Utazási idő az Európai Bíróság döntése után
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A Munka Törvénykönyve szerint nem munkaidő a munkába járás ideje. Ez a szabály eddig is kétségeket ébresztett az uniós munkaidő szabályok szempontjából, ám egy szeptemberi bírósági ítélet után bizonyos, hogy a szabály felülvizsgálatra szorul.
A hazai szabályozás szerint nem munkaidő a munkavállaló lakó- vagy tartózkodási helyéről a tényleges munkavégzés helyére, valamint a munkavégzés helyéről a lakó- vagy tartózkodási helyére történő utazás tartama. Azaz nem csak a munkaszerződés szerinti munkahelyre történő utazás ideje, hanem általában, a tényleges munkavégzés helyére való eljutás időtartamát sem tekinti munkaidőnek a törvény. Ez akkor is így van, ha a munkát – kiküldetés keretében – nem a szerződés szerinti munkahelyen kell felvenni, és ezzel jelentősen nő az utazási idő. Míg a szerződés szerinti munkahelyet a munkavállaló beleegyezésével határozzák meg, tehát a munkavállaló tud azzal előre kalkulálni, milyen kötelezettséget jelent számára a munkába járás, a kiküldetés helyét, illetve az esetleges kiküldetések gyakoriságát nem tudja előre. A magyar munkajog mégis azonosan kezeli e kétféle utazási időt.
Aggályos továbbá, hogy 2012. július 1-jétől nem kötelező a munkahely megjelölése a munkaszerződésben. Ha a felek erről kifejezetten nem állapodnak meg, úgy a „szokásos” munkavégzési helyet kell munkahelynek tekinteni. Ezt a helyet a felek között kialakult gyakorlat alapján lehet meghatározni. Annak sincs akadálya, hogy a felek a munkahelyet egy tágabb földrajzi egységként jelöljék meg. Például, a munkavégzés helye egy egész város, vagy megye, esetleg egy nagyobb tájegység. Ilyen esetben e területen bárhol kötelezhető munkavégzésre a munkavállaló. Természetesen minél pontosabban, konkrétabban határozzák meg a felek a munkaszerződésben a munkahelyet, az annál kedvezőbb, biztosabb, kiszámíthatóbb a munkavállaló számára. Illetve ellenkezőleg: a tágabb munkavégzési hellyel akár naponta változhat a munkába járáshoz szükséges utazási idő.
A munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 2003/88/EK irányelv 2. cikke szerint munkaidő az az időtartam, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát végzi a nemzeti jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak megfelelően. Joggal vethető fel, hogy ha a munkavállaló az utazási idő alatt nem is áll közvetlenül a munkáltató rendelkezésére, de olyan tevékenységet végez, amely ehhez elengedhetetlenül szükséges, annak előfeltétele. Ez az összefüggés akkor látszik élesen, amikor a munkavállalónak nem azon a helyen kell megjelennie, amelyre egyébként szerződött, hanem a munkáltató rendelkezése (utasítása) alapján valahol másutt, vagy a szerződésben nem is volt pontosan meghatározva a munkavégzési hely, illetve csak tágabb földrajzi egységként.
Az Európai Bíróság a Tyco-esetben (C‑266/14.) vizsgálta ezt a problémát. A tényállás szerint spanyol munkavállalók biztonsági rendszerek üzembe helyezését és karbantartását végezték a munkáltató ügyfeleinél. Egy-egy munkavállalóhoz akár egy-két tartománynyi terület is tartozott, amelyen belül a munkáltató utasításai szerint kellett felkeresni az ügyfeleket. A munkavállalók minden nap a lakóhelyükről kiindulva, szolgálati autóval utazva járták végig az ügyfeleket, majd tértek haza a nap végén. A munkavállaló otthona és az első munkavégzési hely közötti távolság a 100 kilométert is meghaladhatta. A munkavállalók céges telefonon keresztül kapták meg a munkanapjukat megelőző napon a különböző helyeket jegyzékbe vevő útitervet, amelyeket a következő munkanapon fel kell keresniük földrajzi területükön belül, valamint az ügyfelekkel való találkozók időpontjait. Az Európai Bírósághoz forduló spanyol bíróság úgy vélte, hogy ez a munkaszervezés azzal a következménnyel jár, hogy e munkavállalókat többé nem illeti meg a választás joga, hogy magánéletüket és lakóhelyüket munkahelyük közelségéhez igazítsák, mivel az mindennap változik. Ebből következik, hogy a lakóhely és az ügyfelek közötti utazással töltött időt nem lehet pihenőidőnek tekinteni.
Az Európai Bíróság a munkaidő fogalmát következetesen úgy ítélte meg, hogy abba beletartozik minden olyan időtartam, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát végzi, valamint hogy a pihenőidőn e fogalom ellentétét kell érteni, tekintve, hogy e két fogalom kölcsönösen kizárja egymást.
A munkaügyi compliance audit
|
|
A kötet a vállalatok adminisztratív funkcióinak munkajogi, menedzsment, szakmai, és más vonatkozó piaci előírások alapján történő vizsgálatához nyújt segítséget.
Megrendelés >>
|
Az Európai Bíróság szerint a szóban forgó munkavállalók utazásai – azért, hogy a munkáltatójuk által kijelölt ügyfelekhez utazzanak – az ahhoz szükséges eszközt jelentik, hogy e munkavállalók műszaki szolgáltatásaikat ezen ügyfeleknél elvégezzék. Emellett a munkavállalók ezen utazások alatt munkáltatójuk utasításaitól függnek, aki megváltoztathatja az ügyfelek sorrendjét, törölhet egy találkozót, vagy pedig újabb találkozót szervezhet. Ezért az utazás szükséges ideje alatt nincs lehetőségük arra, hogy szabadon rendelkezzenek idejükkel, valamint a magánügyükkel foglalkozzanak, következésképpen pedig a munkáltatóik rendelkezésére állnak. Ez akkor is így van, ha a munkáltató állítása szerint a munkavállalók nem kötelesek e telefont bekapcsolva hagyni a lakóhely és az ügyfelek közötti utazással töltött idő alatt. Az Európai Bíróság annak tulajdonított jelentőséget, hogy a munkavállalók elvesztették azt a lehetőséget, hogy szabadon határozzák meg azt a távolságot, amely a lakóhelyüket a munkanapjuk elején és végén szokásos helytől elválasztja, és nem kötelezhetők arra, hogy magukra vállalják a munkáltatójuk által választott e munkaszervezési forma kockázatait, hátrányait.
Ezért az Európai Bíróság kimondta, hogy ha a munkavállalók nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, munkaidőnek minősül az az utazási idő, amelyet e munkavállalók a lakóhelyük, valamint a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél közötti mindennapos utazással töltenek.
Jól láthatóan ezzel az értelmezéssel a hatályos magyar szabály nincs összhangban. A fent elemzett szabályok alapján ugyanis soha nem számít munkaidőnek az utazási idő, függetlenül a munkavégzés helyének mikénti meghatározásától. E ponton tehát a munka törvénykönyve felülvizsgálatra szorul. Más kérdés, hogy az Európai Uniónak a fizetés szabályozására nincs hatásköre. Ezért továbbra is a tagállamok hatáskörében marad annak meghatározása, hogy az előbbiek szerint munkaidőnek elismerendő utazási időre milyen díjazás jár. Ez tehát a tényleges munkavégzéssel töltött időre járó bérnél alacsonyabb is lehet (az ügyeleti díjhoz hasonlóan).
