Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Thököly kurucmozgalmának bukása után sem változott a Habsburgok politikája, Magyarországot továbbra is a birodalom háttértartományának tekintették, lényegében gyarmati sorban tartották a lakosságot, a jobbágyságot és a nemességet egyaránt. A minden társadalmi réteget sújtó, egymást követő adóemelések is hozzájárultak a folyamatos elégedetlenséghez: egymást érték a lázongások, és szükségszerűen bekövetkezett a magyar történelem egyik legdicsőbb szabadságküzdelme, a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc.
Buda felszabadulása, a hódoltság megszűnése
Buda 1686. évi felszabadítását követően 1687-ben összeült az országgyűlés. Az országgyűlés több olyan törvényt is hozott, amelyek Magyarország hosszabb távú történelmére is meghatározó jelentőségű volt. A török alóli felszabadulás emelkedett hangulatában a rendek két, a rendi jogokat erőteljesen korlátozó döntést fogadtak el:
– lemondtak a szabad királyválasztás jogáról, elfogadták a királyi címnek a Habsburg ház fiúágon való örökösödését, magvaszakadás esetén a spanyol Habsburgok örökösödési jogát. Lipót fiát, „fenséges József, fejedelem, ausztriai főherczeg urat, Magyarország királyává avatják, kiáltják és koronázzák”. (ezekről az 1687. évi I-III. törvénycikkek rendelkeztek)
– az 1687. évi IV. törvénycikkben arról rendelkeztek, hogy „Jeruzsálemi II. Endre király 1222. évi 31. törvénycikkelyét bizonyos részében megmagyarázzák”. A magyarázat szerint „a karok és rendek e pontban is, hódolatuknak és mocsoktalan hüségük kötelességének további tanusitására, s a bizalmatlanságnak, mely a király s az ország és annak kapcsolt részei közt e miatt netalán a jövendőben felmerülhetne, gyökeres kiirtására alázattal kedveskedő s hódoló lélekkel beleegyeztek. hogy az ellenmondás s ellenállás szabadságáról beigtatott emez előbb mondott záradékot, második Endre király fentebb emlitett decretuma előbb idézett 31-ik czikkelyének tartalmából s értelméből, következőleg az előbb leirt módon letett koronázási esküből is, e jelen törvényes rendelettel kizárják s eltávolitsák”. Ez a cirkalmas fogalmazás a nemesség Aranybullának az ún. ellenállási záradékát törölte, azaz a nemesség azon jogáról való lemondását jelenti, hogy ha az uralkodó a törvényeket megsértve kormányozza az országot, akkor a nemesség ellenállhat.
A zentai csata – 1697. szeptember 11. A szultáni főhaderő az európai hadszíntéren ebben a csatában szenvedte el végső vereségét. Eisenhut Ferenc festménye (1896)
Lipót a magyarországi adóztatás rendszerén érdemben nem változtatott, az továbbra is portális jellegű maradt, azaz a jobbágyportákhoz igazodott. Ugyanakkor lényeges megemelte a beszedendő adók összegét a Habsburg uralkodó, annak érdekében, hogy hadjáratait finanszírozni tudja (törökök ellen, spanyol örökösödési háború). A központilag meghatározott adók elosztását és beszedését – Bercsényi Miklós gróf javaslatára – három főúr (biztos) irányította az ország három területén (Dunántúl, Dunán innen, Felső Magyarország), majd – mivel a rendszer nem vált be – minisztériumi kinevezettek (bizottságok) vették kézbe az adóbeszedést és a hadellátás irányítását. Mivel a helyi viszonyok ismerete nélkül hozták meg a központi döntéseket, ez utóbbi sem lett sikeres.
A portális adó összege folyamatosan emelkedett, 1697-ig évi 2 millió, 1697-től 3 millió, majd 4 millió forint készpénzösszeget vetettek ki az országra. Ezen kívül számos egyéb formában is adóztattak: közmunkavégzéssel, fuvarszolgálattal, élelmiszer beszolgáltatással, a kereskedelmi forgalomra kivetett accisával stb.
Szélesítették az adózói bázist is, az addig adómentes paraszti rétegekkel, később a kisnemesekkel is, sőt 1698-ban már az adó ötödét az egyházi és világi főurakra és köznemesekre rótták ki.
