A szabadság kiadása és a 14 napos szabály


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

2013 óta főszabály szerint a szabadságot úgy kell kiadni, hogy a munkavállaló naptári évenként egy alkalommal, legalább 14 egybefüggő napra mentesüljön a munkavégzési és rendelkezésre állási kötelezettsége alól. Tekintsük át, mire kell odafigyelni e szabály alkalmazásakor.


A 14 napos szabály arra irányul, hogy elősegítse a szabadság rendeltetésének megvalósulását. A munkavállaló tartós regenerációját, igazi pihenését ugyanis az tudja elősegíteni, ha hosszabb egybefüggő időre kimaradhat a munkából. Ez azonban nem feltétlenül igénye a munkavállalónak – aki adott esetben inkább a több hosszú hétvégét preferálná –, és a munkáltatónak is gondot okozhat, ha hosszabb időre kell nélkülöznie egy munkavállalóját. Ezért a törvény alapvetően a felekre bízza, mennyiben kívánnak ragaszkodni ehhez a szabályhoz, így nincs szó arról, hogy az éves szabadság nagy részét kötelező lenne „tömbösítve” igénybe venni.

Egyrészt, a tizennégy napos mentesülésbe nem csak a szabadság, hanem a heti pihenőnap (heti pihenőidő), a munkaszüneti nap és az egyenlőtlen munkaidő-beosztás szerinti szabadnap (nulla órás nap, kiegyenlítő nap) is beleszámít. Az általános munkarendből kiindulva tehát 10 nap szabadsággal már teljesíthető is a 14 napos szabály: a munkavállaló hétfőtől péntekig szabadságot kap, ezt követi két pihenőnap, a rákövetkező héten pedig ez ismétlődik. Ha a szabadságot az év végi ünnepekre időzítjük, akkor ez még kevesebb szabadsággal is megoldható.

[htmlbox mt_kommentar]

 

Másrészt, a 14 napos szabálytól a felek megállapodásukkal eltérhetnek. Azt már nem követeli meg a törvény, hogy ez a megállapodás írásban történjen. Vita esetén, vagy hatósági ellenőrzésnél mindazonáltal a kétséget kizáró megoldás az lehet, ha a felek kifejezetten egy írásos megállapodásba foglalják, hogy a munkaviszony fennállása során a szabadság kiadása az egybefüggő legrövidebb időtartamra tekintet nélkül történik. Ez belekerülhet a munkaszerződésbe, de külön okiratban is létrejöhet. Ezt a megállapodást elegendő a munkaviszony fennállása alatt egyszer megkötni, nem kell minden évben megújítani. Elvileg kollektív szerződésben is el lehet térni a 14 napos szabálytól, ám csak a munkavállaló javára. Ebben az esetben azonban igen nehéz értelmezni, vajon milyen eltérés szolgál a munkavállaló javára, hiszen egyesek a még ennél is hosszabb egybefüggő szabadságot tartanák kedvezőbbnek, míg mások éppen a felaprózott szabadságot tekintenék előnyösnek.

 

Kifejezett, írásba foglalt megállapodás hiányában az is elegendő lehet, ha a szabadság kiadása bizonyíthatóan a munkavállaló kérése szerint történt, és ő maga nem tartott igényt a hosszabb egybefüggő távollétre. Igazolhatja ezt például, ha a szabadság igénylésének menete a munkáltatónál nyomon követhető (pl. egy elektronikus rendszerben).

[htmlbox sznkk_2018]

 

A Munka Törvénykönyve előírja, hogy a munkavállalót legkésőbb a munkaviszony kezdetétől számított 15 napon belül írásban tájékoztatni kell a szabadság kiadásának szabályairól, ugyanakkor ez a tájékoztatás megadható munkaviszonyra vonatkozó szabály rendelkezésére történő hivatkozással is. Elegendő tehát a tájékoztatóban a törvény vonatkozó szakaszaira hivatkozni, a 14 napos szabályról külön tájékoztatás nem szükséges. Szintén nem kell külön tájékoztatás, ha maga a munkaszerződés tartalmazza a 14 napos szabálytól való eltérő megállapodást.

