A Trianont követő stabilizációs kísérletek – 1. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A trianoni békediktátum aláírása lehetőséget teremtett a magyarországi stabilizációs folyamatok elindítására. Ez a külpolitikai, a belpolitikai társadalmi és gazdasági, ez utóbbi részeként a pénzügyi-államháztartási stabilitás megteremtését egyaránt jelentette. 

Sokszorosan súlyos beszámítás alá esik az állam megrövidítése most, amikor az adók elvonásával egyenesen az ország létét, fennállását kockáztatjuk.
(részlet az 1920. évi XXXII. törvény indoklásából)

A Trianoni békeszerződés következtében elvesztette Magyarország területének kétharmad részét, népességének 60%-át, nyersanyag-lelőhelyeinek túlnyomó többségét. A békediktátum nem volt tekintettel a megmaradó Magyarország működőképességére, amelynek egyik legmarkánsabb jele volt, hogy energiaforrásainak jelentős része is az utódállamokba került, a közlekedési infrastruktúra (úthálózat és vasútvonalak) megmaradt része nem volt képes biztosítani a korábbi jól tervezett és szervezett szállítási, utazási lehetőségeket.

Csonka Magyarország a terület- és népességaránynál nagyobb arányban örökölte meg az ipari kapacitásokat (~50%), illetve a megmaradó részek lakosságának képzettsége valamivel magasabb szintű volt, mint a leszakadt területeké.

Az Osztrák-Magyar Monarchia gazdaságának kiszolgáltatottsága a világpiacnak jóval kisebb volt, mint az utódállamoké, a Monarchia élelmiszertermelése, nyersanyagai jelentős mértékben képesek voltak biztosítani a belső termelési és fogyasztási igényeket. Trianon után viszont Magyarország külkereskedelemre utalt ország lett, a nyersanyagokat, az energiahordozókat, a fejlett ipari termékeket, de még a cipő- és ruhaipari termékek jó részét is importálni kellett. Az importhányad megnövekedése és a jóvátételi kötelezettség (hadisarc) viszont megkövetelte az export növelését.

Pozitív fejleményként volt értékelhető, hogy az I. világháborút követően visszaesett a kivándorlási hullám. Ennek elsődleges oka nem az volt, hogy az Egyesült Államok országonkénti kvótákat állapított meg a bevándorlásra (pl. 1926-ban Magyarországra 473 fő volt a limit), egész Európában visszaesett a kivándorlás. A Magyarországra betelepülők száma viszont ugrásszerűen megnőtt, a leszakadt országrészekből több mint 300 ezren költöztek Magyarországra.

Az államháztartás helyzete

A világháború és az azt követő események – így az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, a megszállás – kimerítették a magyar államháztartás tartalékait, ezt tovább súlyosbította, hogy a győztes hatalmak zálog alá vették Magyarország bevételeit és vagyonát.

Költségvetési törvény összeállítására 1921-ben történt az első kísérlet (1921. évi XXIII. törvénycikk az 1920/21. évi állami költségvetésről). A törvény összesen 20 210 748 615 koronában állapította meg a kiadásokat, ezzel szemben a bevételek főösszege mindössze 10 520 555 804 korona volt, azaz a tervezett hiány 9 690 192 811 korona volt, ami azt jelenti, hogy a kiadások felére nem volt fedezet.

A következő években nem kísérelték meg az államháztartás mérlegét törvényben szabályozni, lehetetlen is lett volna észszerűen megtervezni azt. Egy elfogadható költségvetés készítésére végül 1925-ben került sor (1925. évi IX. törvénycikk az 1924/25. évi állami költségvetésről), jórészt visszamenőlegesen, tehát tényadatok alapján. Ez a költségvetés 13% hiánnyal számolt.

A belpolitikai helyzet meglehetősen zilált volt a 20-as évek elején, több olyan törvényt is hoztak, amelyek szigorú büntetésekkel fenyegették a törvénytelenségeket. Ezek közül négyet emelünk ki, már a címük is jól mutatja az akkori helyzetet:

• 1920. évi XV. törvénycikk az árdrágító visszaélésekről,
• 1920. évi XXVI. törvénycikk a vagyon, az erkölcsiség és a személyiség hatályosabb büntetőjogi védelméről,
• 1920. évi XXXII. törvénycikk az államkincstár megkárosítására irányuló bűntettekről és vétségekről (adócsalásról),
• 1921. évi III. törvénycikk az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről.