Az elvileg modernebb adórendszer ugyanakkor csak a termelés és az élénkülő áruforgalom esetén működhetett volna eredményesen, de ennek kialakulását számos intézkedéssel gátolták.
Az udvar több alapvető fontosságú termék (só, gabona, állat, bor stb.) forgalmát monopolizálta, illetve kiviteli és behozatali tilalmak korlátozták a kereskedelmet. Az 1702. évi vámrendelet fontos ipari nyersanyagok forgalmát és felvásárlását is korlátozta, így megnehezítette a papírgyártók, bőrművesek, posztókészítők (stb.) helyzetét, megakasztotta az iparosodás folyamatát.
Jó néhány területen részleges vagy teljes adómentességet adott a kormányzat, így a rácoknak, a délszlávoknak, a görögkeleti papoknak, a visszafoglalt területek idegen telepeseinek.
A jobbágyok költözködési tilalmát elrendelték, de ehhez nem kapcsolódtak jobbágyvédelmi intézkedések.
A nemesség körében a legnagyobb felzúdulást az udvarnak az az intézkedése jelentette, hogy a törököktől visszaszerzett területeken csak azoknak voltak hajlandóak birtokokat visszajuttatni, akik igazolni tudták jogosultságukat valamilyen dokumentummal. A másfél évszázados hódoltság idején sok dokumentum elkallódott, megsemmisült, így ennek igazolása gyakran ütközött nehézségekbe. Ha mégis sikerült a dokumentummal való igazolás, akkor fegyverváltság (ius armorum) címén az átvételért cserébe a birtok értékének 10%-át kellett – adóként – megfizetni (a katolikus egyházat mentesítették a fizetési kötelezettség alól). Erre – megfelelő anyagi erő hiányában – sokan nem voltak képesek. Amennyiben nem sikerült a dokumentummal való igazolás, illetve nem tudták kifizetni az egyszeri vagyonadót, az udvar hitelezői és szállítói kapták meg a birtokokat. A birtokok visszaszerzésével/juttatásával kapcsolatos ügyeket az úgynevezett Újszerzeményi Bizottság (Neoacquistica Comissio) intézte, amely az előző okok, illetve bürokratikussága miatt rendkívül népszerűtlenné vált a magyar nemesek körében.
A bevezetett intézkedések növelték a társadalmi feszültségeket, a lakosság elégedetlenségét.
A Diploma Leopoldinum
Thököly meglehetősen kalandorpolitikát folytatott. Hol a törököknél, hol a franciáknál, hol az erdélyi, hol a magyar nemességnél próbálta érdekeit érvényesíteni, de minden vágya volt a Habsburg uralkodóval, I. Lipóttal való kiegyezés is. Ez a hintapolitika csak azt eredményezhette, hogy lassan minden támogatóját elvesztette (erről az előző részben részletesen is írtunk), végül erdélyi fejedelemsége is elbukott, Törökországba vonult vissza száműzetésbe (törökök befogadták, mivel számítottak arra, hogy a későbbiekben még felhasználhatják a Habsburgok ellen).
Thököly erdélyi fejedelemségét az erdélyiek sem vették szívesen, ezért 1690-ben az erdélyi rendek Bécsbe küldték Bethlen Miklós grófot az udvarral való megegyezés szándékával. A tárgyalások eredményeképpen 1690. október 16-án írták alá a Diploma Leopoldinumot (Thökölyt alig három héttel korábban, szeptember 22-én választották erdélyi fejedelemmé!). A hitlevél a következő másfél évszázadban, egészen 1848-ig meghatározta Erdély sorsát, eszerint intézték Erdély belügyeit, ugyanezen okiratra hivatkozással nem lett része Erdély a kiegyezés utáni Magyarországnak, illetve – és ez már igazi sorstragikum – az I. világháborút lezáró versailles-i békéknél is Erdély három évszázados különállása volt a hivatkozási alap Magyarországtól való leszakítására.
A diplomát 1691. december 4-én adták ki. Ekkorra már a törökök döntő vereséget szenvedtek a szalánkeméni csatában, Thököly erdélyi hatalmának is leáldozott Tulajdonképpen Erdély a lehetőségekhez képest egy számára akkor előnyös megegyezést kötött az udvarral, a tartományi lét helyett (ami megegyezés hiányában lett volna a sorsa) viszonylagos önállóságot biztosítottak részére.
