Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A dualizmus korának pénzügyminiszterei között kiemelkedik Lónyay Menyhért, Széll Kálmán és Wekerle Sándor tevékenysége. Mindhárman voltak miniszterelnökök is pénzügyminiszteri funkciójuk után, illetve mellette. Tevékenységükkel nagyban hozzájárultak a magyar államháztartás stabilizálásához, képesek voltak a kiadásokhoz közelíteni a bevételeket, úgy, hogy közben a gazdasági fejlődés is biztosított volt.
„törvény, jog és igazság”
(Széll Kálmán 1899-es miniszterelnöki programjának szállóigévé vált szavai)
A XIX. században Magyarországon is megjelentek a jelentős közgazdasági gondolkodók (Széchenyi, Wesselényi, Batthyány, Kossuth, Bezerédj), illetve pénzügyeket irányító szakpolitikusok (ilyen szakpolitikus volt például Duschek Ferenc 1848-49-ben).
A kiegyezést követő pénzügyminiszterek többsége megfelelően irányította a pénzügyi politikát és a végrehajtó apparátust, közülük is kiemelkedik három személyiség, Lónyay Menyhért, Széll Kálmán és Wekerle Sándor. Tudásuk, szakmai megalapozottságuk, vezetési képességeik igen magas szintűek voltak, nem véletlen, hogy mindhárman akadémikusok is voltak, és egyáltalán nem mellékesen, de értettek a pénzügyekhez is.
A kiegyezést követően az 1919-es Tanácsköztársaság létrejöttéig összesen 14-en ültek a pénzügyminiszteri székben, közülük néhányan több alkalommal is. Ha ezt is figyelembe vesszük, akkor egy-egy pénzügyminiszter hivatali ideje 2,9 év volt. (Ez még így is sokkal több, mint a mai pénzügyminiszterek „kihordási ideje”. A rendszerváltás óta eltelt 26 évben összesen 13 pénzügyminiszter váltotta egymást, így az átlagos idő éppen 2 év.)
Lónyay Menyhért, a kiegyezés pénzügyminisztere
Lónyay Menyhért (Nagylónya, Bereg vármegye, 1822. január 6. – Budapest, 1884. november 3.) nemesi családból származott, elődei, így apja is fontos hivatalokat töltött be, illetve országgyűlési képviselő is volt.
Tanulmányait Budán és Pesten végezte, 1839-ben avatták bölcsészdoktorrá. Ebben az időben ismerkedett meg Madách Imrével, őszinte, bizalmas barátság alakult ki közöttük.
Lónyay Menyhért
Lónyay Menyhért
Az iskolákat követően beutazta az akkori Magyarországot és Erdélyt, külföldi utazásai alatt szerezte meg közgazdasági szakismereteit. Utazásait követően már igen fiatalon, 1843-ban, 21 évesen a képviselővé választották, ezt követően egészen a szabadságharc bukásáig mandátuma volt a parlamentben.
Közgazdasági ismereteit felhasználva írta meg a Hazánk anyagi érdekei című művét, amely két füzetben jelent meg 1847-48-ban és nagy feltűnést keltett. Részt vett az Országos Kereskedelmi Választmány munkálataiban, a Pesti Hírlap szerkesztésében, majd 1848-ban az áprilisi törvények kidolgozásában.
A hivatali ranglétrán is gyorsan emelkedett, az újonnan alakult Pénzügyminisztériumban tanácsos volt, illetve 1849. május 6-ától a Szemere-kormányban már az államtitkári teendők megbízottja. A világosi fegyverletétel után Párizsban élt, de kegyelmet kapott Ferenc Józseftől, így már 1850-ben hazatért.
Magyarországra való visszatérését követően mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozott, de irodalmi tevékenységet is művelt. A pénzügyi intézményi szféra kialakításában is közreműködött, így az első hazai biztosítótársaság és a Magyar Földhitelintézet létrehozásában is. A munkássága eredményeként létrejött intézményekben különböző választott pozíciókat is ellátott.
