Adócsökkentés: téves az irány

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az adópolitika a rég érvényét vesztett keynesiánusi költségvetési politika oszlopos része, így az „adócsökkentés éve” célját kitűző magyar gazdaságpolitika eleve idejétmúlt eszköztárral operál. Az adórendszer bármilyen átalakítása nem fog több jövedelmet eredményezni össztársadalmi szinten, ezért a gazdasági szabályozás súlypontját máshova kell helyezni.

„Az öreg tábornokok mindig a múlt háborúira készülnek föl”

Napóleon

Idejétmúlt a gazdaságpolitikai eszköztár

John Maynard Keynes (1883-1946) az 1920-as években fejtette ki nézeteit arról, hogy a kapitalizmus tényleg válságciklusokon keresztül fejlődik, ahogy Marx ezt észrevette, de nem a kapitalizmussal, a magántulajdonnal és a piacgazdasággal van baj, hanem azzal, hogy szabályozatlanul működik. Azt javasolta, hogy az államnak be kell avatkoznia, anticiklikus politikát kell folytatnia, amelynek legfőbb eleme a költségvetési politika. Ennek bevételi és kiadási oldalait lehet és kell változtatni, amikor szükséges, illetve adók formájában el kell vonni a jövedelmek egy részét, és nem termelő módon el kell költeni azt, hogy megelőzzék a túltermelési válságot.

Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök (1933-1945) alkalmazta először sikeresen Keynes elveit, ezt nevezték New Deal-nek. Ha recesszió volt, állami megrendelésekkel serkentették a gazdaságot, ha túl gyors volt a növekedés, és ezért túltermelési válság fenyegetett, valamint fellépett az infláció, akkor „hűtötték” a gazdaságot, például adóemeléssel, kamatemeléssel. Érdekes, de a II. világháború után éppen az USA tért vissza a szabályozatlan liberális piacgazdaság gyakorlatához, míg Európa folytatta a keynesiánus utat.

A monetaristák, Arthur Cecil Pigou, majd Milton Friedman cáfolták Keynes nézeteit, azt állítva, hogy túltermelési válság sohasem létezett, mindig a monetárszférában eszközölt fluktuációk idézték elő a bajt, átgyűrűzve a reálgazdaságra, ciklikussá téve azt. Például az 1920-as években először felelőtlen monetáris expanzió zajlott, amikor az emberek hitelből részvényeket vettek, az osztalék és a kamat különbségét meglovagolva, majd amikor bekövetkezett a baj 1929-ben, és a pénzügyi luftballon kipukkadt, akkor a kormányok és jegybankok hasonlóan felelőtlen monetáris szűkítése csökkentette le annyira a vásárlóerőt, hogy ahhoz képest már tényleg túltermelés lett a reálgazdaságban.

Közben, az 1960-as évek végére a keynesi költségvetési politika eszköztára kimerült, mert a költségvetés bevételi és kiadási oldalai politikai okokból merevekké váltak, bármilyen irányú jelentős változtatásuk erős ellenállásba ütközött. Ugyanakkor véget ért az olcsó nyersanyag és energia korszaka az 1973 októberében kirobbant olajválság következtében, márpedig az olcsó nyersanyag és energia volt input oldalról a keynesi gazdaságpolitika alapja, csak ezt akkor még senki sem tudta.

A túlméretezett, pazarló állam a megkeményedő hatékonysági korlátok miatt hirtelen maga is elviselhetetlen teherré vált, gátolva a gazdasági kibontakozást.

Áttérés a monetáris szabályozásra

Át kellett térni a karcsúbb, olcsóbb, hatékonyabb állam szisztémájára, és ez mindenütt végbe is ment több-kevesebb következetességgel. A nyugati államok sorra áttértek a pénz mennyiségének pontos adagolása útján történő szabályozásra a keynesi költségvetési politika helyett, ami természetesen megkövetelte az erős pénz alkalmazását: le kellett törni az inflációt. A folyamat túlhajtása volt az angolszász modell, Margaret Thatcher és Ronald Reagan gazdaságpolitikája, jóllehet ezek mutatták hosszú évekre az irányt nyugaton.