A pénzügyi stabilitás megteremtése érdekében szükség volt a közteherviselés alól kibúvók szigorúbb szankcionálására. Az adócsalás esetében ez azt jelentette, hogy ha az adócsalás vétségnek minősült, akkor egy évig terjedhető fogházzal, bűntett esetében három évig terjedhető börtönnel volt büntetendő, de mellette további büntetésként a hivatalvesztést és a politikai jogok gyakorlásának felfüggesztését is el kellett szenvednie az elkövetőnek.

A törvény indoklásának következő részlete ma is megszívlelendő (lenne):

Az iskolákban is tanítani kell, hogy aki önző érdekből az államot károsítja, az a hazának az ellensége, továbbá, hogy az ily cselekedet erkölcstelensége nem kisebb, mint bármely más, a vagyon ellen nyereségvágyból elkövetett közönséges bűncselekmény erkölcstelensége, sőt súlyosabb is, amennyiben még a tolvajról és a sikkasztóról vagy csalóról feltehetjük, hogy bűnös lelki világában a hazaszeretet számára maradt hely, arról azonban, aki tudatosan és szándékosan az államot rövidíti meg, senki sem mondhatja, hogy a hazáját szereti.

Illetéktörvény

A közteherviselést érintő korábbi jogszabályok módosítása mellett egy új törvény megalkotása mérföldkövet jelentett. Ez pedig a vagyonátruházási illetékekről szóló 1920. évi XXXIV. törvénycikk volt. A törvény egységesen szabályozta az örökléssel, ajándékozással, visszterhes vagyonátruházással – ide értve az ingó dolog, az ingatlan és a vagyoni értékű jogok átruházását is – kapcsolatos kötelezettségeket, rögzítette az értékelési szabályokat.

A törvény a Wekerle Sándor pénzügyminisztersége idején elfogadott hasonló című törvény szabályozásán alapult, de annak érdemi működtetése az 1918-20-as évek eseményei miatt nehézségekbe ütközött, illetve a megváltozott körülmények is indokolták az újrakodifikálást.

A törvény struktúrája, szabályai mai illetékszabályozásunkban is visszaköszönnek, mindez jól mutatja azt, hogy egy átgondolt reformlépésről volt szó a közteherviselés rendszerében.

Korányi Frigyes pénzügyminiszter – hivatkozva Wekerle korábbi elképzeléseire is – további illetékszabályok bevezetését is bejelentette, így az okirati illetékek, a törvénykezési illetékek és a közigazgatási eljárási illetékek rendszerbe foglalását is. Ezek az illetékek egyébként léteztek, de „elszórva” különböző jogszabályokban, gyakran szabályozási hibákkal.

Ezeknek az illetékszabályoknak az egységes szabályozására hosszú időn át nem került sor, csak az 1986. évi I. törvény valósította meg ezt.

Fényűzési forgalmi adó

Hogy mi minősül luxuscikknek, az korról-korra változik, illetve természetesen ennek megítélése függ a társadalom fejlettségétől, az adott ország gazdasági viszonyaitól. Korábban is több alkalommal említettük már az ilyen termékek, tevékenységek adóztatását (pl. fegyvertartás, játékasztalok, cselédtartás, kocsi- és lótartás). A világháború következményeként a luxus megítélése jelentősen megváltozott, de az államháztartás pénzigénye is számos terméket, szolgáltatást a fényűzés kategóriájába sodort.

Az országgyűlés 1920 nyarán fogadta el a fényűzési forgalmi adóról szóló 1920. évi XVI. törvénycikket, amely a napi fogyasztási termékek és szolgáltatások jelentős részét is megadóztatta. A bőséges felsorolást a cikk mellékletében teljes terjedelmében közzé tesszük.

Az adó mértéke 10% volt, kivéve, ha az étel- és italfogyasztásra fényűzési vállalatnál (minősített vendéglátóhelyen) került sor, ebben az esetben 25% volt az adó mértéke.

 

A gramofon és a hozzá való lemezek is luxuscikknek minősültek

Az infláció, mint rejtett adózás

Az adózás egyik legdurvább módja az infláció. A lakosság és a gazdasági szereplők megtakarításai szinte észrevétlenül enyésznek el. Ennek nem ritkán a felelőtlen állami túlköltekezés az oka, amit olyan pénz- vagy egyéb értékpapír kibocsátással finanszíroznak, amelynek nincs meg a fedezete a gazdasági teljesítményben. Ilyen túlköltekezés lehet persze a külfölddel szemben teljesítendő hiteltörlesztések, vagy az országra kivetett jóvátételi kötelezettség is.

