Aki papíralapú szja-bevallási tervezetet kért, hamarosan megkaphatja
Folyamatosan postázza a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) a papíralapú szja-bevallási tervezeteket az igénylőknek a nyilvántartásában szereplő címekre.
A három részre szakadt ország adózása
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A XVI. század első felének zűrzavaros történelmi eseményei, a gyakran önös érdekeket képviselő nemesség, és a tehetséges, de az uralkodóktól nem független politikusok (Werbőczy István, Martinuzzi Fráter György) tevékenységének eredményeként jött létre önálló államalakulatként Erdély. Sajátos helyzetéhez az adózásban is különös intézkedések társultak. Folytatjuk a Magyarország adótörténetét bemutató sorozatunkat.
Az önálló Erdély létrejötte
A kettős királyválasztást követően Fráter György több alkalommal is kísérletet tett Magyarország újraegyesítésére. Ezek közül az első kísérlet az ún. gyalui egyezmény keretében történt 1542-ben (Buda török általi elfoglalása és Szapolyai János halála után). Ferdinánd seregeinek vissza kellett volna foglalni Budát, és így visszaállítani a Magyar Királyságot. Ferdinánd seregei azonban lényegében harc nélkül visszavonultak, sőt a következő években a törökök további magyar területeket hódítottak meg. Elesett például Pécs, Esztergom, Tata, Fehérvár, Visegrád, Nógrád és Hatvan is.
A második kísérletre az 1549-ben kötött ún. nyírbátori szerződés keretében, 1551-ben került sor. Lényegében házassági szerződést kötöttek – volna –, amely szerint János Zsigmond (aki ekkor 11 éves) elveszi feleségül Ferdinánd Johanna nevű leányát (4 éves), Ferdinánd megkaphatja Erdélyt és a hozzá tartozó területeket, János Zsigmond kap két sziléziai hercegséget és 25 000 forintot, anyja, Izabella pedig 100 000 aranyat. A házasság feltétele az volt, hogy János Zsigmond a protestáns hit helyett vegye fel a katolikus hitet, ám ez Izabella és az erdélyi protestáns nemesség számára elfogadhatatlan volt.
Habsburg Ferdinánd és Izabella királynő közötti tárgyalások eredményeképp II. János lemondott királyi címéről, Oppeln és Ratibor sziléziai hercegségek fejében távoztak Magyarországról, II. János és Izabella 1551. augusztus 8-án elhagyta Erdélyt és Sziléziába költözött. György barát Erdélyt átadta Ferdinánd király megbízottainak. Szolgálataiért Ferdinánd kinevezte őt erdélyi vajdává és esztergomi érsekké, és javasolta a pápának, hogy a bíborosi stallumot is kapja meg. A pápa 1551. augusztus 9-én adta neki a bíborosi kalapot.
Ezt követően Fráter György a törökökkel vívott eredményes harcokat, ám bevádolták Ferdinándnál, hogy összejátszott a törökökkel, aminek következtében – Ferdinánd tudtával – az alvinci kastélyban 1551. december 17-én meggyilkolták.
Ezt követően Ferdinánd képtelen volt a töröktől a magyar területeket megvédeni, a törökök elfoglalták – többek között – Lippa, Veszprém, Drégely, Szolnok, Temesvár, Karánsebes várait. A magyarok, székelyek és szászok elégedetlenek voltak Ferdinánd uralmával, és 1556. januárjában kezdeményezték az országgyűlés összehívását. Az elégedetlenkedő erdélyi és magyarországi rendek 1556. március 8-án tartottak országgyűlést, és arról döntöttek, hogy visszahívják Izabella királynőt és II. János magyar királyt a Keleti Magyar Királyság trónjára. Izabella királyné és a fiatal király 1556. október 22-én ünnepélyes külsőségek között vonult be Kolozsvárra. A Török Birodalom mellett, II. János magyar királyt Európa akkoriban jelentős nagyhatalmai, Lengyelország és Franciaország is elismerte.
