Brutálisan megtorolták Péró adólázadását

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A XVIII. században alapvetően béke volt Magyarországon, de a kor három jelentős uralkodójának is meg kellett küzdenie a súlyos adóterhek ellen fellázadó parasztsággal. A felkeléseknek közös sajátosságaik és máig ható tanulságaik vannak.

Mostani írásunkban a felkelések okairól és az első jelentősebb felkelésről, az ún. Szegedinác Péró-féle lázadásról lesz szó, a jövő héten a madéfalvi veszedelemről, valamint a Horea és Closca nevével jelzett román parasztlázadásról írunk.

A török hódoltság megszűnése és a Rákóczi-szabadságharc bukása után a jobbágyság helyzete igen eltérő volt Magyarország különböző területein.

A korábbi királyi területeken az „örökös jobbágyság” volt a jellemző, röghözkötéssel, jelentős pénzbeli, terménybeni és szolgáltatási kötelezettségekkel a földesúr felé. Az adóterheket urbáriumnak nevezett, a földesúr által egyoldalúan megfogalmazott okirat rögzítette, de sokszor csak a szokásjog alapján kellett teljesíteni a kötelezettségeket. A jobbágyi helyzetből való kitörés lehetősége rendkívül korlátozott volt, a robotteher elérte a heti 3-4 napot is.

A hódoltsági területeken ezzel szemben „szabad jobbágyság” alakult ki, a földesúri terhek alacsonyabbak voltak, a jobbágyok lényegében szabadon költözhettek, volt kitörési lehetőség a polgári lét vagy iparosi tevékenység felé, – ritkábban ugyan – de akár nemesi címet is szerezhettek.

A hódoltsági területeken, illetve azokon a területeken, ahol a Rákóczi-szabadságharc miatt jelentősen csökkent a népesség, a betelepített, főleg német lakosság eleve jobb helyzetet tudott elérni, és a megmaradt jobbágyság is részesült ezekből az előnyökből.

A hódoltsági területek földesurai gyakran szerződést kötöttek a jobbágyaikkal a kötelezettségekről. Ők voltak a szerződésesek, kontraktualisták, taksások, árendások. Legkedvezőbb helyzetben azok a települések voltak, ahol a település tudott szerződést kötni a földesúri szolgáltatásokról. A szerződéskötés persze általában a földesuraknak is kedvező volt, mivel az adót pénzben fizették, faluszerződés esetén mentesülhettek a beszedés terhe alól, és mivel gyakran a birtokaiktól távol éltek (Budán, Bécsben stb.), ez kényelmes jövedelmet biztosított számukra.

Adófizető paraszt (színezett metszet, 18. század vége)

 

A földesúri adók mellett a legnagyobb terhet a katonasággal kapcsolatos kötelezettségek jelentették, különösen az állandó hadsereg felállítását követően. Ezek a terhek kizárólag a jobbágyságra és a polgárságra nehezedtek, a nemesség mentes volt a katonáskodással kapcsolatos teherviselés alól.

A XVIII. századi viszonylagos békének volt még egy további következménye is. A török visszaszorulása miatt kitolódtak a határok, a határőrizetre jóval kevesebbet kellett áldozni, és nem mellékesen a Rákóczi-szabadságharcot követően felrobbantott végvárakban sem volt már szükség a végvári katonaságra. A megmaradt létesítményekben a reguláris katonaság vette át a korábbi védők helyét. Ez viszont lényegesen rontotta azoknak a rétegeknek a helyzetét, akik korábban életmódszerűen a katonai életre, határőrizetre rendezkedtek be.

Mindezen tényezők együttesen eredményezték azt, hogy a Rákóczi-szabadságharc bukását követően sem volt általános a békehelyzet, sokszor törtek ki kisebb-nagyobb lázadások, felkelések, például Mária Terézia nevezetes 1767-es urbáriumát is az 1765-66-os dunántúli megmozdulás hatására adta ki, ha már ezt a rendi országgyűléssel nem lehetett elfogadtatni.

A század folyamán a három legjelentősebb megmozdulás a Szegedinác Péró-féle 1735-ös lázadás, az 1764-es madéfalvi veszedelem, és az 1784-es Horea és Closca nevével fémjelzett erdélyi román parasztfelkelés volt.