Országgyűlési képviselővé választották ismételten 1861-ben. Az abszolutista rendszer pénzügyi politikáját bírálta, együttműködött Andrássy Gyulával a kiegyezés előkészítésében. Ilyen előzményeket követően nem csoda, hogy a kiegyezés utáni első kormány pénzügyminiszterének kérték fel. A miniszteri pozíciót 1867. február 20-ától 1870. május 21-éig töltötte be. Miniszterként első teendője volt a független magyar Pénzügyminisztérium létrehozása. A minisztérium 1867. június 1-jén alakult meg, összesen 4 főosztállyal és 22 ügyosztállyal, a minisztérium szakembergárdája – a miniszteren és az államtitkáron túl – összesen 86 tisztviselőből állt.
A főosztályok a következők voltak:
I. Pénzügyi osztály
II. Az egyenesadók osztálya
III. Az illetékek és közvetett adók osztálya
IV. Államjavak osztálya
A struktúrából is egyértelműen látszik, hogy a minisztérium elsődleges feladata az állam működéséhez szükséges bevételek előteremtése volt.
Az első feladatok közé tartozott a pénzügyi végrehajtó apparátus kialakítása, amelyhez a kiegyezés előtti pénzügyigazgatóságok szakembereit is átvették. Mivel a kiegyezést követően a magyar nyelv lett (ismét) a hivatalos nyelv, ideiglenesen engedélyezték a magyarul nem tudó munkatársaknak, hogy a belső ügymenetben továbbra is a német nyelvet használhassák.
Sürgős feladat volt az 1867-es és 1868-as költségvetések elkészítése, illetve a bevételeket biztosító adótörvények, illetve a végrehajtást segítő eljárási szabályok kialakítása. Ezeket a feladatokat Lónyay irányításával sikeresen elvégezte a minisztérium.
A kiegyezést követően az első költségvetés és zárszámadás címlapja
A magyar pénzügyek irányítása helyett 1870 május 21-től közösügyi pénzügyminiszterré nevezték ki. Az uralkodó bizalmas feladatokkal is megbízta, így ő lett V. Ferdinánd király végrendeletének végrehajtója, de a gödöllői királyi kastély berendezését is rá bízták, valamint az olasz–osztrák határviszály megoldásában is segédkezett. Az uralkodó elégedettségét mutatja, hogy 1871. augusztus 3-án grófi rangot kapott.
Andrássy Gyulát, a kiegyezés miniszterelnökét 1871 végén a monarchia külügyminiszterévé nevezte ki az uralkodó, ezt követően Lónyay lett Magyarország miniszterelnöke, amely mellett a honvédelmi tárca irányítását is ellátta. Ezeket a tisztségeket mindössze egy évig töltötte be, mert az ellenzék folyamatosan támadta személyét, ezt megelégelve 1872. december 2-án lemondott a miniszterelnökségről és a honvédelmi miniszterségről is. Országgyűlési képviselői helye megmaradt, haláláig többször újraválasztották. Később Tisza Kálmán (miniszterelnök volt 1875-től 1890-ig) ellenzékéhez tartozott, egyik nevezetes képviselői beszédét Tisza ellen tartotta 1877-ben. Utolsó képviselőházi beszéde 1883-ban a polgári házasságról szóló törvényjavaslat melletti kiállása volt.
Lónyay a tudományos életben is nagy karriert futott be. Már 1858-ban akadémiai levelező taggá választották, ezt követően egyre magasabb tisztségeket is ellátott, míg 1871-ben a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé választották, amely funkciót egészen haláláig betöltötte.
A már említett művén kívül meg kell még említeni Az államvagyonról (1869), a Közügyeinkről (1873-75) és A bankügy (1875) című jelentős közgazdasági-pénzügyi munkáit.
Széll Kálmán sikeresen emelte meg az adókat
Széll Kálmán (Gasztony, 1843. június 8. – Rátót, 1915. augusztus 16.) nemesi családból származott. Tanulmányait Sopronban, Szombathelyen és a Pesten végezte, 1866-ban szerezte meg jogi doktori oklevelét. Jól ismerte Deák Ferencet, bejáratos volt Deák házába, olyannyira, hogy 1867-ben feleségül vette Deák nevelt lányát, Vörösmarty Ilonát (a költő Vörösmarty Mihály lányát).
Többször is felkérték miniszteri pozícióra, végül 1875-ben elvállalta a pénzügyminiszteri posztot Tisza Kálmán kormányában. Az ő nevéhez fűződik az adófelügyelői intézmény megszervezése, de talán legnagyobb eredménye az Osztrák-Magyar Bank létrehozása volt.
