Az önkéntestől a kötelezőig – a kötelező nyugdíjbiztosítás kialakulása (4.rész)

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A kötelező társadalombiztosítás kialakításában a baleset- és egészségbiztosítás rendszerének 1927-es kiterjesztése után a következő lépés az időskori ellátások biztosításának bevezetése volt. Erre 1928-ban került sor. Ezt követően megtorpanás volt a fejlődésben, aminek egyik oka a nagy gazdasági világválság volt, de minden bizonnyal közrejátszott az is, hogy Bethlen István lemondását követő miniszterelnökök kevésbé karizmatikus politikusok voltak.

Az új biztosítási ágazat megteremtésével az elsődleges célok, nevezetesen a népesség megélhetésének kiegyensúlyozása, a nyomor mérséklése, az élet gondjainak csökkentése…

(részlet az 1928. évi XL. törvénycikk indoklásából)

Az önkéntes rendszerek kialakulása

A baleset- és betegségbiztosításhoz hasonlóan az időskori ellátások biztosítási rendszere is több évszázad alatt alakult ki. A középkorban ezt alapvetően karitatív tevékenységként végezték a különböző szervezetek, legfőképpen az egyházak, a városi szegényalapok, a bányatársládák stb.

A karitatív tevékenység mellé lépett be az önkéntes biztosítási rendszer. Az 1846-ban megalakult Budapesti Kereskedelmi Nyugdíj- és Betegápoló Egyesület már nevében is jelezte, hogy az időskori ellátásokat is céljának tekintette.

Ezek a szervezetek egészen a XIX. század végéig igen kevés időskorú ellátásáról gondoskodtak. A hosszútávú öngondoskodás részben fedezet, részben a jövő kiszámíthatatlansága miatt nem volt túl vonzó.

Még mindig az önkéntesség jegyében hozták létre a nyomdászmunkások 1893-ban a Magyarországi Munkások Rokkant- és Nyugdíjegyletét. Ennek minden 14. életévét betöltött munkaképes férfi és nő tagja lehetett, aki fizikai vagy szellemi munkát hivatásszerűen végzett, továbbá a „házi teendőiket” végző nők is. A rokkantsági ellátásokra egy évi tagsági díj fizetés, a nyugdíjjellegű ellátásokra 40 évi tagsági idő után válhattak a tagok jogosulttá. Az egylet taglétszáma 1917-ben 196 363 fő volt. Az első világháborút követő pénzügyi összeomlás az egyletet, illetve megtakarításait is érintette, ennek ellenére a szervezet továbbra is fennmaradt, egészen 1935-ig, amikor is felszámolták. Ekkorra már csak néhány száz tagja volt az egyletnek, a legtöbb tag már korábban átlépett a Hermes Biztosítóba. A Hermest 1938-ban számolták fel.

 

Fekete Sas palota és szálloda – Nagyvárad

Közszolgálati nyugdíjrendszer

Állami alkalmazottnak lenni már a XIX. században is biztos megélhetést jelentő tevékenység volt. Ez nem csak a napi szükségleteket biztosító rendszeres keresetet jelentett, hanem betegség vagy baleset esetén is ellátást biztosítottak, rokkantság esetén rokkantellátást, elhalálozás esetén a hátramaradottak kaphattak temetési segélyt, özvegyi-, illetve árvaellátást, nevelési segélyt.

A népiskolai tanítók, nevelők számára már 1875-ben létrehozták ezeknek az ellátásoknak az intézményét (Országos Nyugdíj- és Gyámintézet). Rendes nyugdíjba vonulni kérelemre lehetett, ennek viszont feltétele volt a 65. év betöltése és 40 év szolgálati idő (1875. évi XXXII. törvénycikk a népoktatási nyilvános tanintézetek s nyilvános kisdedóvó intézetek tanitóinak s nevelőinek nyugdijazásáról, valamint azok özvegyeinek és árváinak gyámolitásáról).

A közszolgálati alkalmazottak (és hozzátartozók) nyugdíjjogosultságát elsőként az 1885. évi XI. törvénycikk (az állami tisztviselők, altisztek és szolgák nyugdijazásáról) szabályozta. A jogosultak körét a törvénycikk 1-3.§-ai határozták meg:

