károly, Lukács László és Tisza István is egyetértettek, hogy az adóreformot el kell halasztani. Először – már 1910-ben (1910. évi III. törvénycikk az 1910. évben viselendő közterhekről és fedezendő állami kiadásokról) – csak meghatározott időszakra, 1913. január 1-jéig halasztották el a törvények hatályba léptetését, végül Tisza István kormánya halaszttatta el (1913. évi VI. tc.) a bizonytalan jövőre az életbe léptetést.

Tisza és felesége a Sándor-palota (Budapest) teraszán (1904)

 

Függetlenül a hatályba léptetéstől, a kihirdetett törvények számos rendelkezését módosították, amelyre a politikai, társadalmi, gazdasági változások is okot adtak. A legterjedelmesebb ilyen módosítást az 1911. évi X. törvénycikk (az 1911. év első négy hónapjában viselendő közterhekről és fedezendő állami kiadásokról szóló 1910. évi XIX. törvénycikk hatályának az 1911. év junius hó végéig való kiterjesztéséről) tartalmazta.

Fontosnak tartjuk a 1913-as halasztás általános indokolását részletesen is bemutatni:

1913. évi VI. törvénycikk indokolása az 1909. évi VII., VIII., IX. és X. törvénycikkek, valamint az 1912. LIII. tc. némely határozata életbeléptetésének elhalasztásáról és az ezzel kapcsolatos rendelkezésekről Általános indokolás Az egyenes adórendszerünk ujjáalkotását tartalmazó 1909:V-XII. törvénycikkekből – azokkal a módositásokkal és kiegészitésekkel, a melyeket az 1912:LIII. tc. ezekre vonatkozólag magában foglal – eddig jogilag és tényleg életbeléptek: a földadókataszter kiigazitásáról és a földadó százalékának megállapitásáról szóló 1909:V., a házadóról szóló 1909:VI. és a közadók kezeléséről szóló 1909:XI. törvénycikkek. E legutóbb emlitett törvénynek rendelkezései közül azonban az adókivetési és az ezzel kapcsolatos felebbezési eljárásra vonatkozó rész nem léphetett tényleg életbe az uj tőkekamat- és járadékadóra, továbbá a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adójára, az általános kereseti adóra, valamint a jövedelemadóra nézve, mert ezeknek az adóknak kivetését – az 1912. évi LXVI. tc. 5. §-ában adott felhatalmazás alapján – függőben tartottam. Az 1910:III. tc. 5. §-a és az 1912:LIII. tc. 44. §-a az uj tőkekamat- és járadékadóról, továbbá a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adójáról, az általános kereseti adójáról, az általános kereseti adóról, valamint a jövedelemadóról s az ezek módositásáról és kiegészitéséről szóló 1909:VII-X., nemkülönben az 1912:LIII. törvénycikkek hatálybalépésének időpontjául az 1913. évi január 1-ét tüzte ki. A kormány azonban, az ez iránt általánosan megnyilvánult közóhajnak engedve, elhatározta, hogy e törvények életbeléptetésének elhalasztása iránt törvényjavaslatot terjeszt az országgyülés elé; annál is inkább, mert az emlitett törvények életbeléptetésének elhalasztása ellen az államháztartás szempontjából pénzügyi aggályok nem forognak fenn, mivel a régi egyenes-adótörvények alkalmazása mellett állami bevételeink előreláthatólag jelentékenyen kedvezőbben fognak alakulni. Ez a többlet pedig megkönnyiti a külpolitikai helyzet bizonytalansága folytán megnövekedett hadügyi kiadások fedezését, a miről különben másként kellett volna gondoskodnunk.

Érdemes kiemelni az általános indokolásból egy rövid részt: „az említett törvények életbeléptetésének elhalasztása ellen az államháztartás szempontjából pénzügyi aggályok nem forognak fenn, mivel a régi egyenes-adótörvények alkalmazása mellett állami bevételeink előreláthatólag jelentékenyen kedvezőbben fognak alakulni”. Lényegében ezzel azt mondják ki, hogy az addigi rendszer is működőképes, fölösleges azt felbolygatni.

