800 éves az Aranybulla – Püspökök, várispánok (7. rész)

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

II. András király nem egységes szabályozásként adta ki az Aranybullát, az gyakran csak kiegészítette egyéb intézkedéseit, döntéseit. Ez azt is jelenti, hogy nem kis jelentősége van annak is, hogy mit nem tartalmazott a kiváltságlevél. Ez nem kis mértékben jelenti a végrehajtott adóreformot is. Az adóintézkedések egy része csak utalásszerűen tartalmaz hátrányos intézkedéseket az egyház és a várispánok kárára.

És ha ebben a püspökök ellentartók lesznek, nem segitjük őket.

(Aranybulla, XX. tc. 1.§)

II. András királyt sokat bírálták– különösen az elmúlt másfél-két évszázadban – birtokpolitikája és kincstári intézkedései miatt. Már az eddigi írásokban is rámutattunk, hogy a fellelhető dokumentumok alapján nem igazolható az, hogy a királyság vagyonát eltékozló, gyengekezű király lett volna. Sőt, pont az ellenkezőjét igazolják a hitelesként elfogadott oklevelek (a ’hiteles’ szónak van jelentősége, mert sok hamisítvány is keletkezett akkoriban vagy később).

Az Aranybulla néhány törvénycikkének megértéséhez ismernünk kell a király más intézkedéseit is.

Adóreform

A Magyar Királyság első két évszázadában egy rendkívül széttagolt, sok elemből álló adórendszer jött létre. Az adók függtek a területektől, ahol alkalmazták azokat, de a nemzetiségektől is, akiket terheltek velük. A kereskedelmi tevékenyég után adót kellett fizetni a határon (nyolcvanad), az országon belüli úgynevezett harmincadhelyeken, de az árusítás helyén, a piacokon is.

Hogy mennyire széttagolt volt ez a rendszer, jól mutatja a közterhek (csak példaszerű!) felsorolása: várnép hűbéradója, vásárok jövedelme, útvám, harmincad, nyolcvanad, király birtokjogának megváltása (descensus), szabad jövevények adója (liberi denarii), egyházi tized, tized huszada (vicesima decimarum), sertések makkoltatási tizede (decima porcorum), nyestadó Szlavóniában, oláhok ötvenede, ökörsütés a székelyeknél, bitang marhából eredő haszon, bor (chybriones; csöböradó) és gyümölcs tizede, eladományozott javakból szedett pénz, hódolati adó, pápai pénz egy része.

Az is nehezíti az áttekintési lehetőségünket, hogy gyakran csak tributák, collecták, ponderák, centesimák összefoglaló név alatt tüntették fel az adókat a dokumentumokban, mivel az érintett felek egyébként is tudták, hogy milyen adókról van szó.

Parajd környékén már a római időkben is bányásztak sót, akkoriban külszíni fejtéssel

Egyes adókat rendszeresen szedtek, másokat konkrét eseményekhez vagy meghatározott ünnepekhez, szentek napjához kapcsolódóan, de nem volt ritka a rendkívüli adókivetés sem.

II. András jelentős adóreformot is végrehajtott. Azokat az adókat, amelyek nehezen voltak beszedhetőek, vagy túlzottan költséges volt a beszedésük (a behajtók kezében túl sok tűnt el) megszüntették, helyette jól kiszámítható, ellenőrizhető és alacsonyabb költséggel beszedhető adókat vezettek be. Nem jelentett a király számára gondot a kiváltságlevelekben, oklevelekben olyan adókról lemondani, amelyek – a fentebbi értelemben – nem voltak elég jó adók.

Fontos újítása volt II. Andrásnak a pénzcseréhez kapcsolódó adó rendszeressé tétele, amelyet – egyfajta helyettesítő adóként – akkor is szedtek, ha elmaradt a pénzcsere (ez volt a collecta egyik fajtája).

A kialakított adórendszer nem csak II. András, de az őt követő uralkodók számára is ’kényelmes’ kincstári helyzetet teremtett, Magyarország az egyik legbiztosabb anyagi lehetőségekkel bíró ország volt az akkori Európában.

Egyház

Az Aranybulla több törvénycikke kifejezetten az egyház (ez alatt most csak a római egyházat kell érteni!) szervezeteire, illetve egyházi személyekre, a kezelésükben lévő birtokokra, valamint egyházi előjogokra vonatkozott. Lássuk ezeket!

III. törvénycikk: a nemesek és egyházak jószágának szabadságáról … 2. § Azonképen az egyházak népén sem veszünk semminemű szerpénzt. XX. törvénycikk: a tizedről A tizedet pénzűl megváltani senki ne tartozzék, hanem a mit a föld terem, bort vagy gabonát, abbúl fizessék. 1. § És ha ebben a püspökök ellentartók lesznek, nem segitjük őket. XXI. törvénycikk: hogy a püspökök ne adjanak a tizedből a király lovainak és a nép se hordjon tizedet a király jószágára A püspökök a nemesek jószágán való tizedből ne adjanak a mi lovainknak, se az ő népök ne tartozzék a tizedet a király jószágára hordani. XXV. törvénycikk: a sóról Továbbá, sót az országnak közepette ne tartsanak, hanem csak Szabolcson és Regéczen és a végekben.

A III. törvénycikk az egyházi birtokok és egyházi személyek adómentességét erősítette meg. Ez érdemi változást nem jelentett a korban egyébként is szokásos rendhez képest, legfeljebb csak deklarálta a kialakult gyakorlatot. A XXI. törvénycikk ezt kiegészíti azzal, hogy a király nem szed tizedet a püspököktől, valamint az egyház kezelésében lévő birtokokról, egyházi uralom alatt álló személyektől. Lényegében ez egy teljes körű egyházi adómentesség, amely egészen 1848-ig fennállt (bizonyos elemeiben ma is fennáll!).