A Szegedinác Péró-féle felkelés

Az 1716-17-ben lezajlott osztrák-török háború eredményeképpen, a pozsareváci békével visszakerül az 1699-ben Karlócán még török kézen hagyott magyar terület, a Temesköz, a Tisza–Maros szöge is. Ezzel megszűnik az úgynevezett keleti határőrvidék létjogosultsága, ahol jelentős számban azok a szerbek szolgáltak, akiknek többsége még 1690-ben a visszaszoruló törökök elől menekült Magyarországra.

A szerbek sáncokban és őrházakban, úgynevezett csardakokban teljesítettek szolgálatot A katonai szolgálatért cserébe mentesültek a földesúri, állami, egyházi adók és a robot alól, s e kedvezmény a határőrök leszármazottjaira is átörökíthető. A határőri státus megszűnésekor a határőrkapitányok már átmeneti helyzetben vannak a gazdag paraszt és a földesúr között: állami fizetésük és földjeik mellett egyéb jövedelmekkel is rendelkeznek, kocsmáik vannak, marhakereskedéssel foglalkoznak, illetve az uradalmaktól bérelt pusztákon marhát és lovat tartanak. Ilyen szerb határőrkapitány volt az 1655-ben született Szegedinác Jovánovics Péró, vagy magyarosítva, Szegedi Péter is.

Az 1733-ban kitört lengyel örökösödési háborúba belekeveredett Ausztria is, ennek finanszírozására súlyos adókat vetettek ki Magyarországon is, a pénzadó mellett fogatokat, élelmiszert, takarmányt rekviráltak. Az adókat szigorúan behajtották. Korábbi helyzetükhöz képest különösen nagy tehernövekedésként élték ezt meg a határőrvidékek katonái és a török hódoltság alól legutóbb visszacsatolt területek. Az ortodox szerbek helyzetét tovább nehezítette az erőszakos katolicizálás is.

A lázadás eleinte az elégedetlenkedők közötti beszélgetésekkel kezdődött, ebben a szerbek és a magyarok is kifejtették véleményüket. Olaj volt a tűzre, amikor 1734 nyarán Vértesi Mihály (békés)szentandrási bíró kiállt a térre, és azt kiabálta „gyertek fiaim, legyetek az én katonáim!”. Elkezdődött a szervezkedés, de 1735 tavaszáig csak a szövetségesek keresése, és a leendő vezér felkérése a téma.

Vértesi Mihály szobra Békésszentandráson

 

A szervezkedők magyar vezetői Vértesi Mihály, Sebestyén János, Pásztor András, Szilasi István voltak, akik 1735. április 27-én meghirdették a fegyveres ellenállást, kikiáltják a kurucvilágot, több faluban megindul a toborzás. (Még arról is beszéltek, hogy Rákóczi is visszatér kurucaival a felkelés támogatására. Nem tudhatták, hogy Rákóczi április 8-án Rodostóban meghalt.) A toborzás melléjük állítja az elégedetlenkedőket, mintegy ezer paraszt és polgár fogott fegyvert. A seregek vezetésére Pérót szerették volna megnyerni. Péró ígérgetett, vonakodott, de végül is – pedig még írásban is elkötelezte magát – nem állt a felkelés élére, mert közben 1735. május 3-án az ugyancsak szerb származású Thököly Ránkó aradi várparancsnok elfogatta.

Erre a szerbek felajánlották segítségüket a felkelők ellen (ezért tekinti sok történész a felkelés árulóinak a szerbeket), persze az osztrákok ígértek nekik vallásszabadságot és földbirtokot is. A királyi haderő a szerbekkel kiegészülve, valamint a meghirdetett nemesi felkeléssel megindult a lázadók ellen. A szerb seregek végigpusztították a korábbi szövetséges településeket, még Debrecent is feldúlták, kifosztották.

A legjelentősebb összecsapásra május 9-én erdőhegy mellett került sor, ahol az egyesített királyi erők szétkergették a felkelőket, körülbelül ötszáz felkelő halt meg a csatában. Menekülés közben meghalt a lázadás legfőbb vezetőjének tekintett Vértesi Mihály bíró is (a bécsi udvar azonban úgy tudta, hogy megmenekült, s még az 1753-as parasztfölkelés szervezésével is őt gyanúsították). Május közepére a még megmaradt lázongókat is leverték, a lázadás vezetőit elfogták.

A királyi erők vezetője, Orczy István megpróbálta a helyzetet további véráldozatok nélkül rendezni, május második felében 276 kegyelemlevelet osztogatott ki a hűségre visszatért lázadók közt.