Ismét belháború kezdődött a magyar királyi címért, amelynek másfél évtized múlva az ún. speyeri szerződés vetett véget (időközben 1564-ben Ferdinánd meghalt, utódja fia, Miksa lett). Az egyezmény jelentősége, hogy tisztázták a jogi helyzetet, valamint a Partium meghatározását, és kimondták azt is, hogy az Erdélyi Fejedelemség a Magyar Korona elidegeníthetetlen része, ugyanakkor Erdély ezzel rangemelést kapott, mivel már nem a Magyar Királyság része lett, hanem „csak” a Koronáé. II. János magyar király lemondott a magyar királyi címéről, és beleegyezett abba, hogy a jövőben csupán „János Zsigmond fejedelemként” címeztesse magát. János Zsigmond 1571. március 14-én, a speyeri szerződés ratifikálása után – a Miksa általi aláírást követően – négy nappal meghalt (nem kizárt, hogy megmérgezték).
Meg kell még említeni Szulejmán 1566-ban kiadott athnaméját (ünnepélyes szövetséglevél), amely a szabad fejedelemválasztás jogát ígérte Erdélynek.
János Zsigmond halála után s 1571. május 25-én a gyulafehérvári országgyűlés fejedelemmé választotta az ország leghatalmasabb főurát, Báthory Istvánt. A választást követően hirdették ki II. Szelim szultán athnaméját, amely szintén Báthory Istvánt nevezte meg erdélyi fejedelemnek.
Ezzel tulajdonképpen létrejött az Erdélyi Fejedelemség, mint önálló állam, de az előzmények sok megkérdőjelezhető eseménye, szerződése stb. miatt a fejedelemség jogi státusa egyáltalán nem volt szilárdnak tekinthető. Az Erdélyi Fejedelemség léte hol a törököktől, hol a Habsburgoktól függött.
Az utolsó erdélyi fejedelem II. Rákóczi Ferenc volt. Erdélyt a Rákóczi szabadságharc bukását követően, 1711-ben beolvasztották a Habsburg-birodalomba. Magyarországtól való elkülönült jogállása nyilvánult meg az 1848-as 12 pont közül az utolsóban (Unió Erdéllyel!), illetve részben ez eredményezhette az I. világháború után elszakítását Magyarországtól.
Adózás a XVI. század második felében
Az erdélyi adózás annyiban egyezik meg a királyi Magyarország adózásával, hogy minden eleme az adózás feudális jellegét tükrözi: adózás az uralkodó felé, adózás a földesúr felé (cenzus, kilenced, robot), adózás az egyház felé (tized), harmincadfizetés a kereskedelmi forgalomban. Mégis sokkal fontosabbak a különbségek!
Az Erdélyt alkotó három nemzet – a magyar nemesség, a székelyek és a szászok – eltérő módon tettek eleget adózási kötelezettségeiknek. A jobbágyokat és a pásztorkodó románokat nem tekintették a nemzet részének, de ettől még számítottak az adójukra.
Erdély címere a három rendi nemzetet jelképezi: a Nap és a Hold a székelyeket, a sas a magyar nemességet, a hét vár a szászokat
A nemesség létszáma nagyjából megegyezett a királyi Magyarország nemességének létszámával, például a hadköteles férfinemesek száma 1642-ben 7288 főt számlált, de ennek nagy része paraszti sorban élő nemesített székely, hajdú (stb.) volt. A jobbágyokat is tartó nemesek száma hétszáz fő körül lehetett, ugyanakkor ezek vagyoni helyzete nem volt összemérhető a királyi Magyarország nemességével, sokkal szegényebbek voltak, valódi nemesi nagybirtokok száma nemigen haladta meg a tízet.
A nemesség adómentességét az Aranybulla biztosította, de ha a nemes más földjét művelte, az után már meg kellett fizetnie a földesúr és az egyház felé az adókat (kilencedet és tizedet). A földet művelő jobbágyot – természetesen – ugyanúgy terhelték ezek az adók.
