Adótörténet: a kettős adóztatás rendszere

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Nehéz annál rosszabbat elképzelni, mint vitatott fennhatóságú területen élni, ahol több állam is adóbevételeket  próbál kisajtolni szerencsétlen adózókból. Ez a sors jutott sokaknak, miután 1541-ben három részre szakadt Magyarország.

Szulejmán (akit a népszerű filmsorozatból is ismerhetünk) Buda elfoglalásával (1541. augusztus 29.) szétszakította az akkor Magyarországot. A török területek beékelődtek a Habsburg Ferdinánd felügyelte nyugati és északi, valamint a Szapolyai János felügyelte északkeleti és keleti területek közé. A hódoltsági területek török joghatóságát a magyar uralkodók nem ismerték el, ez viszont sajátos adózási helyzetet teremtett a megszállt területeken: a törökök is adót szedtek, de a magyar királyok és a magyar nemesség is adót szedett, de az egyház is igényt tartott a tizedre, amelynek beszedéséhez gyakran vettek igénybe királyi segítséget. Ez volt az úgynevezett kettős adóztatás rendszere.

A török feudális berendezkedésről

A török birodalom közigazgatási rendjének reformja Nagy Szulejmán (1494v. 1495-1566, uralkodott 1520-tól haláláig) szultán nevéhez kötődik, aki a magyar történelemben is jelentős szerepet játszott (mohácsi vész, Buda elfoglalása, halála 1566-ban Szigetvár ostrománál).

A török közigazgatás nagyobb egységének, tartományainak a neve vilajet (például Budai vilajet) volt, a kisebb területi egységeket szandzsákoknak hívták, a még kisebbeket náhijének (járásnak). A vilajet vezetője a beglerbég volt, aki általában pasa rangú személy volt. A szandzsák vezetője a szandzsákbég volt, akinek a bég megtisztelő cím járt. Ennek a területi felosztásnak a kialakításakor a török birodalom összesen hat vilajetből állt.

A török birodalomban a földmagántulajdon lényegében ismeretlen fogalom volt, minden földbirtok a kincstár (a török állam) tulajdona volt. A kincstári birtokokat hűbérbirtokként adományozták a hadviselésre kötelezett szpáhiknak (török lovaskatonáknak), de nem tulajdonba adták, hanem a szolgálat idején szedhették a kapott területen az adókat, végezhettek gazdasági tevékenységet, mindaddig, míg más helyre nem rendelték őket, ahol rangjuknak megfelelő újabb hűbérbirtokot kaptak. Amikor egy szandzsákban mozgósították a szpáhikat, akkor minden tizedik szpáhi otthon maradhatott, hogy vigyázzon mindannyiuk adóköteles alattvalóra(rájáira).

Mivel a birtokjog a szolgálathoz kapcsolódott, a birtokosok – különösen, ha a birtok helyzete bizonytalan volt – mindent megtettek annak érdekében, hogy adószedői jogosítványaikat a szélsőségekig kihasználják.

Budavár ostroma (1686) Lotaringiai Károly táborából nézve Franz Geffels festményén

A kincstári birtokok egy része szultáni birtok(más néven khász vagy hász birtok) volt, ezek nem voltak hűbérbirtokba adhatóak, azok tulajdon- és birtokjoga is a szultán személyéhez kötődött, az adót is kizárólag ő szedhette be. Szultáni birtoknak lenni tulajdonképpen kiváltság volt, mert így a terület mentesülhetett a kizsákmányolás jellegű adószedéstől.

A birtoknagyságtól és adóerőképességtől függően a 100 000 akcsefeletti jövedelmű birtokokat hász birtokoknak, a 20 000 és 100 000 akcse közöttieket ziámetnek, a 20 000 akcse alattiakat tímárbirtoknak nevezték.

A török közigazgatás összességében jól szervezett volt, másrészt igen erőteljesen átszőtte a korrupció, tulajdonképpen alapozott arra, hogy megfelelő „ajándékokért” előjogokat, teljes vagy részleges adómentességeket lehetett vásárolni. A beszedett adókról gyakran állították ki az adó befizetését igazoló „czédulákat”, de az adóztatás és a bürokrácia magas szintjére utal az, hogy a nyugta kiállításáért külön „czédula váltságot” kellett fizetni.

Adóztatás a hódoltsági területeken

A meghódított területeken megjelentek az adónyilvántartásokat vezető hivatalnokok (defterdárok), akik adójegyzékbe (defterbe) írták össze az adóztatható személyeket, javakat tevékenységeket. A felméréseket tízévente megismételték, és elvégezték a szükséges korrekciókat. A termésmennyiségeket három év átlaga alapján vették számításba. Az adóztatás kialakításánál a mohamedán egyházjogot (seriat vagy sarija) vették alapul, de tanulmányozták a korábbi adóztatási állapotokat, helyzeteket, és a zökkenőmentes átállás érdekében igyekeztek a korábbi adózásnak megfelelő adóztatást megvalósítani, beleértve az adóstruktúrát és az adómértékeket is.