Furcsa módon a törvény a 14 napos szabály kapcsán kifejezetten nem alkalmazza az időarányosítást, elvileg tehát az akkor is betartandó, ha a munkaviszony év közben kezdődik, vagy szűnik meg. Nyilván feloldhatatlan ellentmondást jelent, hogy hogyan biztosítson a munkáltató egybefüggő 14 nap távollétet, ha a munkavállaló a tárgyévben összesen nem jogosult 10 nap szabadságra, vagy ha a munkaviszony az év végén létesül. Véleményem szerint a szabály nem értelmezhető úgy, hogy a munkáltató ilyenkor is köteles lenne betartani a hosszabb egybefüggő távollétet, például a heti pihenőnapok egyenlőtlen beosztásával. A hasonló kétes helyzetekre is megoldás lehet a felek már említett megállapodása, amelyben világosan kimondják, hogy (az adott évben) ezt a szabályt nem tekintik irányadónak.

A munkavállalót megillető szabadságot a munkáltató köteles kiadni. A köznyelvi fordulattal szemben tehát nem a munkavállal „veszi ki” a szabadságot, hanem annak időzítéséről a munkáltató dönt. Ezt a jogkörét azonban több tényező korlátozza. Egyrészt, a szabadság kiadásáról a munkavállalót előzetesen meg kell hallgatnia, noha a munkavállaló igénye általános jelleggel nem köti a munkáltatót a szabadság kiadásával kapcsolatban.

Figyelemmel kell lenni azonban a méltányosság elvére és az együttműködési kötelezettségre is. Másrészt, a munkavállaló is jogosult bizonyos mértékű szabadság kivételére az általa meghatározott időpontban. Ez a mérték évente 7 munkanap, amelyet, ha munkaviszony év közben kezdődött, vagy év közben szűnt meg, arányosan kell figyelembe venni. Annak nincs jelentősége, hogy egyébként összességében hány nap szabadság járna a munkavállalónak.

Mivel a szabadság célja a regeneráció, ezért a törvény tiltja, hogy a munkáltató egyoldalúan „felaprózza”, azaz kis részletekben adja ki a szabadságot. A törvény szerint a szabadságot úgy kell kiadni, hogy a munkavállaló a munkavégzési, rendelkezésre állási kötelezettsége alól legalább 14 egybefüggő naptári napon mentesüljön. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a munkavállaló tárgyévi szabadságából 14-et egymást követő munkanapokra kell időzíteni.

HR & Munkajog

Havonta megjelenő jogi szaklap, amely munkajoggal foglalkozók, munkaügyi és HR szakemberek számára nyújt segítséget.
A lap nem csak nyomon követi a gyakran változó munkajogi, foglalkoztatáspolitikai, adójogi, valamint társadalombiztosítási jogszabályok változásait, de értelmezi is azokat.

Lapozzon bele májusi számunkba>>

Bővebb információk és megrendelés

A 14 napos mentesülésbe ugyanis a szabadságként kiadott napon túl a heti pihenőnap (heti pihenőidő), a munkaszüneti nap és az egyenlőtlen munkaidő-beosztás szerinti szabadnap is beleszámít. Például, az általános munkarendben dolgozó munkavállaló esetén 10 nap szabadsággal biztosítható a 14 napos egybefüggő távollét, hiszen szombat-vasárnap heti pihenőnapját tölti, amikor egyébként sincs munkavégzési, rendelkezésre állási kötelezettsége.  

A „szabadnap” értelmezése igényel itt még külön magyarázatot. Arról van szó, hogy az egyenlőtlen munkaidő-beosztás mellett lehetséges, hogy egy adott munkanapra egyáltalán nem oszt be munkaidőt a munkáltató. Ez nem tévesztendő össze a szabadsággal, vagy a heti pihenőnappal, hiszen kifejezetten munkanapról van szó, amelyen azonban nincs teljesítendő munkavégzés.