Annyiban volt túlhajtás, hogy a gazdasági törvények szelekciós hatását a gazdaságon kívüli szférára is kiterjesztették, mint az oktatásügy, egészségügy, szociálpolitika. Később a skandináv modell találta meg az „arany középutat”, amikor a svéd szociáldemokrata kormány Olof Palme vezetésével bevállalta a monetáris szabályozást, megtiltva például a gazdaságnak nyújtott mindenfajta támogatást, ám jól lehatárolta a gazdasági törvények hatókörét. Hatékony, versenyképes gazdaság tudja csak kitermelni a gazdaságon kívüli szféra, mint az egészségügy, oktatásügy, szociálpolitika forrásait! Ha megvannak ezek a források, mert versenyképes a gazdaság, akkor el lehet, sőt, el is kell vonni a társadalmi szükségletek céljára a megfelelő kondíciókat, mégpedig magas adók révén! Mint kiderült, ez nem rontotta a gazdaság versenyképességét, ellenkezőleg, javította azt! Sub pondere crescit palma! Másrészt gazdasági erőforrás mindaz, amit Csath Magdolna „társadalmi tőkeként” definiál, vagyis a társadalmi konszenzus, a szolidaritás, az erkölcsi és szociális érzékenység.

Kiskönyvtár az áfáról sorozat két új kötete + Vacsora-kódex
A csomag tartalma: – Számlakiállítás és elektronikus számlázás a gyakorlatban – Különös adózási módok az áfa rendszerében és a – Vacsora-kódex Rendelje meg most >>

Tévúton a magyar gazdaságpolitika

Mindebből látszik, hogy az „adócsökkentés éve” célját kitűző magyar gazdaságpolitika eleve idejétmúlt eszköztárral operál, nem érti a világban az elmúlt négy évtizedben lezajlott változásokat. A már említett Csath Magdolna hívja föl a figyelmet arra, hogy nem az adóterhelés mértéke a lényeges (egyébként Magyarországon ez nem magas!), hanem hogy az állam mire költi a bevételeket. Ha a gazdaság serkentésére, a humán tőkére költi, akkor megtérül, ha viszont a mai magyar gazdaság fejlettségével és követelményeivel nem szinkron infrastrukturális beruházásokra, mint a stadionok építése, akkor ez az erőforrások elpocsékolása.

Az adópolitika a rég érvényét vesztett keynesiánusi költségvetési politika oszlopos része, és van valami szánalmas abban, hogy akár a kormány, akár az ellenzék az adópolitikával „bíbelődik” a sokkal fontosabb problémák megoldása helyett, mint például a gazdasági makroszerkezet modernizálása. Most sajnos gőzerővel épül vissza a régi, elavult, konzervatív, energia-és nyersanyagigényes szerkezet, valamint „holdudvara”, a kitermelőipar. Vájárképzés és szénbányászat újraindítása, a borsodi kohászat, mint harmadik ilyen üzem újraindítása, a gumigyártás „meghonosítása”, az összeszerelő-és bérmunkára épülő autógyártás prioritásként kezelése mutatja, hogy a magyar gazdaságpolitika „öreg tábornokai” a múlt gazdasági „háborúira”, de legalábbis versenyére készülnek föl. Ez bizony egy harmadikvilágbeli ország, egy gyarmat gazdasági makroszerkezete lesz, ha befejeződik kiépülése. Ugyanide tartozik az Európa legiparosodottabb országa címért folytatott versengés meghirdetése, holott ma a modern gazdaság húzóágazata mindenütt a tercier szektor, vagyis az anyagi és nem anyagi jellegű szolgáltatások szférája.