Széll Kálmán 1900 körül
Az államháztartás hiánya minisztersége elején 63 millió forint folt, ezt érdemi bevételnöveléssel sikerült lefaragnia. A bevétel növekedése egyértelműen adóemelésből származott, A jövedelemadókat emelték meg. Szembeszállt a miniszterelnökkel, aki csak olyan látszatintézkedéseket támogatott, mint a fegyveradó, a fényűzési adó, a biliárdadó és a vadászati adó (ezeket is bevezették, de a bevételi szerepük elenyésző volt). Széll Kálmán három évet volt miniszter, 1878 októberében a boszniai okkupáció után megvált a miniszteri poszttól. Lemondásakor az államháztartás hiánya a három évvel korábbinak mintegy harmada, 23 millió forint volt.
A következő két évtizedben politikai szerepet nem nagyon vállalt, helyette a gazdasági életben látott el funkciókat, az uralkodó is megbízta különböző feladatokkal, illetve tudományos tevékenységet végzett.
A század végén kibontakozó gazdasági válság hatására 1897-ben visszatért a politikai életbe. A gazdasági válság mellett (jogelődjeivel) a kiegyezés óta kormányzó Szabadelvű Párt is válságba került, tehát egyértelműen kormányzati válság is kialakult. Széll mégis a Szabadelvű Pártot választotta. Az uralkodó 1899-ben Széll Kálmánt nevezte ki miniszterelnökké. Rövid idő alatt sikerült a törvénykezést felgyorsítania, számos gazdasági intézkedés stabilizálta a helyzetet. A Szabadelvű Pártot is sikerült pozícióba helyeznie, olyannyira, hogy az 1901-es általános választásokon elsöprő kétharmados eredményt ért el. 1903-ban a nemzetközi helyzet miatt az újoncok számának növelését indítványozta, amelyre a szélsőbaloldal obstrukcióval válaszolt. A tiltakozást kiterjesztették a költségvetési törvényjavaslatra is, ezzel sikerült elérniük, hogy az ország érvényes költségvetés nélkül maradt. Széll Kálmán ezt a helyzetet csak lemondásával tudta feloldani, 1903. június 7-én távozott a miniszterelnöki székből.
Széll Kálmán karikatúra (A Borsszem Jankó című élclap karikatúrája 1875-ben)
Képviselőként a továbbiakban is aktív szerepet vállalt, 1906-ban belépett az Alkotmánypártba, amelynek 1910-es feloszlásáig az elnöke is volt. Ezt követően 1911-ig párton kívüliként képviselte választókerületét (Szentgotthárd). A következő években (haláláig) már csak a gazdasági és a tudományos életben vállalt szerepet. Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának is.
Wekerle Sándor, az első polgári származású miniszterelnök
Wekerle Sándor (Mór, 1848. november 14. – Budapest, Krisztinaváros, 1921. augusztus 26.) volt Magyarország első polgári származású miniszterelnöke. Tanulmányait Székesfehérváron és Pesten végezte, jogi diplomát szerzett. Jogászként 1870-től a Pénzügyminisztériumban dolgozott, tehetsége okán gyorsan emelkedett a hivatali ranglétrán, 1886-ban már pénzügyi államtitkár.
Wekerle Sándor (Benczúr Gyula festménye)
A pénzügyminiszteri posztot 1889 és 1895 között, majd 1906 és 1910 között töltötte be. A magyar történelemben eddig egyedülállóan háromszor volt miniszterelnök (1892-95, 1906-10, 1917-18), úgy, hogy miniszterelnökségei között voltak más miniszterelnökök is (Tisza Kálmán többször és tovább volt miniszterelnök, de 1875-től 1990-ig egybefüggően viselte a tisztséget). Wekerle miniszterelnökként más tárcákat is irányított (legalább 5-6 minisztériumot fel lehetne sorolni).
Wekerle nevéhez jelentős pénzügyi intézkedések kapcsolódnak: megvalósította az 1890-es évek elején az államháztartás konszolidációját, újjászervezte a pénzügyigazgatást, valutareformot hajtott végre 1892-ben, amelynek eredményeként bevezetésre került az aranykorona.