A földhasználati jog után a földesúrnak fizetendő cenzust egész falvakra állapították meg, azután a bíró szabta meg, ki mennyit fizet. A felosztásnál a jobbágytelket tekintették alapnak vagy az igásökrök számát vették figyelembe, de előfordult, hogy mindkettőt. Ezt pénzben kellett fizetni, összege nem változott az évek alatt, így a pénzromlást figyelembe véve ez ténylegesen inkább csökkenő teher volt.
|
Az áfa-kötelezettség keletkezésének időpontja és a teljesítés helye |
|---|
|
Áfa kiskönyvtárunk negyedik része két kucsfontosságú területet dolgoz fel: az adófizetési kötelezettség keletkezésének időpontjára vonatkozó szabályokat, illetve a teljesítési hely szabályrendszerét. A kiadvány a jogszabályi rendelkezések részletes, magyarázatokkal tűzdelt ismertetésén túl számos példával segíti a jogalkalmazókat. |
Sajátosan alakult az egyházi tized (dézsma) sorsa. Az ország három részre szakadása utáni zavaros időkben, amikor Fráter György kincstartóként kormányozta Erdélyt (1542-1551), nem neveztek ki püspököket a vezető nélkül maradt püspökségek élére, az adót viszont beszedték az állam javára. A tized 1566-tól már általánosan is állami adóvá vált Erdélyben, de ez részben a reformáció erdélyi terjedésének következménye is volt. A tizedet általában a földesurak hajtották be – árendába vették a tized jogosultjától –, így a jobbágyságnak állami adóvá válása érdemi változást nem jelentett.
Az erdélyi területeken ezeket az adókat gyakran nem, vagy csak részben szedték be, mivel a földet művelő könnyen odébbállt, más földbirtokos szolgálatába szegődött, ha túlzott volt az adóteher. A jobbágyok röghöz kötését, illetve az örökös jobbágyság intézményét Erdélyben nem érvényesítették, így a szabad költözködéshez való jog a túladóztató földbirtokost megfoszthatta a munkáskezektől, és mivel munkaerő-hiány volt, ez nagyon is erős késztetést jelentett a méltányos adóterhek alkalmazására.
A földesúrnak teljesítendő heti egy, évi 52 napi robotra vonatkozó szabállyal az erdélyi országgyűlések soha nem foglalkoztak, azt az álláspontot képviselték, hogy úr és jobbágy viszonya kizárólag a magánjogra tartozik, állami beavatkozást nem igényel. A XVI. század közepétől a földbirtokosok a saját művelésű földjeiket egyre inkább a jobbágyok robotjával művelték, így a XVI. század eleji 2-3 napi éves robot gyorsan növekedett, a század végére már minden harmadik napon robotolni kellett, azaz lényegesen az 52 nap fölé emelkedett az éves teher. A robot mellett várszolgálatot, fuvarozást is kellett teljesíteni a jobbágynak, sőt fegyverrel is rendelkeznie kellett, hogy szükség esetén hadba vonuljon. A robot emelkedésével csökkent a jobbágyok költözködési szabadsága is, mert csak így tudták biztosítani a földműveléshez szükséges munkaerőt.
Másképpen robotoltak a falusiak, és másképpen a munkát megváltó mezővárosiak. A rendelkezésre álló eszközök – föld, pénz – szűkössége miatt a földbirtokosok egyre inkább az önellátásra rendezkedtek be, a robotot és az adókat is olyan termékekben, szolgáltatásokban szedték be, amilyenre a szükségük volt, illetve a bérlőik képesek voltak. A falvakban, mezővárosokban élő iparosok (bognárok, kovácsok, ácsok, tímárok, szabók) rosszabb, elavultabb holmit készítettek ugyan, mint az a királyi Magyarországon megszokott volt, de az olcsón, sőt sokszor ingyenes szolgáltatásként állt a földesurak rendelkezésére. A jobbágyrobotra ráutalt, anélkül megbénuló földesurak a maguk lehetőségei szerint és módján, mint legféltettebb tulajdonukat védte a jobbágyot, például az adóval elmaradókat nem a sarcolással, helyette „csak” fizikai kényszerrel (pálcázás, tömlöc) büntették, mert nagyon is fontos volt a munkáskéz megtartása.