Az adópolitika „célfüggvénybe” emelése érzékelteti a hazai gazdaságpolitikai és közgazdasági gondolkodás elmaradottságát, konzervativizmusát. Nincs jó vagy rossz adórendszer, nincs versenyképes és kevésbé versenyképes adórendszer. Ha az előbbit a kisebb adóterheléssel azonosítjuk, az utóbbit a magas adószínvonallal, akkor bizony egy svéd, egy dán, egy finn adófizető polgár csak mosolyogni fog rajtunk. Ők aligha fogják ezeket a fogalmakat összekapcsolni.

„Bíbelődünk” az adórendszerrel, miközben hatalmas támogatásokat adunk az adófizetők pénzéből még a multiknak is, csökkenteni akarjuk az adóterhelést, de ezzel az állami adóbevételt is, ami korlátozza a már így is szűkös állami kiadásokat. Ahelyett, hogy adót emelnék, amiből orvosok, nővérek, tanítók, tanárok, stb. bérét emelnénk. Nem rezsit, adót kell most csökkenteni, hanem inkább beépíteni a rezsiköltséget, adót a bérekbe, nyugdíjakba. A rezsi-és adócsökkentési törekvések végső oka ugyanis a magyar gazdaságpolitika „béremelés fóbiája”, vagyis páni rettegés mindenfajta nominális jövedelememeléstől. Ettől a rögeszmétől kellene már végre megszabadulnia a hazai gazdaságpolitikának és közgazdasági gondolkodásnak, mert amíg ez nem történik, meg, addig csak vergődni fog a magyar gazdaság és a magyar társadalom.

Ugyanis éppen az elégtelen végső jövedelem és fogyasztás blokkolja a magyar gazdaság teljesítménypotenciálját, már évtizedek óta. Ha hét-nyolc százalékkal szeretnénk évente növekedni, mégpedig az egyensúlyi növekedési pályán, akkor hét-nyolc százalékkal kellene emelkednie a reálbér-és reálnyugdíj színvonalnak. Fordítva ül a magyar közgazda a lovon, amikor azt hirdeti, hogy „előbb a teljesítménynek kell javulnia, utána jöhet az életszínvonal emelkedés”! Ez a logika az ok-okozati láncolat tragikomikus felcserélése. Hiszen az egy főre jutó GDP terén az EU átlag 67 százalékán állunk, míg a reálbér színvonalban, reálárfolyamon számolva csak a 34 százalékán.

Vannak eredmények, ilyen az infláció letörése, csakhogy ez nem a monetáris politika eredménye, hiszen a jegybank gyenge forintot eredményező (és ezért abszolút hibás!) politikája éppenséggel ellentmond ennek. A rezsicsökkentés és az energiaárak világpiaci esése az alacsony infláció valódi magyarázata.

Jánossy-féle helyreállítási periódusban vagyunk

Végezetül egy fontos tény, ami óvatosságra int az öntömjénező nyilatkozatok fényében: a magyar gazdaság teljesítménye (egy főre jutó GDP) csak az idén fogja elérni a 2007-es teljesítményt. Eközben Lengyelország termelése tavaly 17 százalékkal múlta felül a válság előtti 2007-es évet. Nagy árat fizettünk a 2005-2013 közötti nyolc év fiskális restrikciójáért, amelyet sajnos a 2010-ben hatalomra került Orbán kormány sem adott föl még négy évig.

A jelenleg érzékelhető dinamika mögött a Jánossy Ferenc által 1966-ban feltárt helyreállítási periódus mechanizmusa húzódik meg: a 2007 óta tartó recesszióból most kezd kilábalni a magyar gazdaság.

A GDP változása az előző év százalékában:

Év	2003	2004	2005	2006	2007	2008	2009	2010	2011	2012	2013	2014
%	3,8	4,7	4,4	4,0	0,5	0,7	-6,5	0,8	1,8	-1,5	1,7	3,6

Ilyen pangás és visszaesés után törvényszerű, hogy akár a gazdaságpolitikától függetlenül is növekedésnek indul a gazdaság, és ez mindaddig tart, amíg el nem éri a válság előtti trendet, vagyis a „megszokott” növekedési ütemet.