Például, a munkáltató úgy osztja be az adott hétre a teljesítendő 40 órát, hogy a munkavállalónak hétfőtől csütörtökig 10-10 órát, pénteken 0 órát rendel el, szombat és vasárnap pedig a két heti pihenőnap. Az ilyen nulla órás munkanapok, szabadnapok (más néven kiegyenlítő napok) szintén beszámítandóak a 14 napos egybefüggő távollét idejébe.

Nem vehetőek azonban figyelembe a 14 napos szabály szempontjából az előbb fel nem sorolt, nem tervezhető távollétek. Így például a keresőképtelenség vagy elháríthatatlan ok miatti mentesülés idejét nem lehet beszámítani.

Fontos, hogy a 14 napos egybefüggő távollét követelményétől eltérően is meg lehet állapodni. Ha már előre lehet látni, hogy a munkáltatónak e szabály betartása gondot jelent, vagy a munkavállaló inkább több rövidebb tartamú pihenést szeretne, érdemes magába a munkaszerződésbe felvenni, hogy a felek e szabályhoz nem tartják magukat a munkaviszony fennállása alatt. Ez a megállapodás jogszerű, és bármikor megköthető, akár egy adott évre, vagy határozatlan időtartamra is. A törvény ugyan nem követeli meg, de célszerű írásbeli formában megköti a megállapodást.

Álláspontom szerint a felek eltérő megállapodását az is bizonyítja, ha a tárgyévi szabadság felhasználása a munkavállaló kérése történik, és a munkavállaló kifejezetten kis részletekben, rövid egybefüggő távollétekre kéri a szabadságot.

Ha a szabadság ilyen ütemezését igazolhatóan a munkavállaló kérte (ez például a szabadságigénylő nyilatkozatokkal bizonyítható), és ezt a munkáltató tudomásul vette, akkor lényegében megállapodtak a felek a törvényi szabálytól való eltérésben.

Hangsúlyozni kell, hogy a szabadság kiadásával kapcsolatos valamennyi szabálytól – a pénzbeli megváltás tilalmát kivéve – kollektív szerződés a munkavállaló hátrányára is eltérhet. Így annak sincs akadálya, hogy kollektív szerződés térjen el az egybefüggő távollét minimális időtartamára vonatkozó előírástól.


Kapcsolódó cikkek

2024. május 22.

Hátrányos helyzetűek szakmatanulására nyílik 23 milliárd forintos pályázat

Szakképzési centrumok számára pályázati lehetőség nyílik 23 milliárd forintos keretösszeggel, hátrányos helyzetben lévők szakmatanulásának elősegítésére és rugalmas tanulási utak kialakítására – jelentette be az innovációért, felsőoktatásért, szakképzésért és felnőttoktatásért felelős államtitkár kedden, a Tatabányai Szakképzési Centrumban tartott sajtótájékoztatóján.

2024. május 21.

Az üres iroda fenntartása a legdrágább

Az elmúlt időszakban jelentősen átalakultak az irodahasználati szokások, ráadásul belépett a munkaerőpiacra a Z-generáció, amelynek tagjai nagyobb szabadságot, rugalmasságot várnak el az őket foglalkoztató vállalatoktól, valamint az irodákban is élményekre vágynak. Mindez kettős kihívást jelent a megfelelő munkahelyi környezet kialakításával, fenntartásával foglalkozó szakembereknek és a HR-eseknek. Új megközelítésre van szükség, hogy a dolgozók ne kényszerként éljék meg a bejárást, és a lehető legjobb teljesítményt nyújtsák az irodai munkában.

2024. május 21.

A munkáltató és a szakszervezet közös titkai

A szakszervezet tevékenysége során számos olyan információhoz juthat hozzá a munkáltatót érintően, amelyeknek nyilvánosságra hozatala jelentősen sértheti annak érdekeit. A munkáltatók védelme érdekében a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) a szakszervezetek nevében vagy érdekében eljáró személyeket titoktartásra kötelezi ezen, bizalmas információkat illetően.