A bécsi udvar viszont elhatározta, hogy példát statuál. Augusztusban vizsgálóbizottságot hoztak létre, a vádlottakat Budára rendelték. A kor „szokásai” szerint a vádlottakat kegyetlen kínvallatásnak vetik alá, nem kímélve ezzel még a már 80 (!) éves Pérót sem. Ilyen körülmények között a beismerés garantált, nem csoda, hogy a vallatás gyötrelmeibe hatan belehaltak. Végül Sebestyént, Pásztort, Szilasit és Pérót kerékbetörésre, lefejezésre és felnégyelésre ítélik, további nyolc felkelőt lefejezésre, további 68 felkelőt hosszabb-rövidebb sáncmunkára. Az ítéleteket a budai vár piacán hajtják végre 1736. április 4-én, a felnégyeltek testrészeit Békésszentandrás, Sarkad, Arad és Nagyvárad határában akasztófára szegezik.Szegedinác Péró és társai kivégzése 1736 április 4-én. Egykorú vásári rézmetszet.Szegedinác Péró és társai kivégzése 1736 április 4-én. Egykorú vásári rézmetszet.

Szegedinác Péró és társai kivégzése 1736 április 4-én. Egykorú vásári rézmetszet.

 

Az erdőhegyi csatában elesett Vértesi Mihály szobrot kapott Békésszentandráson a következő felirattal:

Vértessy Mihály községi bíró az 1735. évi békésszentandrási parasztfelkelés vezére. Miénk, miénk lesz a győzelem, mert jó az ügy mely fölfegyverze minket, mert a jó ügynek végre győzni kell. Emeltette Békésszentandrás hálás népe, 1960. április 24.

Szegedinác Péró emlékét a budai Szent György téren emléktábla őrzi, de sajátos módon históriás énekek is őrzik emlékét. Az egyiknek szerzője a kivégzés valószínű szemtanúja, Tokody Márton volt, versének címe „Péró veszedelme” (ismert „Péró téteményei és halála” címmel is), a másik szerzőjét nem ismerjük, a vers címe „Rebellis ének Péró lázadásáról”.

Zárásként álljon itt Tokody versének az a részlete, amelyben Péró keménységét, állatias kegyetlen megkínzását, brutális kivégzését és a testamentumát ismerteti.

… Pérót hirtelen megfogták, Az baji hóhérnak kezébe ajánlák, Büdösköves ruhával az testét bévonák, Gyengén tartott testét szurokkal locsolák. Körmeit ujjárul egyenként levonák, Szemét és orcáját álláig lenyúzták, Az olajos mécset az fején meggyújták, – A csigán pediglen hét singnyire nyújták. Péró pedig kérvén reménkedik vala, Kérvén a Krisztusnak kínszenvedésiért. Ama drágalátos szép piros vériért: ,,Csak ne kínozzatok, – elégséges immár!” Vadak-, madaraknak ajánlom testemet. Az Krisztus kezében én bűnös lelkemet. Kinek mit vétettem: nékem megbocsásson – Lelkemnek peniglen Isten irgalmazzon!” Ugy már, hogy az nagy kin ugy elbágyasztotta. Hogy már semmi csontját egészben nem birta. Halálos útjában communicál vala: Hogy élő Istennel megbékélne vala. Péró Péter fiam, szerelmes gyermekem, Te hozzád is mostan végbucsumat nyújtom! Mint édes atyátok oktatótok voltam: De magam peniglen tanulni nem tudtam ! Azért Péter fiam, te ugy cselekedjél: Ha valahová mégy, mástul tanácsot kérj, Magad akarat játul sohuvá ne menjél – Hogy veszedelemre utánam se essél! Péró Juliánná, szerelmes leányom, Tehozzád is mostan végbucsumat nyújtom; Mint édes atyátok oktatótok voltam, – Te rác vallásodbul ki ne tántorodjál! – Már én halálomon most ne irtózzatok! … Most éles bárdokkal testem darabolják, Kezeim lábaim darabokra hordják, – Ottan büdös pondrók testem széjjelrágják!

Irodalom:

Domonkos László: Szegedinác Péró, a különös kuruc (Magyar Hírlap, 2012. augusztus 24., péntek)

Elek László: Péró veszedelme (in Művelődés, irodalom Békés megyében I., 1985., Békéscsaba, 45-55.p.

Magyarország története – I. kötet (Gondolat Könyvkiadó, 1967, Budapest, 324-328.p.)

Tarján M. Tamás: 1735. április 27. – Kirobban a Szegedinác Péró‐féle felkelés

---