Az is megdöbbentő tény, hogy a Kádár rendszer utolsó két és fél évtizede alatt a reálbér-színvonal és a fogyasztás két és félszeresére nőtt, míg a rendszerváltás 25 éve alatt egyetlen százalékkal sem! Annyi kiegészítést ehhez, hogy a közhiedelemmel ellentétben a Kádár-érában nem hitelekből finanszírozták a „jólétet”, mert erre senki nem adott volna pénzt, hanem annak az önkizsákmányoló életmód volt az alapja.

Végre meg kellene vizsgálnunk annak okait, hogy a gazdaságpolitika terén miért fizettünk ekkora árat a politikai demokráciáért, mi volt a mélyebb oka az elmúlt egynegyed évszázad kudarcának? A válaszom rövid: a humán tőke folyamatos leértékelődése! Minden egyensúlyi zavart a mi gazdaságpolitikusaink azonnal fiskális megszorításokkal akartak kezelni, még akkor is, amikor már látszott ennek a stratégiának az eredménytelensége.

A számvitel nagy kézikönyve 2015 + 57 számviteli eset megoldása
érdekes számviteli példák jogszabály alkalmazási tippek döntési alternatívák könyvelési lépések ábrák és táblázatok A népszerű szakkönyv áráért most az 57 számviteli eset megoldása című könyvet is megkapja! Rendelje meg most a két könyvet egy áráért! >>

Adórendszer: ellentmondó, kapkodó lépések

A kormány eredeti célkitűzése, miszerint az adórendszer súlypontját át kell helyezni a fogyasztási típusú adókra a jövedelemadókról, csakis helyeselhető. Ugyanis így megmarad az egyén döntési szabadsága, hogy a jövedelmét mire költi. Másrészt ez a módszer nem kíván költséges adminisztrációs és ellenőrző apparátust, a vásárláskor mindenki lerója automatikusan saját adóját. De akkor mi szükség van az eredeti alapelvvel ellentétes lépésekre, mint például a sertéshús áfájának öt százalékra való csökkentése? Másrészt miért csak a sertéshús? – kérdezik joggal felháborodva a baromfitenyésztők, birka-és nyúltenyésztők, stb. Az is kérdéses, hogyha az áfát csökkentjük, szabad-e másfajta adótétel, például az szja csökkentését meglépni?

Azonban a fogyasztási típusú adók nagy hátránya, hogy a végső fogyasztóra, tehát a bérből, fizetésből és nyugdíjból élőkre hárítják a terheket. Ezért az szja nem küszöbölhető ki, ugyanakkor az egykulcsos jövedelemadó igazságtalan. Erős progresszivitásra lenne szükség, a magas jövedelműek fokozottabb közteher vállalása érdekében. Ez önmagában még nem mond ellent annak az elvnek, hogy a fogyasztási típusú adók felé kell az adórendszer súlypontját eltolni.

Vegyük tudomásul, hogy az adórendszer nem más, mint egy újraelosztó gépezet, amely révén egyesek zsebéből mások zsebébe teszünk át pénzt. Az adórendszer bármilyen átalakítása nem fog több jövedelmet eredményezni össztársadalmi szinten. Ezért nem is szabad bárminemű átalakításától sokat várni! A gazdasági szabályozás súlypontját át kell helyezni a monetáris politikára (erős, stabil forint), a pénzellátás egyenletességének biztosítására, a humán tőke jobb megbecsülésére (ez béremeléssel azonos egyszerűbben fogalmazva), és végül, de nem utolsósorban aktív makrogazdasági szerkezetpolitikára!

A szerző közgazdász, egyetemi docens.

---