A Diploma Leopoldinum első oldala (Eredetije az Országos Levéltárban)
Az okirat 18 pontban tartalmazza a Habsburg uralkodó hatalmának elismerését, Erdély jogállását, függetlenségét, az erdélyi rendek jogait, a vallásszabadságot. Több pont is az adózással kapcsolatos:
– Az adóösszeg béke idején 50 000 tallér, háborúban 400 000 forint; felosztásának módját a rendek határozzák el.
– Új adókat nem vezetnek be, a vámokat és harmincadokat nem emelik.
– A szabad székelyek semmilyen közterhet nem viselnek, viszont kötelesek saját költségükön katonáskodni a haza védelmére.
– A tizedeket a földesurak bérlik a kincstártól. (tehát nem „idegenek”!)
– A katonaságot helyi erőkből szervezik, de a vezetését német tábornokra bízzák, viszont a haderő költségeit nem hárítják a lakosságra, azt a kincstárból fedezik.
– A szászok és az adózó nép nem köteles ingyen ellátni az utazókat (különböző állami tisztségviselőket); a postáról az államtanács, a fogadókról a földesurak és a városok gondoskodnak. Ezeket a költségeket korábban a lakosságra terhelték.
|
A Diploma Leopoldinum adózással kapcsolatos cikkelyei Tizenkettedszer. Béke idején (amit a béke istene adjon meg mielőbb) 50 000 birodalmi tallér, Magyarország és Erdély elleni háború esetén pedig 400 000 rénes forint adóval leszünk elégedettek, számításba véve a természetbeni szolgáltatásokat is; az adó megosztásának és behajtásának módját meghagyjuk hűséges karainknál és a tartomány tisztségviselőinél; nekik kell azt pártoskodás nélkül, igazságos arányban beszedniök; mindazt, ami a haza védelmére az említett összegeken felül szükséges – hűséges karaink iránti szeretetből s az egész nép sorsának megkönnyítése céljából –, a királyi és kincstári javakból, a só- és a többi ércbányákból, a szászoknál a harmincadvámból és tizedekből, a megyéknél pedig a tizedbérletekből és egyéb jövedelmeinkből fogjuk fedezni. Tizenharmadszor. Természetbeni szolgáltatásokat és egyéb, ott nem ismert szokásos adókat nem fogunk bevezetni, a vámokat és a harmincadot nem növeljük. Tizennegyedszer. A székelyek – az emberiség e legharciasabb fajtája – legyenek teljességgel mentesek a jövőben is minden adótól, csakúgy, mint eddig, a téli és nyári katonatartás minden terhétől szintén, továbbá: a tizedektől és szolgáltatásoktól is, azon javaik után, melyeket a székely felkelés kötelezettségével birtokolnak. Ezzel szemben fennmarad abbeli kötelezettségük, hogy a haza védelmére saját költségükön kell katonáskodniok. Nem értjük azonban ide a székely parasztokat vagy jobbágyokat. … Tizenhatodszor. A tizedeket – melyeket náluk eddig bérlettel szoktak megváltani – meghagyjuk a földesuraknál; a bérbeadást azonban a kincstárnak tartjuk fenn. Tizenhetedszer. Nem terheljük a tartományt nagy és szükségtelen őrsereggel, melyet részben a helyi katonaságból szervezünk és kincstárunkból látunk el; élére azonban német tábornokot állítunk, kinek a kormányzóval, az államtanáccsal és az erdélyi hadsereg főkapitányával hadügyekben majd a kölcsönös kapcsolatot kell tartania, de más, az említett államot és kormányzóságot érintő dolgokba nem árthatja magát. Tizennyolcadszor. A szász nemzet és az egész szegény nép nyakából leoldjuk a bármiféle és bármilyen rangú utasemberek díjtalan ellátásának terhét, ezt a megcsontosodott rossz szokást, és a lovak és minden egyéb igásállat, valamint a szállások és ezekhez hasonlók igénybevételét, ezeket az utasemberek által eddig gyakorolt visszaéléseket; kegyesen azt javasoljuk, és el is rendeljük, hogy a postát az államtanács szervezze meg – először udvarunkhoz terjesztvén fel erről szóló tájékoztató jelentését –, míg vendégszállásokat olyan utasemberek számára, kiket jóakarattal befogadnak és igazságos díjért s árért el is látnak, alapítsanak a földesurak és a városok. |
A diplomát később – 1693. április 9-én – még kiegészítették néhány cikkellyel, ezek a vallásgyakorlással voltak kapcsolatosak, illetve született még egy okirat (Alvincziana resolutio) 1693. május 14-én, amelyben Erdély különállóságát több pontban is megerősítették.