Sokkal érdekesebb a XX. törvénycikk azon rendelkezése, amely szerint az egyházi tizedet természetben kellett fizetni, illetve az egyháznak természetben kellett elfogadni. Ez az akkori közlekedési viszonyok mellett meglehetősen nehéz volt. A szétaprózott egyházi birtokokon az adószedők, ha be is tudták hajtani a tizedet, a püspökség székhelyére való szállítás már gondot jelenthetett.

A fejletlen pénzgazdálkodás mellett ez egybeesett az adózó parasztok igényével is, illetve ez is biztosította, az egyéb – alapvetően királyi – adók pénzben való behajthatóságát. Külön érdekessége a törvénycikknek a fenyegetés, amely szerint, ha a püspökök pénzben szeretnék behajtani az adót, akkor ebben nem számíthatnak királyi támogatásra.

További konfliktushelyzetet eredményezett, hogy tized- és pénzügyekben az ispánoknak ítélkezési joga volt (ezt később még meg is erősítette II. András).

A só kereskedelmével kapcsolatos korlátozás szintén az egyház érdekeit sértette. Az ország belsejében való készletfelhalmozás tiltása megnehezítette a só kereskedelmében monopóliummal rendelkező püspökök jövedelemszerzését. (A fordításban itt Szabolcs és Regécz szerepel, máshol Szalacs, illetve Szeged is előfordul.)

Sókereskedés (Miniatúra a Tacuinum sanitatis 16. századi változatából)

II. András sokszor került konfliktusba az egyházzal és egyházi hatalmasságokkal. Ez kiközösítéssel való fenyegetést, kiközösítést, sőt az egész országra kiterjedő interdictumot (a szentségek kiszolgáltatásának tilalmát) is eredményezett. Az Aranybulla egyházellenes intézkedései – egyelőre – nem eredményeztek pápai vagy más egyházi rosszallást, de a későbbiekben – megfelelő időpontban – nem maradt el az egyház ’számlabenyújtása’. Erről (az úgynevezett beregi egyezményről) majd a sorozat következő részében lesz szó.

Várispánok

A királyi hatalmi intézkedések helyi végrehajtói már Szent István óta a várispánok voltak. A várispánok közigazgatási, igazságszolgáltatási és kormányzási feladatokat, továbbá haderő-szervezési és vezetési teendőket is elláttak. Erre azért is szükség volt, mert a királyságnak nem volt egyértelműen kijelölt uralkodói székhelye, illetve az udvarával gyakran távol lévő királynak szüksége volt helyi végrehajtó személyekre.

A várispánok jelentős jövedelmet húztak a vár körüli területekből, az ott élő és (főleg) földet művelő személyektől, de részesedtek az adóbevételekből és a kiszabott bírságokból is.

A XIX. törvénycikk szerint az adóbevételekből egyharmad illette az ispánokat, a további kétharmadot viszont a királyi kincstárba kellett befizetniük (általában Szent György napjáig).

XXIX. törvénycikk: az ispán jövedelméről és a királyi jövedelmekről Az ispánok csak az ő ispánságok igazával éljenek; egyebek, a királyhoz tartozók, ugymint cseberpénz, vám, ökrök, és a várak jövedelmének két része is a király számára legyen.

A kivetett bírságokról nem szól az Aranybulla, de ott általában fordított volt a részesedési arány. Érdekeltek voltak az ispánok a bírságok kivetésében és beszedésében is.

Szlavónia

Mint említettük, az adózás gyakran függött az országrészektől, illetve a nemzetiségi hovatartozástól is. Ilyen sajátos adószabályok vonatkoztak a besenyőkre, a kunokra, az oláhokra, a szászokra, majd későbbiekben a székelyekre, a hajdúkra is.

A nyest bőrét sokra becsülték, ezért is lett belőle adófajta

Az Aranybullában egyetlen ilyen szabály található:

XXVII. törvénycikk: a nyestbőr adóról A nyestbőr adót azon szokás szerint fizessék, a mint Kálmán király elvégezte volt.

Szlavóniában (és néhány szomszédos megyében) a szabad dénárok helyett nyestbőrrel fizették meg az adót. (marturina). Az eredetileg természetben (nyestbőrben) fizetendő adót már Könyves Kálmán (uralkodott: 1095-1116) idejében is pénzben szedték, összege 12 dénár volt. Később ez az összeg folyamatosan emelkedett, 1211-ben 24 dénárt tett ki, 1224-ben 42 dénárt is említ okirat, majd – még szintén II. András uralkodása alatt – 1231-ben 20 dénárra csökkentették a mértéket.

A nyestbőradót a következő évszázadokban is szedték a királyok, utolsó említése a magyar törvényekben 1492-ből származik (XXVI. tc.).

A horvát 1, 2 és 5 kunás pénzérme előlapján nyest van

Irodalom:

Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)

Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában (Panoráma Kiadó, 1987, Budapest)

Hóman Bálint: Magyar középkor (Magyar Történelmi Társulat, 1938, Budapest) (http://mek.niif.hu/07100/07139/html/0010/index.html)

Kristó Gyula: Az Aranybullák évszázada (Gondolat Könyvkiadó, 1981, Budapest)

Zsoldos Attila: A 800 éves Aranybulla (Országház Kiadó, 2022, Budapest)

---