Előfordul, hogy az állam tudatosan generálja az inflációt, hasznot húz belőle, és az állami kötelezettségekhez ilyen módon teremt fedezetet.

Magyarországon az infláció különböző formái több alkalommal is megjelentek már korábban is. Ilyen volt a középkorban a pénzrontás (kevésbé értékes ötvöző anyagok hozzáadása a nemesfémhez), Rákóczi fedezet nélküli pénzkibocsátása, de az 1848-49-es időszakban kibocsátott Kossuth-bankók mögött sem volt nemesfémfedezet.

Az Osztrák-Magyar Monarchia időszakában egészen 1914-ig ismeretlen volt az infláció. A háború finanszírozására Magyarország 14 milliárd korona kölcsönt vett fel a központi banktól, illetve 18 milliárd korona értékben bocsátott ki hadikölcsön-kötvényeket. Ez jórészt fedezetlen pénzkibocsátásban jelent meg, az első világháború végére már 60%-os volt a pénzromlás mértéke.

Hegedűs Lóránt stabilizációs kísérlete

A világháborút követően az első stabilizációs programot Hegedűs Lóránt (pénzügyminiszter volt 1920. december 16-tól 1921. szeptember 27-ig) dolgozta ki. Mivel az ország külső forrásokhoz nem tudott hozzájutni, ezért csak a belső forrásokra hagyatkozhatott. Ennek módszereként megemelték a korábbi adókat, ún. vagyonváltság adókat vetettek ki, illetve néhány új adófajtát is bevezettek.

A Bethlen-kormány tagjai, Hegedüs Lóránt jobbról a negyedik

 

Az új adók között elsőként kell megemlíteni a hadiváltságról szóló 1921. évi XIII. törvénycikket. E törvény alapján minden 1865 és 1899 között született férfinak, aki nem vett részt az első világháború harci cselekményeiben hadiváltságot kellett fizetnie. A törvény igen kevés kivételt engedett meg, ezek közül három fontos területet emelünk ki:

• Mentesültek a hadiváltság alól a háborúban elesettek hozzátartozói.
• A háborús sérültek gyógyításában, ápolásában közreműködő személyzet.
• A vagyontalan keresetképtelenek. Ez 10 000 korona éves kereset, illetve 20 000 korona vagyoni szintet jelentett.

A hadiváltságból a hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák segítését kívánták finanszírozni.

A vagyonváltságot több törvényben is szabályozták, különböző vagyonelemekre vetették ki:

• 1921. évi XV. törvénycikk a betétek, a folyószámlakövetelések és a természetben elkülönítve őrzött készpénzletétek, továbbá a belföldi részvények és szövetkezeti üzletrészek, a külföldi pénznemek és a külföldi értékpapírok vagyonváltságáról: a 100 ezer koronánál nagyobb megtakarításokra 5-20%-os, a befektetésekre általában 15%-os vagyonadót vetettek ki;
• 1921. évi XXVI. törvénycikk a magyar államadósságokról és az azokat terhelő vagyonváltságról: a kibocsátott államkötvényeket 15-20%-kal leértékelték, így ezzel az összeggel az államadósság csökkent;
• 1921. évi XLV. törvénycikk az ingatlanok, a felszerelési tárgyak, az árúraktárak, az ipari üzemek és egyéb jószágok vagyonváltságáról: a vagyonadó mértéke általában 15%-os volt, természetben is meg lehetett fizetni, egy idő után a földtulajdonosokat már kötelezték is erre, ezzel teremtve a földosztáshoz területet;
• 1922. évi XXVII. törvénycikk az ingatlanok, a felszerelési tárgyak, az árúraktárak, az ipari üzemek és egyéb jószágok vagyonváltságának kedvezményes lerovásáról.

A vagyonváltság törvények indoklása szerint ez a közteher azért is indokolt, mert a világháború során az állam megvédte azokat a vagyonelemeket, amiket megterheltek. Maga az indoklás eléggé álságos volt, különösen a betétek és folyószámla követelések esetében, mivel a jelentős infláció miatt ezek jelentős értékvesztést szenvedtek el.

