Az adóreform és az azóta eltelt időszak – áfa – 1. (6. rész)

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az 1987-ben elindult adóreform talán legnehezebb eleme az általános forgalmi adózás bevezetése volt. Olyan új adófajtát kellett megismertetni és elfogadtatni a gazdasági szereplőkkel és a lakossággal, amelynek elvei akkor még ismeretlenek voltak Magyarország számára, de a szocialista országokon kívüli legjelentősebb kereskedelmi partnereink már ezt alkalmazták.

Az általános forgalmi adó bevezetésével nő a termelői és fogyasztói árak közötti szintkülönbség, ami lehetővé teszi a vállalatok, vállalkozók jövedelmét terhelő számos adó megszüntetését, illetőleg mértékbeni csökkentését, biztosítva ezzel egy, a mainál normatívabb, a világpiaci alkalmazkodást és a műszaki-technikai fejlődést hatékonyabban szolgáló vállalati, vállalkozói adórendszer megteremtésének feltételeit.
(részlet az általános forgalmi adóról szóló 1987. évi V. törvény indokolásából)

A forgalmi adózás története nagyon régre nyúlik vissza Magyarországon is. Már az államalakulást követően is alkalmazták ezt az adófajtát az uralkodók, sőt, az előzményei még régebbre nyúlnak vissza, az utazó kereskedőket már jóval korábban is megvámolták különböző módszerekkel. Ezek az adóztatási módszerek egyfázisúak voltak, előzmények és jövőbeli következmények nélkül az áru meghatározott hányadát vonták el (a pénzben való megfizetés még a XVIII. században is nehézségekbe ütközött). A szolgáltatások forgalmi adóztatása jóval később alakult ki, bár egyes elemei (például a prostitúció vagy a vendéglátás) már az első évezredben is adóztatás alá estek.

Magyar helyzetkép 1988 előtt

A magyar árrendszer (és a bérrendszer is) központi szabályozás alá esett. Ennek legfőbb szerve az Országos Anyag- és Árhivatal volt. A szervezet előzményei egészen az 1930-as évekre nyúlnak vissza, feladatai közé tartozott az árszabályozás kialakítása is.

A szocializmus idején a fogyasztói árak alapvetően három kategóriába voltak sorolhatóak:
– rögzített árak, az árat központilag határozták meg, azt kötelezően alkalmazni kellett;
– maximált árak;
– szabad árak, amelyek a piaci törvényeknek megfelelően alakulhattak, bár a túlárazást vagy a dömpingárat ilyen esetben is szankcionálhatták.

Az áfa bevezetésekor a gyermekruhák ára jelentősen emelkedett

Az alkalmazott árrendszer mellett gyakran előfordult, hogy egyes termékek előállítása, szolgáltatások nyújtása csak jelentős veszteség mellett volt lehetséges, ezt az ellátás biztonsága érdekében a kormányzat különböző kompenzációk, termelői árkiegészítések formájában támogatta.

Több ezer fogyasztási terméknél, illetve egyes szolgáltatásoknál alkalmaztak árkiegészítést, akár 5-600 %-os mértékben is. Az adóreform előtt erre a fogyasztói forgalmi adóról és a fogyasztói árkiegészítésről szóló 60/1979. (XII. 24.) PM rendelet vonatkozott sok, gyakran módosuló melléklettel. Tejtermékek, húsipari termékek, konzervek, energiahordozók, gyermekruházat, vonat- és buszközlekedés, mozilátogatás és halottszállítás is árkiegészítésre jogosító lehetett. Ágazati szabályok is határozhattak meg árkiegészítést (például volt ilyen az építőipari szolgáltatások területén is), de az is előfordult, hogy konkrét állami vállalat kapott ilyen támogatást, fenntartva az egyébként veszteséges, de valamilyen okból fontos tevékenységét.

Egyes termékek és szolgáltatások esetében fordított volt a helyzet. A termelői vagy importárat fogyasztási adóval növelték, lehetőség szerint visszafogva ezek fogyasztását. A szeszes italok, dohánytermékek és üzemanyagok (ezeket nevezzük ma jövedéki termékeknek) mellett fogyasztási adó terhelte például az arc- és ajakápolószereket, a játékkártyát, a rágógumit, a csokoládét, a kávét.

Magyarország híján volt a konvertibilis devizának, ezért a magyar termékek nyugatra való exportálását árkiegészítéssel is támogatták, viszont a devizában befolyt ellenértéket kötelező volt letétbe helyezni az állami pénzintézetnél. A nyugati import viszont nem volt jó az országnak, azt különadóval sújtották.

Mindez egy rendkívül torz árrendszert eredményezett, a termelői és importárak köszönő viszonyban sem voltak a fogyasztói árakkal.

Az adóreform megfogalmazott célja volt a szövevényes támogatási rendszer és fogyasztási adózás leépítése (visszaszorítása), mert enélkül lehetetlen volt a tényleges hozzáadott értéken alapuló forgalmi adózás kialakítása.

A konzervek eladása után is árkiegészítést fizetett az állam

Az áfa bevezetésekor figyelembe vett elvek és egyéb tényezők

Az Európai Gazdasági Közösség (EGK) belső piacán a tagállamok forgalmi adóra vonatkozó jogszabályainak összehangolásáról – közös hozzáadottértékadó-rendszer: egységes adóalap-megállapításáról szóló irányelv (a Tanács hatodik irányelve, 1977. május 17.) alapján alakították ki a forgalmi adózásra vonatkozó szabályokat. Ennek elveit a magyar Áfa törvény kialakításakor is figyelembe vették.