 

Innovatív vezetői eszköztár

A Business Coach Kft. és a Wolters Kluwer Kiadó közös szervezésében 2014. szeptember 19-étől indítjuk 10+1 alkalomból álló INNOVATÍV VEZETŐI ESZKÖZTÁR programsorozatunkat, mely az összes témát érinti, amit egy mai vezetőnek tudni érdemes. Modulok: Ön és emberismeret; Érzelmi intelligencia a vezetésben; Vezetői kommunikáció- Asszertivitás; XXI. századi motiváció; Helyzetfüggő vezetés; Prezentáció, moderáció és értekezletvezetés; Időgazdálkodás- Delegálás- kontrolling;  Konfliktuskezelés, változásmenedzselés; Projektmenedzselés és időgazdálkodás; Stresszkezelés és Work-Privat Life-Balance; Munkajog a gyakorlatban Helyszín: Business Coach Kft., 1062 Budapest Andrássy út 98. További részletek és jelentkezés >>

Az adóztatás alapja a jobbágyháztartás maradt. A 300 akcse alatti vagyonnal rendelkezők nem fizettek semmilyen adót, felette 50 akcsedzsizjének (vagy haradzsnak, vagy filorinak) nevezett adót kellett fizetni a kincstárnak, ugyancsak 50 akcse adót kellett fizetni – évi két részletben – a hűbérbirtokos szpáhinak, ez utóbbi neve iszpendzse(kapuadó, vagy magyar nevén főre, „fűre” való adó) volt. Az 50 akcse megfelelt az akkori 1 aranyforintnak. Az egyháziak és az adóbeszedésben is segédkező bírák mentesek voltak ezen adók alól. A 300 akcsés alsó határ alá esőket nevezték a törökök szegin-nek, amiből a magyar szegény szó is származik.

A nem mohamedán lakosokra kivetett állami fejadó (haradzs) volt a legfontosabb szultáni adó, amelyet a haradzsi szedett be; ebből származik a „harácsolni” szavunk, kifejezve ennek az adónak és szedésének tartalmát, illetve a lakosság ezzel kapcsolatos megítélését.

A hász települések az adót egy összegben, a településre megállapított átalányban fizették. Ilyen hász település volt például Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét; középkori fejlődésüket tulajdonképpen ennek a kiváltságos helyzetüknek köszönhették. A hász városok védve voltak a jogtalan követelésekkel szemben, a budai pasához, végső esetben a szultáni udvarhoz fordulhattak, ha jogtalannak tartották az adókat.

A kincstári (szultáni) jövedelmek behajtását – rendszerint három évre – vállalkozóknak (emin, ámil) engedték át, akik nem a beszedett összegből részesedtek, hanem napidíjat kaptak a beszedés idejére. Ilyen vállalkozó bárki lehetett: szpáhik, rácok, zsidók zsoldoskatonák stb. A beszedés tárgyát képező kötelezettségek együttes elnevezése mukátaa volt. Persze a napidíjon felül a visszaélésekből (túladóztatás, jegyzékbe nem vett befizetések stb.) származott a haszon egy része.

A kincstár (szultán) mellett adót kellett fizetni a földesúrnak (általában a szpáhinak) is. Tizedet kellett fizetni a kerti veteményesek terményei után, ha a felesleget értékesítették, tizedköteles volt a szemestermény, a széna, a juh, a méhkasok, a must. Korlátozták a bormérés jogát, illetve a szpáhi a hordók után is illetéket szedett. A tizedet általában természetben szedték, de ha pénzben kérték, akkor a jobbágy (rája) kénytelen volt a terményt, terméket értékesíteni, hogy teljesíteni tudja az adókat. A királyi Magyarországra gabonakiviteli tilalom volt érvényben, hadjáratok idején a felvásárlási árakat a porta állapította meg. Ez természetesen meglehetősen kiszolgáltatott helyzetet teremtett.

A hódoltságban is jellemző volt a robotkötelezettség: tűzifát, szénát, hordót kellett szállítani a török sereg számára, részt kellett venni hajóvontatásban, várépítésben, -javításban, postaszolgáltatásban, követek kalauzolásában salétromfőzésben stb. Sajátos adófajtaként jelent meg a menyasszonyadó (30 akcse), amelyet szűz menyecske férjhezmenetelekor kellett megfizetni, özvegyasszony újbóli férjhezmenetele esetében már csak ennek felét, 15 akcsét kellett fizetni. Fiúgyermek születése esetében 25 akcse adót kellett fizetni.

