Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A munkavállaló fő kötelezettsége, hogy munkaideje alatt munkavégzés céljából, munkára képes állapotban a munkáltató rendelkezésére álljon és munkát végezzen. Ugyanakkor vannak a munkaviszony teljesítésével összefüggő olyan időtartamok, amelyek nem minősülnek munkaidőnek, így azokra főszabály szerint munkabér sem jár.
A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) meghatározása szerint munkaidő a munkavégzésre előírt idő kezdetétől annak befejezéséig tartó idő, valamint a munkavégzéshez kapcsolódó előkészítő és befejező tevékenység tartama.
Előkészítő és befejező tevékenységnek minősül minden olyan feladat ellátása, amelyet a munkavállaló munkaköréhez kapcsolódóan, szokás szerint és rendszeresen, külön utasítás nélkül köteles elvégezni. Egy pénztáros esetén ilyennek minősül a kasszában lévő pénz megszámlálása a pénztár nyitásakor és zárásakor. A munkavégzés előtti és utáni átöltözés, tisztálkodás ideje is ide tartozhat, ha az munkavédelmi szempontból szükséges. Védőruhára van szükség például egy laboratóriumban, kohászatban. Mivel az előkészítő és befejező tevékenység a rendes munkaidő része, ezért a munkáltatónak olyan módon kell megszervezni a munkavégzést, és beosztani a munkaidőt, hogy ezen feladatok elvégzése ne eredményezzen túlmunkát.
Az utazási időt, azaz a munkavállaló lakó- vagy tartózkodási helyéről a tényleges munkavégzés helyére, valamint a munkavégzés helyéről a lakó-vagy tartózkodási helyére történő utazás tartamát az Mt. kiveszi a munkaidő fogalma alól. Így ha a munkavállalónak naponta két órát kell utaznia, hogy lakóhelyéről munkahelyére, illetve onnan haza eljusson, az nem minősül munkaidőnek. Munkavégzés helyén nemcsak a munkaszerződés szerinti munkahelyet, de a tényleges munkavégzés helyét is érteni kell. Így a villanyszerelő utazási ideje sem munkaidő, aki otthonából elindulva rendszeresen más városban végez munkát.
Az utazási idő a munkaszerződéstől eltérő munkahelyen történő munkavégzésre kötelezés – korábbi elnevezéssel kiküldetés – esetén sem számít munkaidőnek. Így nem minősül utazási időnek, ha a munkáltató a munkavállalót arra utasítja, hogy az egyik héten egy napot a szomszédos megye városában, vagy határ menti városban lévő üzletféllel tárgyaljon, emiatt a munkavállaló otthonából indulva a célállomásig, illetve onnan haza több órát is utazik. Ha azonban a munkavállaló nem lakóhelyéről, hanem munkahelyéről utazik a tárgyalásra, az utazási idő már munkaidőnek minősül. Utazási időnek, és nem munkaidőnek minősül, ha a munkavállaló már vasárnapi pihenőnapján repülőre kényszerül ülni, hogy hétfőn egy másik országban egy tárgyaláson részt vehessen.
Mivel az utazási idő nem munkaidő, ezért arra díjazás sem jár. Természetesen nincs akadálya annak, hogy munkaszerződés, illetve kollektív szerződés a munkavállaló javára eltérjen, vagy a munkáltató a munkába járás idejét egyoldalú kötelezettségvállalásként díjazza.
| Munkajogi szabályok bérszámfejtőknek – dr. Pál Lajossal |
|---|
|
Ízelítő a tematikából:
Időpont: 2014. szeptember 18. |
Nem minősül munkaidőnek a munkaközi szünet sem. Munkaközi szünet alatt a munkavállaló munkavégzési és rendelkezésre állási kötelezettsége alól mentesül, amely alapvetően az étkezés és a munkavégzés közbeni rövid pihenés célját szolgálja. Készenléti jellegű munkakör esetén azonban a munkaközi szünet munkaidőnek minősül, így arra díjazás is jár. A felek megállapodása, vagy kollektív szerződés nem készenléti jellegű munkakör esetében is eltérhet a munkavállaló javára, így előírhatja a munkaközi szünet munkaidőben történő kiadását, és annak díjazását.
Sajátos az ügyelet és a készenlét megítélése, mivel mindkét munkajogi jogintézmény elsősorban rendelkezésre állási kötelezettséget jelent, amely alatt felmerülhet munkavégzési kötelezettség is. Bizonyos munkaidő-beosztási szabályok szempontjából ezeket az időtartamokat is kvázi munkaidőként kell kezelni (az ügyeletnek pl. szerepe van a beosztás szerinti napi és heti maximális munkaidő mértékénél, továbbá a rendkívüli munkaidőbe is beszámít). Ezzel összefüggésben érdemes felidézni a munkaidő uniós jogi meghatározását is, amely szerint a munkaidő az az időtartam, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát végzi a nemzeti jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak megfelelően. Tehát nemcsak a tényleges munkavégzés minősül munkaidőnek, hanem a munkáltató vagy munkaviszonyra vonatkozó szabály által ilyen jogi természetűnek minősített időtartam is. Ennek megfelelően kizárólag a munkáltató rendelkezésére állás, így az ügyelet is munkaidőnek minősül. Az európai uniós joggyakorlat szerint azonban a készenlét, amely alatt a munkavállaló az ügyelettel ellentétben nem köteles a munkahelyén a munkáltató rendelkezésére állni, és a rendelkezésre állás idejét szabadabban használhatja fel, nem munkaidő.