A székelyek adómentességét már az Árpád házi királyok is elismerték, ennek fejében katonáskodással, határőrizettel tartoztak az uralkodó felé. Ezt a fajta mentességet a későbbi uralkodók is megerősítették, sőt még az Erdélyi Fejedelemség megalakulása után is a fejedelmek. A székelyek egyetlen adója az ún. ökörsütés volt. Ez a székely nemzetgyűlés által a királynak rendkívüli alkalmakra (koronázás, házasságkötés, fiának születése) ajándékul megajánlott ökör megbélyegzése; a kiküldött biztosok ilyenkor minden negyedik (más források szerint házanként/telkenként egy) ökörre rásütötték a királyi bélyeget. Ugyanakkor ezt nem tekintették adónak, hiszen „ajándék” volt. Az utolsó ökörsütésre egyébként 1506-ban, II. Ulászló király fiának születetésekor volt (egyáltalán nem békés körülmények között). Nem jelentéktelen teherről volt szó, hiszen ennek mértéke a XV. században 36-40 ezer ökröt jelentett, a XVI. század elejétől – a székelyek első két rendjének adózás alóli mentesítésével – a székelységet mintegy 12 ezer ökör beszolgáltatása terhelte.
Az 1554-ben hozott törvények a primorokat és a lófőket – a magyar nemességhez hasonlóan –mentességet kaptak az állami adózás alól, illetve velük együtt azok a székelyek is, akik a mentesítettek „földönlakói”, (szolgái, tulajdonképpen jobbágyai, zsellérei) voltak. Adókötelezett volt viszont minden szabadnak maradt „gyalog székely”, azaz erre a rétegre nehezedett a hatalom újításainak minden terhe, hiszen ők voltak azok, akik egyszerre adóztak és katonáskodtak is! A székelyek szabadsága így tulajdonképpen arra korlátozódott, hogy nem tartoztak földesúri hatalom alá, és így a földesúri terhek alól továbbra is mentesültek. Az 1566. májusi tordai országgyűlésen ezek a szabadságok is megszűntek, ezt követően a „gyalog székelyeket” lényegében jobbágysorba kényszerítették.
A későbbiekben a „gyalog székelyek” gyakran önként is vállalták, hogy valamelyik földesúr szolgálatába szegődjenek jobbágyként, mert így uruk adómentessége rájuk is kiterjedt, nem kellett adózniuk és katonáskodniuk. A nagyobb problémát ez utóbbi okozta, mert a 10 ezres székely kontingenst csökkentette, ezért a fejedelmek megpróbálták megakadályozni az önkéntes jobbágyságot. Bethlen biztosnak tűnő eszközt választ: az ősjobbágyok körén kívül magukat jobbágynak valló, tehát nem katonáskodó székelyeket is vegyék rovás alá, vessék ki rájuk is a rendszeresen fizetendő állami adót, 1623-tól ők is rendszeresen adóznak.
A szászok városlakó népként a városokra kivetett átalányösszegben fizették az adót. Ezt érvényesítették a más, nem szászok által lakott városok esetében is. A XVII. században többször is próbálkoztak a fejedelmek (például Bethlen Gábor is) a szászok privilégiumainak a felszámolásával, kevés sikerrel. Az eredmény inkább a szászok privilégiumainak megerősítése lett, de azt azért elérték, hogy a szász településekre kivetett egyösszegű adó növekedjen, például Bethlen Gábor idején a szászok adója megnégyszereződött, de ez még mindig elmaradt Kolozsvár adónövekedésétől, amelynek adója ugyanebben az időszakban a hétszeresére emelkedett (350 forintról 2400 forintra).
Különösen jelentős terhet jelentett az adózás a királyi Magyarországgal, illetve a hódoltsággal határos területeken. Itt nem volt ritka a – korábbi cikkünkben már ismertetett – kettős, sőt háromszoros adózás sem. Az Erdélyhez tartozó Debrecen például 1567-től egyaránt adózott Gyulafehérvárnak (évi 3200 forint), Sztambulnak (2000 forint) és Pozsonynak (1000 forint).