1. § Az Ő Felsége, valamint a m. kir. ministerek s más állami hatóságok vagy hivatalok által állandó fizetés mellett rendszeresitett állomásra alkalmazott állami tisztviselők, altisztek és szolgák az esetre, ha a szolgálat kötelékéből megválnak s az ezen törvényben előirt feltételek megvannak, állandó ellátásra vagy pedig egyszersmindenkorra adandó kielégitésre tarthatnak igényt. 2. § Az állami tisztviselőkkel, altisztekkel és szolgákkal egyenlőknek tekintendők azon tisztviselők, tanárok, az 1875:XXXII. tc. rendelkezései alá nem eső tanitók, altisztek és szolgák, a kik a következő hatóságok- és hivataloknál vannak alkalmazva: 1. a kir. kormány igazgatása alatt álló közalapitványoknál; 2. az országgyülés mindkét házánál; 3. a kincstárból vagy a kir. kormány kezelése alatt álló közalapokból fentartott tanintézeteknél; 4. a fővárosi közmunkák tanácsánál; 5. a fővárosi rendőrségnél; 6. a m. kir. csendőrség legénységi állományában; 7. az állami utaknál, a folyammérnökségeknél, a posta- és távirda-intézetnél. 3. § A rendszeresitett állomásoknak megfelelő minőségben állandóan alkalmazottak, habár számfelettiek is, igényjogosultaknak tekintendők.

Fontos rendelkezése volt a törvénynek, hogy a más területeken dolgozó állami alkalmazottak ellátási jogosultságainál egyfajta „csereszabatosságot” biztosítottak:

8. § Az 1. és 2. §-ban megjelölt hivatalok és állomásokon töltött szolgálati idővel egyenlőnek tekintendő és azon ideig, mig a viszonosság fennáll, beszámitandó azon szolgálati idő, melyet valaki közvetlenül megelőzőleg és félbeszakitás nélkül rendszeresitett minőségben s rendes évi vagy havi fizetéssel egybekötött állandó alkalmazásban vagy katonai zsold mellett a következő szolgálati ágazatoknál töltött: 1. a legfelső udvartartás körében, vagy a legmagasabb uralkodóház családi javainál; 2. a közös ministeriumok és számszék, valamint az ezek alatt álló hatóságok és hivataloknál; 3. a hadsereg (haditengerészet), honvédség, csendőrség, állani (fővárosi) rendőrség s ezekhez tartozó hivataloknál tényleges minőségben; 4. a horvát-szlavon autonom kormánynál vagy ez alatt álló országos hatóságok és hivataloknál; 5. az állami kezelés alatt álló bányatársládákhoz járuló állomásokon; 6. a m. kir. állami és az államositott vasutaknál.

Ezt azért is fontos kiemelni, mert a felsoroltakhoz tartozók (baleseti-, betegségi-, rokkantsági-, nyugdíj- stb.) ellátásai külön szabályozás alá tartoztak.

 

Közigazgatási palota és Kultúrpalota – Marosvásárhely

Az 1885. évi törvényt több alkalommal kiegészítették módosították, majd 1912-ben újrakodifikálták (1912. évi LXV. törvénycikk az állami alkalmazottak, valamint azok özvegyeinek és árváinak ellátásáról). A törvény hatálya kiterjedt az állami tisztviselőkre, altisztekre, szolgákra és egyéb alkalmazottakra (bírák, ügyészek, tanárok, csendőrök stb.), azok özvegyeire és árváira, az állami hivataloknál alkalmazott napszámosokra és munkásokra. Ellátásként nyugdíjat, nyugbért, özvegyi nyugdíjat, nevelési járadékot, életjáradékot biztosítottak az érintett körnek, illetve néhány kiegészítő ellátást is (pl. lakbérnyugdíj, végkielégítés, nyugdíjmegváltás, temetkezési segély). A nyugdíjazáshoz 40 év szolgálati idő és betöltött 65. (1913-tól 60.) életév kellett.

Közös sajátja volt az állami rendszereknek, hogy azokat a költségvetésből fedezték, az alkalmazottakat nem terhelte befizetési kötelezettség. 1913-tól bevezettek ugyan egy 1-1,5%-os kötelezettséget a javadalmazások után, de ezeket elkülönítve kezelték, és az alkalmazottak megélhetését könnyítő, valamint gyermekeik nevelését segítő intézmények létesítésére, fejlesztésére, támogatására fordították.

Nem csoda, hogy ilyen feltételek mellett vonzó volt az állami alkalmazást választani. Ez a biztos rendszeres jövedelem mellett szociális biztonságot is jelentett az érintetteknek.

Bányanyugbérbiztosítás

A társadalombiztosítás kezdetei a bányászati tevékenységhez kapcsolódó ún. bányatársládákig nyúlnak vissza. A társládákat az állami bányákban kötelező volt szervezni a XVIII. század végétől. A nem állami bányák tulajdonosai versenyhelyzetük megőrzése érdekében segítették a társládák létrehozását.

Az 1848-49-es eseményeket követően az osztrák bányatörvény (1853) hatályát kiterjesztették a magyar területekre is, így a társládák a bányászoknak és családtagjaiknak kötelező nyugbérellátást is nyújtottak, természetesen a társláda szabályzatának megfelelő feltételekkel.

Városháza (díszkivilágítással) – Szabadka

A bányanyugbér jogosultság konkrét társládához kapcsolódott, a jogosultság nem volt „hordozható”, azaz, ha a bányász másik bányában helyezkedett el, a jogosultsági feltételeknek ebben a bányában is meg kellett felelnie.