Sajátos adófajta volt a gyermekadó, amelyet tizedjelleggel szedtek a 10 és 20 év közötti fiúgyermekekből, akikből a későbbiekben a szultánhoz hű janicsárokat nevelték. Ezt az adófajtát a magyar hódoltsági területeken rendszerjelleggel nem szedték, de azért előfordult az alkalmazása. Erről Gárdonyi Géza a következőképpen ír az Egri csillagokban: „1549: A török mindent szed adó címén, még gyermeket is.”

Az adók mellett jelentősek voltak a vámbevételek is, ezért a törökök nem akadályozták a kereskedelmet,a magyar kereskedők szabadon közlekedhettek a három országrész között. Ez is fenntartotta a hódoltsági területeken élők közvetlen kapcsolatát az „anyaországgal”.

A lakosság igyekezett az adózást elkerülni (vagy legalábbis a terheket csökkenteni), például összeköltözéssel, így az „egy kenyéren vagyunk” nyilatkozattal egy háztartásként adóztatták a „nagycsaládot”. A későbbiekben – felismerve az adóelkerülési szándékot – ezt a nyilatkozatot már nem fogadták el.

A hódoltsági területeken ugyanakkor nem alakult ki az „örökös” jobbágyság, a lakosok a hitüket szabadon gyakorolhatták (persze a hitetleneket terhelő adó megfizetése mellett), a török hatóságok az adók megfizetésén túl alapvetően nem avatkoztak be a települések közigazgatásába se, például szabadon választhatták meg a települések a vezetőiket.

A hosszú – vagy más néven tizenöt éves – háború (1591/1593 – 1606) következtében –, amelyben Habsburg-monarchia és az Oszmán Birodalom csapott össze a Magyar Királyság területén – a lakosságszám olyan mértékben lecsökkent, hogy a szpáhik is kénytelenek voltak szerződésben megállapodni a megmaradt lakossággal a fizetendő adó mennyiségében és teljesítésének módjában (készpénz, termény, szolgálat, részletek stb.). Ez némileg csökkentette a kiszolgáltatottságot.

A kettős adózás rendszere

A magyar király és a nemesség is igényt tartott a hódoltsági területek jobbágyságának adófizetésére. Tekintettel a törököknek fizetendő adókra, az adó mértékét a hódoltság alól mentes területek adójának felében határozták meg. A sűrű végvári hálózat segítségével, illetve – különösen a XVII. század elejétől gyengülő török hatalom miatt – szinte az egész hódoltsági területen helyreállították a magyar nemesség, kisebb részben az állam és az egyház adóztató tevékenységét. Az adóztatásban közreműködő végvárak katonaságát közül ki kell emelni Eger, Szigetvár és Gyula jelentőségét, elestükig ők szedték be mindhárom „magyar” adófajta (állami, nemesi, egyházi) jelentős részét. Erre utalnak az Egri csillagokban Dobó István következő szavai is (Bogár János jóvoltából):„Bitang birtokon szedem a tizedet.”

(Az idézet tényszerű! Dobó 1544-ben kapott megbízást arra, hogy az egri püspökségnek járó egyházi tizedet szedje be a hódoltsági területeken. Ezt igen eredményesen teljesítette. Ennek is köszönhette, hogy 1548-ban elnyerte az egri főkapitányi címet.)

„Cserébe” a törökök is megadóztatták időnként a hódoltság alá nem tartozó területeket, sőt az is előfordult, hogy a királyon és a szultánon kívül még az Erdélyi Fejedelemség felé is adót kellett fizetni (pl. így járt Debrecen is).

A királyság, a nemesség és az egyház nemcsak az adóztatási jogot gyakorolta, hanem a vármegyei jogszolgáltatási és közigazgatási rendszert is kiterjesztették a hódoltsági területekre, egyszersmint megtiltották a lakosságnak, hogy tevékenységük ellen a török hatóságokhoz forduljanak (ezt hívták „törökösségnek”).

Ezt a hatalomgyakorlási technikát nevezzük„kettős uralomnak” (kondominiumnak), amely jelentős szerepet játszott a magyar állami egység tudatának fenntartásában, a török kiűzése utáni helyreállításban, más oldalról persze óriási terhet rótt a hódoltsági területek lakosságára.

 

Irodalom

A magyar egyenesadók történeti fejlődése (Magyar Kir. Pénzügyminisztérium, Budapest, 1895) Corpus JurisHungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest) Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László: Történelem 4. (Reáltanoda Alapítvány, 1995, Budapest) Magyarország gazdaságtörténete a Honfoglalástól a XX. századig (szerk.: Honvári János, AULA Kiadó, Budapest, 2000, 144-146.p.) Magyarország története – 1526-1686 (Akadémiai Kiadó, 1985, Budapest, 461-466.p., 1032-1041.p., 1304-1314.p.) Kereszt és félhold – A török kor Magyarországon (1526-1699)(Encyclopaedia Humana Hungarica 05.) http://mek.oszk.hu/01800/01885/html/ Száray Miklós: Történelem II. (Nemzeti Tankönyvkiadó, 2007, Budapest)

 

---