A nemzet részének nem tekintett románok betelepedését szívesen vették Erdélyben, mert olyan termékeket állítottak elő, olyan szolgáltatásokat végeztek, amelyekre szükség volt, és nem kevésbé volt fontos, hogy munkaerő-növekedést jelentettek. Kedvezményeket biztosítottak részükre: ez jelenthette a cenzus alóli felmentést, illetve a tizedfizetés alóli mentességet is, ha viszont tizedfizetésre kötelezett településen telepedtek le, akkor ők sem mentesülhettek alóla.
A románok állattartó, pásztorkodó tevékenységével összefügg, hogy őket sajátos adókötelezettséggel terhelték: túróval („brînză”), juhval („sztronga”, juhakol, juhötvened), marhával („tretina”, harmadfű ökör), disznóval, mézzel teljesítették az adókat. A nem letelepülő, nomád életmódot folytató románoktól ugyanakkor gyakran sikertelen volt az adó behajtása, hiszen mire elérte őket a behajtó, már más helyre vándoroltak, és – természetesen – vándorlásukat még az államhatárok sem befolyásolták.
A románok adózás alá vonásában a XVII. század első felében érnek el eredményeket. A költözködő pásztorkodás visszaszorításával 1623-ban Fogarasföldön, harminc esztendővel később pedig egész Erdélyben gabonadézsma adására lehetett kötelezni a románokat, de még az 1650-es években is fenn kell tartani a pásztorkodó életmód és kötetlenség ellen hozott intézkedéseket.
Az Erdélyi Fejedelemség kincstári bevételei
Az önálló Erdély állami jövedelmeinek megszervezésében jelentős szerepe volt Fráter György kincstartóságának. A bevételek között nem az adóbevételek domináltak, hanem a regáléjövedelmek bírtak nagy jelentőséggel: így a sóbányászatból, a nemesfémbányászatból, az aranybeváltásból és pénzverésből származó haszon. Az erdélyi fejedelmek általában az ország legnagyobb földesurai is voltak, így saját birtokaik is jelentős hasznot hoztak a kincstárnak. A XVI. század végére komoly harmincadhálózat alakult ki a fejedelemség nyugati határa mentén, s ezek a vámhelyek is jól jövedelmeztek. Az előzőeket növelte az országgyűlés által évente – volt olyan év is, amikor éven belül kétszer – megszavazott adó, amelyet mindhárom nemzetnek fizetnie kellett, bár ennek behajtása mindig gondot jelentett. A kincstár bevételei a 16. század közepén kb. 100 ezer forintra, a század utolsó évtizedeiben (a Báthoryak alatt) 300 ezer forintra becsülhetők.
Az erdélyi fejedelmek (a ténylegesen beiktatott első fejedelem Báthory István volt)
Az átalakulások eredményeképpen az erdélyi kincstárnok a XVI. század második felében a következő állami bevételekre számíthatott:
| 24 000 erdélyi vármegyei porta 60 000 Ft a szászok Szent Márton-napi cenzusa 8 500 Ft a szászok rendkívüli adója 25 000 Ft városok adója 15 000 Ft székelyek dicája 20 000 Ft a Részek 17 000 adózó portája 40 000 Ft sóbányák (Máramaros és Erdély) 30 000 Ft vámbevételek 15 000 Ft aranybeváltás 5 000 Ft dézsmabérletek 15 000 Ft |
|---|
Az adózásban előrelépés helyett inkább visszalépések történtek, a fejedelmek nem vállalták fel az ütközést az országgyűléssel és a nemzetekkel. Különösen érdekes, hogy Báthory Gábor fejedelemsége (1608-1613) idejében fejadót vezettek be (1609), alapvetően azért mert a 15 éves háború (1591-1606) pusztításai következtében Erdély lakossága és vagyona is jelentősen csökkent, és az újjáépítést kívánták ilyen módon finanszírozni.