Lázongások a XVII., XVIII. század fordulóján
Több felkelés is kirobbant a hatalom túlzó intézkedései ellen. Talán a legismertebb az 1697. június 30-án kezdődött hegyaljai felkelés. A kuruc lázadók egy nap alatt elfoglalták Tokaj és Sárospatak várát, és megpróbáltak sereget szervezni. Tokaji Ferenc, a felkelés vezére kijelentette, a felkelők a haza, a közösség érdekében, az adók, a fosztogatások miatt kezdték meg a harcot. A „közönséges terheket” a szegénységre terhelő urak ellen harcoltak, követelték az adók igazságosabb elosztását. Üldözték a harmincadosokat, vámosokat, mint az adóbeszedés képviselőit.
Rákóczi éppen a környékbeli birtokán vadászgatott, de gyorsan Bécsbe menekült, nehogy megvádolhassák felségsértéssel (erre minden esély megvolt, hiszen a felkelők Rákóczit szerették volna vezérüknek).
A felkelés nem érte váratlanul a bécsi udvart (voltak előjelei a tavasz folyamán), gyorsan sereget állítottak össze, és három héten belül leverték azt. A vezetők közül volt aki börtönbe került (és ott halt meg), volt aki eltűnt.
Portyázó kurucok rabszíjra fűzött labancokat hajtanak
Portyázó kurucok rabszíjra fűzött labancokat hajtanak
Érdemes megjegyezni, hogy a háttérben a francia és a török diplomácia is közreműködött, hiszen saját céljaikat ezzel kívánták érvényesíteni.
A főurak is szervezkedtek. Már 1698-ban panaszt tettek az uralkodónál a jelentős adóemelések ellen, aki engedve, a főúri és nemesi rendre csak a 4 millió forintra emelt adóösszeg nyolcadát terhelte. A főúri szervezkedésben Esterházy Pál herceg, nádor, Bercsényi Miklós gróf, majd egyre inkább Rákóczi Ferenc vitte a vezető szerepeket.
A kincstár 1701-ben birtokba vette a máramarosi sóbányákat, és a monopolizált kereskedelmi pozíciót kihasználva ötszörösére emelték a só árát.
A Habsburgoknak birodalmi érdekeik miatt további anyagi erőforrásokra volt szükségük, ezért 1702-ben elzálogosították a magyarországi réz-, az erdélyi higanybányákat, a sómonopóliumra és az adókra angol és holland kölcsönöket vettek fel. A Jászkunságot a Német Lovagrendnek zálogosították el. Adóemelés céljából újabb vagyonösszeírást rendeltek el, 1702-ben a következő évi, 1703-ban az 1704-1705. évi adók beszedésére adtak ki utasításokat.
A kereskedelemre kivetett adók (accisa) miatt egyre többen (parasztok és nemesek is) tiltott kereskedésbe kezdtek.
A súlyos terhek miatt már 1702-ben körvonalazódott az országos lázadás gondolata, de egyelőre csak helyi megmozdulásokra került sor (Trencsén, Liptó, Székelyföld, Tiszahát stb.), amelyet a hadsereg minden alkalommal véresen megtorolt. A lázadók Thökölyt várták vissza vezérüknek, de Thököly visszatérésére nem került sor.
A szervezkedésben egyre jelentősebb szerepet játszott a tarpai sókereskedő jobbágy, Esze Tamás, lassan a mozgalom vezető személyiségévé emelkedett. Esze Tamás tudatában volt annak, hogy csak akkor lehetnek eredményesek a harcok, ha a felkelés országos kiterjedésű lesz, és vezetésére nagyhatalmú, külföldön is ismert nemest sikerül megnyerni, ennek érdekében többször személyesen próbálkozott Rákóczinál, aki ezeket a felkéréseket – egyelőre – elutasította.
Irodalom:
Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)
Falcsik Mária – Száray Miklós: Mikor, hol, hogyan és miért történt Magyarországon? (Reader’s Digest Kiadó Kft., 2001, Budapest, 128-133.p.)
Magyarország története – 1686-1790 (Akadémiai Kiadó, 1989, Budapest, 89-98.p., 157-175.p.)