A költségvetésről

A költségvetés legfontosabb bevételei az 1911. évi XIV. törvénycikk (az 1911. évi állami költségvetésről) szerint a következők voltak:

1.	Földadó	71.200,000
2.	Házadó	39.150,000
3.	Keresetadó	51.400,000
4.	Nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyletek adója	14.800,000
	…
6.	Tőkekamat- és járadékadó	17.900,000
7.	Vasuti szállitás használata utáni adó	33.300,000
	…
8.	Fogyasztási- és italadók:
	Szeszadó (1908. évi XXVIII. törvénycikk)	114.790,000
	…
	Czukoradó (1899:XVIII. törvénycikk)	54.300,000
	Ásványolaj-adó	14.900,000
	…
10.	Bélyeg	47.500,000
11.	Jogilletékek	86.700,000
	…
14.	Dohányjövedék:
	Dohányvétel	17.406,000
	Dohánygyártás	30,000
	Dohányeladás	147.551,000
	…
16.	Sójövedék	37.480,000
	…
23.	Állami vasgyárak:
	Kezelési bevételek	1.440,000
	Üzemi bevételek	55.000,000
	…
Bevételek főösszege		1.706.597,129

Jól látható a táblázatból, hogy a legfontosabb bevételek a kereskedelmi forgalomból, a vagyonból, az állami egyedáruságból (jövedéki és monopolizált termékek), valamint az állami vagyon működtetéséből származtak. A jövedelmek – keresetadó, illetve nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyletek adója – utáni adókötelezettség nem tekinthető jelentősnek.

Külön is figyelmet érdemel az ásványolaj-adó, nem annyira összege miatt, mint inkább a fejlődő motorizáció megjelenése okán: az állam egy sajátos luxusfogyasztást adóztatott ezen a módon (megjegyzem, ma már egyáltalán nem tekinthető luxusnak a gépjárműhasználat, de az üzemanyagok adóztatása jelentős bevételi forrása a fejlett államoknak, így Magyarországnak is).

A társadalmi feszültségek növekedése

A társadalmi feszültségek jelentősen megnövekedtek a XX. század elején. Ebben nem kis szerepe volt a munkásság szerveződésének, akik tömegdemonstrációkkal, sztrájkokkal fejezték ki elégedetlenségüket. A kivándorlás annyira súlyos helyzetet teremtett, hogy önálló törvényeket is – 1903-ban és 1909-ben – elfogadott erről az Országgyűlés.

Budapesten 1912. május 23-án százezres tömegtüntetés volt az általános választójogért, illetve Tisza István lemondását követelve (Tisza ekkor a képviselőház elnöke és a Nemzeti Munkapárt elnöke volt). A tüntetést a karhatalom szétverte, de hat halálos és mintegy kétszáz sebesült áldozata volt a brutális beavatkozásnak (a letartóztatottak száma háromszáz volt). Utólag ez a tüntetés a „vérvörös csütörtök” elnevezést kapta.

Petőfi szavai 1912-ben is érvényesek – vérvörös csütörtök

 

Képviselőházi elnökként Tisza az 1848. évi házszabályokra hivatkozva (1912-ben!) elvezettette az ellenzéki képviselőket, a házszabály megkerülésével önkényesen fogadtatta el a véderőtörvényt.

Az elsők között kitiltott képviselők egyike, Kovács Gyula pár nappal később, 1912. június 7-én az újságírói karzatról leugorva „Van még itt egy ellenzéki!” felkiáltással revolvert rántott, és háromszor Tiszára lőtt. A golyók célt tévesztettek (nyomukat mementóként meghagyták a faburkolaton); a negyedik golyóval Kovács saját magát lőtte fejbe. Tisza ezután folytatta az ülést. Az öngyilkossági kísérletet a merénylő túlélte, később az esküdtszék, „mélyebb öntudatzavarra” hivatkozva felmentette.