Ezt a rendszert örökölte meg Bethlen Gábor (1613-1629 között fejedelem), de nem változtatott rajta. Bethlen kísérletet sem tesz rá, hogy a vagyon szerinti rovásadót bevezesse, tudomásul veszi a régi sajátosságokat is: a szászok mint rend vesznek részt az adózásban, a székelyek pedig rendszeresen nem fizetnek.
Bethlen a korszerűtlen adórendszer megtartása mellett korszerű gazdaságpolitikát folytatott, alapvetően a fejedelmi monopóliumok kereskedelmével elérte, hogy a fejedelemség 610-720 ezer forintot kitevő kiadásait fedezni tudja. Mivel az országgyűlésnek csak az adókkal kapcsolatban volt döntési jogköre, az egyéb regáléjövedelmekkel kapcsolatban nem, a fejedelem függetleníteni tudta a kincstári gazdálkodást a rendek döntéseitől (ezekben az években adó címén 60-80 ezer forint folyt be).
Jól szemlélteti a regáléjövedelmek jelentőségét az unitárius lelkész-költő, Szentmártoni Bodó János (1590?- 1648) verse:
| Némely országokat bővíttetett borssal, Velentzét Czitrummal, pomagránátokkal, Angliának földét kies Rozmarintal, Transylvániát is megáldotta Sóval. |
|---|
Fellendülés I. Apafi Mihály fejedelemsége idején (1661-1690) következik be, a fiskális bevételek emelkednek. A só-, arany-, ezüstbányák, a vashámorok, a kéneső, a harmincadok és a kincstári uradalmak összhozadéka 1670-ig évi 250 ezer forintra, 1678–1680 között évi 300 ezer forintra becsülhető. A beszedett készpénzadó összege az 1660-as és 1670-es évi átlagban mindössze 150 ezer forint, ez az összeg 1684 után 300 ezer forint fölé nő, néhány év múltán pedig már az 1 és 2 milliót is meghaladja. Az adóbevételek növekedésében jelentős szerepe van egy modern adó, a kereskedelmi adó bevezetésének: „akármi rendbéli ember”, ha valamit elad, minden forint után öt pénzt adjon a kincstárba. 20 forint érték alatt az áru adómentes, tehát a tehetősebbeket terheli. Ezt az adót a későbbiekben ugyan megszüntették, de bevezették például a dohányzókra vonatkozó dohányadót, amelynek mértékét társadalmi státusztól tették függővé, a módosabbak akár 30-szorosát is fizették az egyszerű paraszt kötelezettségének.
Összességében azért az állapítható meg, hogy a XVII. század második felében Erdély adórendszere alkalmatlan volt a terhek arányos, egyes társadalmi csoportok anyagi erejéhez alkalmazható elosztására, néhány privilegizált csoport keveset fizetett, vagy egyáltalán nem fizetett adót, ezzel szemben a lakosság széles rétegeit jelentős adófizetésre kötelezték
Erdély adózása a szultán felé
Az Erdélyi Fejedelemség nem csak adószedő hatalomként működött, hanem függetlensége biztosításáért cserébe adót is kénytelen volt fizetni a török portának. Ez az adó kezdetben 10 ezer forintot tett ki. Ezt az összeget már Báthory István fejedelemsége (1571-1586) elején 15 ezer forintra emelték. A szultán Báthory Gábor fejedelemmé beiktatása után (1608) három évre elengedte az adót, amire szüksége is volt a 15 éves háborúban legyengült országnak. A XVII. század második felében (1658-tól) már 40 ezer forint volt a szultánnak fizetendő összeg.
Az adó összegét gyakran kellett kiegészíteni ajándékokkal, hadisarc megfizetésével, illetve az elfogott nemesek váltságdíjával.
E kötelezettségek teljesítése érdekében az országgyűlés gyakran szavazott meg adókat, amelyet mindhárom nemzetnek fizetnie kellett.
|
Irodalom: Erdély története I-III. (főszerk.: Köpeczi Béla, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988) |