Nevéhez fűződik a kispesti Wekerletelep létrehozása is, amelynek építési munkálatait 1908-ban kezdték meg. Az építkezésre törvény adott felhatalmazást, illetve utasítást (1908. évi XXIX. törvénycikk a Budapest székesfővárosban és környékén állami költségen létesitendő munkásházakról). Ez hatalmas építkezésnek minősült akkoriban, 1925. év végéig összesen 1007 ház épült fel 4412 lakással, a kor követelményeinek megfelelő műszaki színvonalon (többségük ma is áll!). Külön kiemelendő, hogy nem csak az épületek tervezése mutat egységet, hanem a közterületek, utak, parkok, középületek is azonos elképzelések alapján születtek meg, függetlenül attól, hogy a terveket tucatnyi építész készítette el.
A Wekerletelep egyik szép épülete
A lakásokat kincstári tulajdonba vették, és állami és más üzemek munkásainak, alkalmazottainak adták bérbe. A törvény 5. §-a rendelkezett arról, hogy mindaddig, míg a lakások az államkincstár tulajdonában vannak és az előzőekben megjelölt bérbeadási célra használják azokat, „mindennemű állami, törvényhatósági és községi adó alól mentesek” legyenek.
Wekerle második miniszterelnöksége és pénzügyminisztersége alatt jelentős adóreformot készített elő, mivel a kiegyezést követően meghozott törvények már nem feleltek meg a XX. század eleji társadalmi-gazdasági körülményeknek és követelményeknek. A törvényeket 1909-ben fogadta el az Országgyűlés, azzal, hogy bevezetésükre több év alatt, fokozatosan kerül sor.
Wekerle Sándor 1909-es előterjesztésének miniszteri indokláshoz csatolt jelentésben szerepel a következő néhány mondat (ezt a képviselőház pénzügyi bizottsága készítette):
|
A különböző államok akkor szokták rendszerint reformálni vagy módosítani adótörvényeiket, a mikor ezt az állami pénzügyek helyzete követeli… Nemcsak a külföldön járnak el így, mi magunk is így jártunk el a multban. Ennek a következménye az, hogy a közönség bizalmatlansággal fogad minden uj adótörvényjavaslatot, s nyugtalanság fogja el az adózókat, mikor ily javaslat tárgyalás alá kerül. Nálunk ezek a jelenségek még pregnánsabban mutatkoznak, mint máshol. Mert nálunk évszázadokon át idegen kormány nevében, s igen gyakran idegen érdekek számára szedték az adót. Nem fejlődött ki s nem is fejlődhetett ki az a tudat, hogy minden befizetett adó olyan áldozat, melyet az egész haza számára hozunk, s olyan kötelesség, melylyel az egyes a nemzet egészének tartozik. S ennek következtében nemcsak ki nem fejlődött az egészséges adómorál, hanem általában véve nem tekintetett lelkiisineretbe vágó dolognak az adóalap eltitkolása, – sőt itt-ott virtus számba ment a ,,finánc becsapása”. Az a bizalmatlanság, melylyel közönségünk minden adómódosítást tekint, megnyilatkozott ezen törvényjavaslattal szemben is… |
Ez az adótörténeti fejtegetés és helyzetkép ma is helytálló, mintha mi sem változott volna jó száz év alatt (a helyesírási szabályok némileg változtak)!
Az adóreformra – fontossága miatt – a későbbiekben bővebben is visszatérünk.
Wekerle harmadik miniszterelnöksége 1917. augusztus 20-tól 1918. október 30-ig tartott. Az uralkodó halálát követően a vesztes I. világháború mély válságot hozott, ez csúcsosodott ki az ún. őszirózsás forradalomban. Ezzel az idősödő, egyre súlyosabb cukorbetegségével küzdő Wekerle már nem tudott megbirkózni, és lemondott a pozíciójáról. Más kérdés, hogy az utódok sem voltak képesek a béketárgyalásokon eredményt elérni, a Tanácsköztársaság ellehetetlenítette a belpolitikai helyzetet, a gazdaság összeomlott.
Wekerle Sándor is tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának. Kormányfői posztról lemondása után három évvel halt meg.
Irodalom:
dr. Földi Józsefné (szerk.): Pénzügyminisztérium 1848-1998 (Pénzügyminisztérium, 1998, Budapest)
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái – Lónyay Menyhért
Zsugyel János: Wekerle Sándor életművéről (Polgári Szemle, 2009. augusztus – 5. évfolyam, 4. szám)