Hegedűs 24-25 millió korona vagyonváltsággal számolt, ennél azonban jóval kevesebb folyt be. 

A vagyonváltság törvényeket is ismertette a korabeli ADÓ-szaklap e száma

 

A legnagyobb elmaradás a földterületek természetben történő beszolgáltatásánál volt, a remélt 1,5 millió kataszteri hold helyett annak csak harmada folyt be, a nagybirtokosok ellenálltak.

Hegedűs a pénzben befolyt vagyonváltságot az államadóság csökkentésére szerette volna fordítani, de a költségvetési helyzet miatt egy részét ennek folyó költségvetési kiadásokra költötték.

Az új adófajták között több olyan is volt, amelyek jól megfogható, beszedhető és ellenőrizhető adófajtákat jelentettek (mai adórendszerünkben ilyen például a pénzügyi tranzakciós illeték és a távközlési adó). Két ilyen adót említünk meg.

Adóval terhelték a gyujtószereket (1921. évi XI. törvénycikk). Ez a különböző gyufaféléket és a gyujtószerszámokat (mai szóhasználattal öngyújtókat) vonta adózás alá. A remélt költségvetési bevételen (115 millió korona) túl fontos szempont volt, hogy Magyarország ezekből a gyújtószerekből jelentős importra szorult, a belföldi termelés a szükségleteknek csak mintegy 40%-át volt képes kielégíteni.

Legalább ennyire furcsa (mai szemmel) a szivarkahüvely- és szivarkapapir-adóról szóló 1921. évi XIX. törvénycikk. Az adó bevezetése mellett a költségvetés bevételi igénye volt a döntő, a remélt bevétel 70 millió korona volt. Importproblémák itt nem merültek fel, mint ahogyan a dohányzás egészségre káros volta sem szerepelt az indoklásban. Hogy mennyire alaposan készítették elő még az ilyen törvénytervezeteket is, jól mutatja az indoklás következő részlete:

A jelenleg magyar állami igazgatás alatt álló területen ezidőszerint 16 szivarkahüvely- és szivarkapapír-gyártelep van, még pedig Budapesten 11 Sopronban 2, Pestujhelyen, Cinkotán és Szegeden 1-1. Ezek az ipartelepek napi 8 órai munka mellett évente 23,000.000 dobozt a 100 drb. szivarkahüvelyt képesek előállítani, de minden nehézség nélkül 2 munkáscsoportot tudnának egyszerre foglalkoztatni, amely esetben az eddigi termelés 46,000.000 dobozra volna emelhető. Ezzel szemben a fogyasztás évente 28,000.000 dobozra tehető. A szivarkapapír – a vágástól eltekintve, amire minden gyár kellőképen be van rendezve – kézi munkával készül, így tehát ebből a cikkből úgyszólván tetszőleges mennyiség gyártható; az évi szükséglet mintegy 80,000.000 60 lapos csomagra tehető. Az előadottakból kitűnőleg, a meglévő szivarkahüvely- és szivarkapapírgyáraink, az évi 28,000.000 dobozra becsült szivarkahüvely szükségletet minden nehézség nélkül fedezni tudják, sőt a munkáslétszám emelése révén, olyan feleslegeket termelhetnek, amelyek e cikkben kivitelt tesznek lehetővé, a szivarkapapírszükséglet fedezése pedig, még a fogyasztás jelentékeny növekedése mellett is minden akadály nélkül biztosítható. Ami a törvényjavaslatból várható pénzügyi jövedelmet illeti, a fenti adatok alapján és a törvényjavaslatban foglalt adótételek alkalmazása révén kb. 70,000.000 K évi bevételt remélek ebből az adóból biztosíthatni, megjegyzem azonban, hogy ez az összeg előreláthatólag még növekedni fog, mert jelenleg aránylag csekély fogyasztással állunk szemben, amelynek emelkedése várható.

A szivarkapapír értékesítéséből is jelentős adóbevételt vártak

A bevezetett intézkedések kevésnek bizonyultak, az államháztartás helyzete csak ideiglenesen stabilizálódott, a belső erőforrásokra alapozott stabilizáció kudarcra volt ítélve. Az 1921-es év őszére meglódult az infláció, Hegedűs csomagja összeomlott, lemondásra kényszerült a miniszteri posztról.

