A közösségi jog közvetlen hatálya adóügyekben


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Adóügyekben egyre nagyobb a jelentősége a közösségi jog ismeretének, és konkrét magyar ügyekre való alkalmazhatóságának. Láthattuk, már a gyakorlatban is működik, ha az érvrendszer közösségi jogból való érveket is tartalmaz, vagy arra épül (például regisztrációs adó, iparűzési adó ügyek). De mit is jelent pontosan a közösségi jog közvetlen hatálya? Heinczinger Róbertnek az Adó szaklap 7. számában megjelent cikkéből kiderül.

A szerző szerint érdemes visszamenni a kályhához, és onnan indulni. Az európai közösségi jog részét képezik a kötelező jogszabályokon túl az egyéb közösségi vívmányok, így a jogrendszer alapjait biztosító – akár íratlan – alapelvek, a kialakult joggyakorlat, valamint a különböző bírósági ügyekben született döntések is. Az Európai Bíróság kialakult joggyakorlata szerint a közösségi jog elsőbbséget élvez az egyes tagállamok belső jogával szemben, függetlenül attól, hogy az adott joganyagot a hazai jogba megfelelően átültették-e vagy sem. Ami praktikusan újszerű és a magyar jogrendszer számára mind a mai napig sajnos idegen, az az, hogy az Európai Bíróság döntései esetjogként alkalmazhatók. Az esetjogkénti alkalmazással nem barátkozott meg még kellő mértékben a szakma, különösen a hatósági oldal. A szerző gyakorlati tapasztalatai alapján az adóhatóságok elutasítják a közvetlen alkalmazás elvét, de még bírósági ügyekben is csak döcögve halad a szekér.

A közösségi jog közvetlen hatálya az Európai Bíróság korábban hozott ítéletei alapján gyakorlatilag azt jelenti, hogy az Európai Unió tagállamainak állampolgárai közvetlenül gyakorolhatják az Európai Unió által előírt jogokat, és ezen jogaikat a hazai hatóságok/bíróságok is kötelesek elismerni, még akkor is, ha azok ellenkeznek a hazai joganyagban foglalt előírásokkal. Egy nagyon banális példa, hogy a számlák példánysorszámozását nem nevesíti az áfairányelv, így hiába követeli meg azt a hazai törvény, annak használata nem követelhető meg az adózótól.

A közvetlen hatály az európai közösségi jog egyik legfontosabb jogforrása, az irányelvek, például 2006/112-es áfairányelv – korábban ún. ˝hatos irányelv˝, esetén is érvényes. Az irányelv lényege abban áll, hogy annak címzettjei a tagállamok, és célkitűzéseit tekintve a tagállamokra (tehát nem a magánszemélyekre vagy vállalkozásokra) nézve kötelező erővel bírnak. A tagállamoknak az irányelvben megfogalmazottakat át kell ültetniük a nemzeti joganyagba, de az irányelvben megfogalmazott célok elérésére szabadon választhatják meg az alkalmazandó eszközöket és módszereket az irányelv keretein belül. Az irányelv tipikusan felkínál konkrét választási lehetőségeket a tagállamoknak (például áfában a göngyölegek adóztatására két módszert; vagy üzletág-átruházás mentesítési lehetőségét), vagy a részletes formai szabályok meghatározását tagállami hatáskörbe utalja (például a fenti üzletág átruházás mentesítés esetén a tagállam korlátozó szabályokat hozhat, ha az átvevő nem lenne egyébként jogosult a teljes adó levonására). Le kell szögezni, hogy például az áfairányelv önmagában már majd másfélszáz esetben ad választási, részletszabály-alkotási lehetőséget a tagállamoknak, de ez nem értelmezhető úgy, hogy az irányelv csak ajánlás a tagállamoknak, és azok saját belső jogszabályaikat önkényesen határozhatnák meg. Nyilvánvalóan felforduláshoz vezetne 27-féle szabályozás, legalábbis erősen hátráltatná az egyik legfőbb célt, az egységes belső piac hatékony működését. Pontosan azért készül az irányelv, hogy harmonizálja a nemzeti szabályozásokat, és eltérést csak a megadott helyeken, alternatívákból és a szükséges mértékig engedélyezzen.

A fentiekből következően amennyiben a tagállam bármilyen okból kifolyólag nem ülteti át megfelelő módon az irányelv előírásait a hazai jogba, a magánszemélynek vagy vállalkozásnak az Európai Bíróság joggyakorlata szerint jogában áll közvetlenül az irányelv előírásaira hivatkozni, feltéve, hogy az kellően pontos, világos és feltétel nélküli. Ennek az a magyarázata, hogy az irányelv kötelességet fogalmaz meg a tagállamra nézve, és amennyiben a tagállam ezen kötelességét megszegi, (mert nem ülteti át a közösségi joganyagot megfelelően a hazai jogrendszerbe), az Európai Bíróság megítélése szerint nem élvezhet védelmet egy magánszeméllyel vagy vállalkozással szemben. Fordított esetben ugyanakkor a tagállam nem hivatkozhat a bíróság előtt olyan irányelv rendelkezéseire, amelyet nem vagy nem megfelelően ültetett át a hazai jogba. Magyarul ez azt jelenti, hogy eltérő szabályozás esetén az adózó a közösségi és a nemzeti szabályozásból a számára kedvezőbbet választhatja.

A fentiek tükrében tehát az irányelv nem megfelelő átültetése a hazai jogba nem hozhat hátrányos helyzetbe egy magánszemélyt vagy vállalkozást sem. Ennek alátámasztására a szerző példaként kiemeli a legfontosabb idevágó ügyek főbb megállapításait.

A szerző kiemeli, hogy gyakorlati tapasztalatai alapján a szakma elégséges ismeretekkel rendelkezik a közösségi rendeletek és irányelvek terén, de alapvető hiányosságok vannak a közösségi esetjogot illetően. Az esetjog pedig a közösségi jog lényeges, talán legfontosabb része, mert egyrészt csak az adózást érintő esetjog vaskos két kötetet tesz ki, amihez fogható részletes magyarázatokat a szabályozás mikéntjére és indokolására sehol máshol nem lehet találni; másrészt pedig tetszik – nem tetszik a csatlakozás meghonosította az esetjogot Magyarországon. Esetjogi környezetben az esetek ismerete nélkül nem lehet adózási kérdésekben megfelelően szabályozást hozni, iránymutatásokat kiadni, tanácsot adni, vagy bírósági ügyeket eldönteni.

Heinczinger Róbert cikke teljes terjedelemben, számos, az Európai Bíróság döntései alapján feldolgozott esetjogi példával az Adó szaklap 7. számában olvasható.



Kapcsolódó cikkek