Golyóütötte lyukak a szónoki emelvény mögött a faburkolatban

 

A tiltakozások nem rendítették meg Tisza Istvánt, a merénylet után napra pontosan egy évvel, 1913. június 7-én megkapta az uralkodótól második kormányalakítási megbízatását.

A költségvetés készítésével kapcsolatban meg kell még említeni egy sajátos változást. Az állami költségvetési év kezdetének megváltoztatásáról az 1913. évi XXVI. törvénycikk rendelkezett, amely a kiegyezés óta fennállott naptári éves módszer helyett a költségvetési évet fél évvel elcsúsztatva, július 1-jétől június 30-áig határozta meg. A szabályt első alkalommal az 1914/15-ös költségvetési évre rendelte alkalmazni a törvény.

Az indoklás igen részletesen elmagyarázza ennek okait, fő felelősként az Országgyűlés működését nevesítve, mivel 55 év alatt mindössze 9 alkalommal sikerült a rendes naptári évre vonatkozó költségvetést szabályosan megalkotni.

Az indoklás számos ország gyakorlatát is bemutatja – Anglia, Dánia, Német Birodalom, Japán, Olaszország, Spanyolország, Portugália, Norvégia, Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Mexikó –, amelyek a naptári évtől eltérő költségvetéssel működnek.

Maga az indoklás terjedelme hatszor akkora, mint maga a törvény!

Joggal élhetünk a gyanúperrel, hogy az alig egy hónapja megalakult Tisza-kormány ezzel a lépéssel csak saját mozgásterét kívánta növelni, áthárítva a problémák miatti felelősséget az előző kormányokra, és az összehasonlítás nehézségei miatt mentesítve a jövendő költségvetéseket ezek alól. (A magyar költségvetések jelenleg a naptári évhez igazodnak, de a kormányok ma is alkalmaznak olyan eszközöket, amelyek a felelősséget megpróbálják az előző kormányzatra hárítani. Ennek egyik eszköze a pótköltségvetés készítése, de az évközi számos módosítás is alkalmas lehet erre. Annyiban „finomodott” a módszer, hogy akár egyetlen kormányzati cikluson belül, különösen pénzügyminiszterek váltásakor is működtetik a felelősségátterhelést.)

Szende Pál értékelése az adóreformról

Szende Pál (aki később, 1918-19-ben pénzügyminiszter is volt) 1913-ban az Adó- és Illetékügyi Szemlében elemezte az adóreform szükségességét, eredményeit, eredménytelenségét. Elemzését később javaslatokkal is kiegészítette, ez jelent meg 1914-ben önálló könyvként.

A mű részletes ismertetésétől eltekintünk, de érdemes kiemelni, hogy számos javaslatot tesz a reform reformjára (a könyv megírásakor már ismert volt az adóreform bizonytalan időre való elhalasztása). A 156 oldalas műből a javaslatok 55 oldalt tesznek ki.

Külön is kiemelendő, hogy a könyv függeléke (tíz oldalon) az adóstatisztika reformját is szükségesnek tartja. A maga korában ez igen fontos elemzés volt, hiszen egy jól (de akár kevésbé jól) működő adórendszer esetén az adózásra vonatkozó adatok elemzése a társadalom és a gazdaság állapotfelmérésére is alkalmas.

Irodalom:

Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)

Magyarország története – 1890-1918 (Akadémiai Kiadó, 1979, Budapest, 825-832.p.)

Lukács Judit: Gazdaságfejlesztési koncepciók a XX. és XXI. század fordulóján (Wekerle Sándor Üzleti Főiskola, 2008, Budapest)

Szende Pál: Az adóreform (az Adó- és Illetékügyi Szemle kiadása, Budapest, 1914)

Zsugyel János: Wekerle Sándor életművéről (Polgári Szemle, 2009. augusztus – 5. évfolyam, 4. szám)

 

---