Irodalom:
Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)
Magyarország gazdaságtörténete a Honfoglalástól a XX. századig (szerk.: Honvári János, AULA Kiadó, 2000, Budapest, 328-333.pp.)
Magyarország története –1918-1919, 1919-1945 (Akadémiai Kiadó, 1978, Budapest, 426-440.pp.)

Melléklet: a fényűzési forgalmi adóról szóló 1920. évi XVI. törvénycikkben meghatározott luxuscikkek köre

A fényűzési tárgyak a következők: 1. gyöngyök és drágakövek, úgyszintén ezeknek utánzatai, továbbá a mesterséges drágakövek és féldrágakövek; az ezekből a tárgyakból készült vagy velük szoros (mechanikai) összeköttetésbe hozott anyagok; 2. nemesfémek (arany, ezüst, platina); ékszerek és az ékszerésziparnak vagy az arany- és ezüstművesiparnak egyéb termékei, evőszerek és evőedények, óra- és dohányzóeszközfoglalatok, ha ezek a tárgyak egészben vagy részben nemesfémekből készültek vagy arannyal lemezeltettek (doublée); egyéb díszítési (ékítési) vagy használati tárgyak, amelyek egészben vagy részben nemesfémekből, borostyánból, tajtékból, elefántcsontból, gyöngyházból vagy teknősbékahátból készültek vagy arannyal lemezeltettek (doublée), amennyiben vételáruk 200 K-t meghalad; a nemesfémekből készült szemüvegfoglalatok és a testi hibák kiegyenlítésére szolgáló készülékek nem fényűzési tárgyak; 3. a szobrászat, festészet és graphika eredeti művei, amennyiben a műtárgy vételára – az egyidejűleg szállított keretek (foglalatok) figyelmen kívül hagyásával – 1000 K-át meghalad és amennyiben a tárgyat nem olyan művész alkotta, aki az átruházás idejében élt és magyar állampolgár volt, vagy pedig az átruházás idejét közvetlenül megelőző öt éven belül halt el; a pénzügyminiszter fel van jogosítva ezt a rendelkezést – viszonosság esetében – rendelettel külföldi művészekre is kiterjeszteni; karcolatok (radirozások), fa-, réz- és acélmetszetek eredeti műveknek számítanak; 4. régiségek (antikvitások) és egyéb valamely régiségkereskedő (antikvár) által kereseti tevékenysége körében átruházott árúk. Azonban a nyomdai termékek csak akkor esnek ezen rendelkezés alá, ha kötetenkénti (darabonkénti) vételáruk 50 K-át meghalad és a művet 1850. előtt nyomták; ha az évszám nincs feltüntetve vagy az sem a mű tartalmából, sem más egyéb körülményből ki nem derül, úgy 1850. előtti nyomtatási (előállítási) időt kell vélelmezni; 5. autogrammok és kéziratok, ha vételáruk 200 K-nál nagyobb; pergamentminiatürök; oly tárgyak, amelyeknek elsősorban történelmi, művelődés- vagy műtörténelmi becsük van; 6. faragott fából, üvegből, csontból vagy bronzból készült kép- és tükörkeretek, ha vételáruk 200 K-nál több; 7. egészbőrből vagy selyemből készült könyvkötések és ha egyidejűleg ruháztatnak át, az egészbőrbe vagy egészen selyembe kötött könyvek; a nyomdai iparnak különleges papiron korlátolt példányszámban készült termékei; 8. hangszerek, ha vételáruk 4000 K-nál több, továbbá vételárukra való tekintet nélkül a zenedarabok mesterséges előadására szolgáló készülékek (grammophonok, orchestrionok, pianolák, phonolák stb.), továbbá a beszélő készülékek (phonographok), a diktaphonok, úgyszintén ezeknek alkatrészei és tartozékai (lemezek, hengerek stb.); 9. az iparművészeti műtárgyak; 10. azok a tárgyak, amelyek különös használati cél nélkül pusztán helyiségek díszítésére szolgálnak; 11. lakás és háztartás berendezésére szolgáló tárgyak, ha egészben vagy részben értékes anyagból (ritka fanemekből, bőrből, selyemből, bársonyból, csipkéből, brokátból, bronzból stb.) állanak; 12. kárpitok, ha nem papirból készültek; 13. szőnyegek, ideértve a faliszőnyegeket is, ha vételáruk négyzetméterenkint 200 K-át meghalad; 14. a következő