Az EGK említett hatos irányelvének 12. cikke a forgalmi adózás kulcsaira több követelményt is megfogalmazott, konkrét mértékeket viszont 1992-ig nem írt elő.

Az 1988-tól alkalmazott áfa-szabályok az egyfázisú gyakorlattól gyökeresen szakítottak, és azt az Európai Gazdasági Közösségben alkalmazott elvet vették át, hogy a gazdasági tevékenység minden fázisában meg kell fizetni a forgalmi adót, viszont a korábban megfizetett forgalmi adó levonható. Ez – mai szóhasználattal – azt jelenti, hogy minden fázis végén az adott fázis hozzáadott értéke után keletkezik a tényleges adókötelezettség, kivéve a végső fogyasztót, aki a teljes adót megfizeti levonási lehetőség nélkül.

(Az EGK elveinek átvétele szerencsés volt, hiszen ez alapozta meg a rendszerváltást követően azt, hogy az áfa-rendszert viszonylag könnyen tudtuk közelíteni az EGK rendszeréhez, ez a 2004-es csatlakozáskor előnyére vált Magyarországnak.)

Az elv alkalmazása jelentős bürokráciát igényel. A gazdasági eseményeket folyamatosan nyilvántartásba kell venni (értékben és mennyiségben is), az értékesítésnél szigorú nyugta-, illetve számlaadási kötelezettség terheli az értékesítőt.

A közgazdaságilag (annak elvei alapján) jól értelmezhető forgalmi adózást számos különös szabály alkalmazása teszi (egyre) bonyolultabbá:
– A legkisebb gazdálkodók alanyi adómentességet választhatnak, azaz nem fizetnek áfát, de levonási lehetőségük sincs.
– A bolti kiskereskedelem esetében átalányadózás kerülhet bevezetésre.
– A legkisebb mezőgazdasági termelők mentesülnek az áfa elszámolása alól.
– A végső fogyasztók nem csak magánszemélyek lehetnek, hanem minden olyan gazdálkodó is, akinek nincs gazdaságilag értelmezhető kibocsátása vagy más okok miatt célszerű a gazdálkodót végső fogyasztónak tekinteni. Ilyen lehet az államigazgatás, az egészségügyi- és nyugdíjrendszer, az oktatás, a pénzügyi szektor (stb.).
– A beruházásokra és a határon átnyúló kereskedelemre sajátos szabályokat kell alkalmazni annak érdekében, hogy sem aluladóztatás, sem túladóztatás ne legyen a rendszerben.

A bevezetés egyéb tényezői

Az már az előzetes kormányzati egyeztetések során eldőlt, hogy részletekbe menő hatósági árendezés nem kapcsolódhat az általános forgalmi adózás bevezetéséhez. Nem tartották célszerűnek a bevezetéshez kapcsolódó kedvezmények bevezetését sem (félve attól, hogy ezektől a kedvezményektől a későbbiekben nehéz lenne megszabadulni).

A pénzügyminisztériumi javaslatok azt fogalmazták meg, hogy az 1988. január 1-jei bevezetés időpontjához kapcsolódjon a támogatási rendszer és a fogyasztási adó rendszerének lebontása is, mondván, hogy az egyszeri hatásokat könnyebb kezelni, mint az elhúzódó hatásokat.

Az adókulcsokra a tervezés során a 0%, 10% és 20% mellett felmerült egy 30%-os kulcs alkalmazásának lehetősége is, az emelt kulcsot végül elvetették, a 10% és 20% helyett viszont 15% és 25% került az induló áfa-rendszerbe. Mai szóhasználattal 25% lett az általános kulcs, 0% vonatkozott a társadalmilag és gazdaságilag támogatni indokolt termék- és szolgáltatáskörre, a 15% adómérték a közlekedés mellett néhány (nagyon kevés) szolgáltatásra terjedt ki. A magasabb kulcsok valószínűleg azért kerültek a rendszerbe, mert a támogatásrendszer leépítése elhúzódott, és szükség volt a kieső bevételek kompenzálására.

Jelentős tehernövekedés volt várható a gyermekeseknél (étkezés, ruházat, gyermekbútorok stb.) és a nyugdíjasoknál (alapvető élelmiszerek). Az akkori becslések 7-10% körüli fogyasztói áremelkedést prognosztizáltak az áfa bevezetésének következményeként.

Kérdésként vetődött fel, hogy szükséges-e kompenzálni az érintetteknél ezt a jelentős árdrágulást. Egyértelmű volt, hogy a gyermekeseknél és a nyugdíjasoknál közvetlen kompenzációra szükséges (ezt a családi pótlék és a nyugdíj emelésével kívánták biztosítani), az ezen kívüli kör esetében viszont közvetlen kompenzáció helyett a bérszabályozás (béremelési korlátok) enyhítését javasolták az előterjesztők a kormányzatnak (végül ez valósult meg!).

Ilyen előzmények és körülmények mellett lépett hatályba 1988. január 1-jén az általános forgalmi adóról szóló 1987. évi V. törvény, a fogyasztói árkiegészítésről szóló 77/1987. (XII. 14.) MT rendelet, valamint a fogyasztási adóról szóló 72/1987. (XII. 10.) MT rendelet.

A játékkártyák után is fogyasztási adót kellett fizetni

Irodalom: Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)

---