ruházati tárgyak és az előállításukhoz szükséges anyagok: a) ruhák, takarók, átvetőkendők, lábzsákok, karmantyúk és más hasonló tárgyak, ha egészben vagy részben szőrméből, valódi csipkéből, selyemből vagy bársonyból készültek vagy finomabb, nem közönséges szőrmével avagy selyemmel béleltettek, ha csak nem pusztán a hozzávalók használtattak a megnevezett anyagokból; b) selyem alsóruhák; c) selyemből készült fehérnemű; d) a szolgaszemélyzet formaruhái (livrée); e) társas szórakozásra szolgáló jelmezek; f) kalapok, amelyek dísztollakkal, szőrmével vagy bársonnyal vannak díszítve, ha vételáruk 1000 K-nál nagyobb; g) lakkcipők és lakkcsizmák, selyemcipők és finomabb, nem közönséges szőrmével bélelt cipők; h) selyem- vagy finomabb, nem közönséges szőrmével bélelt kesztyűk; i) valódi csipkék; k) bársonyszövetek; l) az a) és e) pontok alatt megjelölt tárgyak előállítására alkalmas bőrök. Az a) pontban említett takarók, ha közönséges birka-, bárány-, kecske-, tengeri nyúl- és hörcsögbőrökből, vagy közönséges avagy vadbőrből készültek, nemkülönben általában a közönséges bőrből vagy vadszőrméből készült tárgyak nem fényűzési tárgyak; 15. legyezők, sétabotok, napernyők, ha vételáruk 200 K-át meghalad; esernyők, ha vételáruk 1000 K-nál több; 16. utazóládák, utazótáskák és utazókosarak, ha toillettetárgyakkal, evőeszközkészletekkel és más hasonló tárgyakkal vannak fölszerelve; 17. látszerészeti készülékek, a szemüvegek kivételével; 18. fényképészeti kézi készülékek, ezeknek alkatrészei és tartozékai; fényképek megtekintésére alkalmas készülékek; 19. csiszolt üvegből készült használati tárgyak (tükrök, tálak, tányérok, ivópoharak, korsók, világító testek stb.); 20. a tükörablaküveg; 21. kézi lőfegyverek, ezek alkatrészei és tartozékai, ideértve a töltényeket is; 22. tekeasztalok és tartozékaik; 23. személyszállításra szolgáló és motorerővel hajtott szárazföldi, vízi és légi járművek és tartozékaikkal együtt; 24. a hátaslovak, a versenylovak és a ponnyk; 25. a 24. pont alatt említett lovak számára készült nyergek és szerszámok; 26. a nem hasznos élő vadak és a kutyák; 27. az éneklő- és díszmadarak; 28. játékkártya; 29. játékszerek, amelyek gyermekek vagy felnőttek oktatására, foglalkoztatására és szórakozására szolgálnak, ha vételáruk 200 K-t meghalad; 30. postaértékcikkek, a belföldi postaforgalomban érvényesek kivételével, ha tételenkinti (darab, sorozat, csomag) vételáruk 10 K-át meghalad; bélyegalbumok és bélyeggyűjtemények; 31. virágok, ha a vételár, ideértve a tartókért és egyéb hozzávalókért fizetett megtérítést, 100 K-t meghalad; 32. illatszerek és piperecikkek; 33. cukrászipari termékek; 34. ételek és italok, ha azokat olyan vállalat (vendéglő, kávéház, szálloda, penzió, stb.) szolgáltatta ki, amelyet a pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) az elsőfokú iparhatóság meghallgatása után fényűzési vállalatnak minősített és felhatalmazott arra, hogy nyilvánosan (hirdetésekben, tájékoztatókban, falragaszokon, címtáblákon stb.) a fényűzési vagy más hasonló jelleget feltüntethesse. A pénzügyigazgatóságnak (adófelügyelőnek) joga van a szórakozó- és mulatóhelyeket, a barokat és más, ezekhez hasonló helyiségeket különleges fényűzési vállalatoknak minősíteni. Annak a kérdésnek eldöntésénél, vajjon a 2., 3., 4., 5., 6., 8., 13., 14. f) 15., 29., 30. és 31. pontok alatt megjelölt értékhatárok meghaladtattak-e vagy sem, rendszerint az egyes tárgyakra vonatkozólag megállapított vételár, míg azoknál az együttesen eladott tárgyaknál, amelyek a forgalmat illetőleg megnyilvánuló közfelfogás szerint egy egységet alkotnak, a megállapított összvételár az irányadó.

 

---