Ezt a problémát orvosolták azzal, hogy 1926, december 31-ével megszűnt a bányatárspénztárak nyugbérbiztosító osztályainak önálló működése (volt két kivétel), 1927-től jogaik, kötelezettségeik, vagyonuk és terheik az Országos Munkásbiztosító Pénztárra szálltak át (1925. évi XXXIV. törvénycikk a bányatörvény alá eső üzemekben és az ezekkel kapcsolatos ipari üzemekben foglalkozó munkásoknak és altiszteknek, valamint ezek családtagjainak nyugbérbiztosításáról). Ez akkor 19 bányatárspénztárat, 31 ezer biztosítottat és majd 10 ezer bányanyugbérest érintett. A későbbiekben a biztosítottak száma dinamikusan emelkedett, a következő 15 évben megduplázódott (a visszacsatolt területek bányászai nélkül).

A bányászok bányanyugbérbiztosítási járulékot fizettek, ennek mértéke 1927-28-ban 14% volt, amelynek felét a bányász fizette a járandóságából, másik felét a bányatársaság.

Már az előzőek szerinti központosítás idején is meglehetősen szerény volt a bányanyugbérek és egyéb ellátások összege, ez a probléma a következő másfél évtizedben tovább növekedett, csak 1941-42-ben emelték fel az általános öregségi biztosítás színvonalára.

A kötelező társadalombiztosítási nyugdíjrendszer

A kötelező nyugdíjbiztosítási rendszert az 1928. évi XL. törvénycikk vezette be, 1929. január 1-jei hatálybalépéssel.

A törvény megalkotásakor a következő elvek alkalmazását tűzték ki célul:

– a kötelező biztosítás a szolidaritás elvein alapuljon (ne karitatív szervezet legyen),

–a munkásbiztosítás rendszerét társadalombiztosítási rendszerré kell bővíteni,

– egy intézményben legyen a betegségi és rokkantsági biztosítás,

– a cél a rokkantság megelőzése legyen,

– érvényesíteni kell a szociális szempontokat a társadalombiztosítás intézményének pénzügyeiben,

– biztosítva legyen az öregek, a rokkantak és a hátramaradottak ellátása.

Palace szálló – Budapest

 

A miniszteri indoklás külön kiemelte, hogy az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló kötelező biztosítás egységes, egymástól függő, egymásra épülő rendszerét dolgozták ki, ami igencsak eltér a más fejlett országokban (Anglia, Németország stb. alkalmazott, egymástól elkülönült rendszerektől.

A kötelezettek, illetve a kizártak körét a törvény 1-2.§-ai szabályozták:

1. § (1) Öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló biztosításra kötelezettek ugyanazok a vállalatok, üzemek, hivatalok és foglalkozások, amelyek a betegségi biztosítási kötelezettség alá esnek (1927:XXI. tc. 1. §-a), kivéve az állam, törvényhatóságok, városok és községek hivatalait, valamint az általuk fenntartott vagy kezelt intézményeket, intézeteket, vállalatokat és üzemeket. … 2. § (1) E törvény hatálya nem terjed ki a mezőgazdaságra és az erdei termelésre, az állattenyésztésre, a halászatra, a kert- és szőlőmívelésre, a selymészetre és a méhészetre. (2) Különösen nem terjed ki e törvény hatálya: a) az előbbi bekezdésben megjelölt foglalkozási ágakba tartozó üzemek által házilag végzett kisebb építkezésekre; b) az előbbi bekezdésben megjelölt foglalkozási ágak körében a raktártartásra, raktározásra, pincészetre, fuvarozásra, szállítmányozásra, állattartásra, ideértve a versenyistálló tartását, gépjárművek (gépkocsi, felvonó stb.) tartására, vasúti üzemre, tekintet nélkül a hajtóerőre és ennek fenntartási munkálataira, valamint az említett foglalkozási ágakban végzett hajózásra és hajórakodásra, úgyszintén kotró-, rév-, komp- és tutajozóüzemre. (3) Nem terjed ki e törvény hatálya az Országos Gazdasági Munkás- és Cselédsegélypénztárról szóló 1912:VIII. tc. 13. §-ában említett vízi társulatokra (öbölzetekre) és a m. kir. földmívelésügyi miniszteri tárca keretében házi kezelésben végzett munkálatokra, úgyszintén az Országos Gazdasági Munkáspénztárról és a gazdasági cselédek, valamint a gazdasági gépmunkások baleset esetére való biztosítása és betegség esetében való ellátása tekintetében irányadó törvényes rendelkezésekről szóló 1913:XX. tc. 2. §-ában említett gazdasági cselédekre és gazdasági gépmunkásokra, ide nem értve a képesített gépkezelőket (vizsgázott gépészeket).

Nem e törvény alapján voltak biztosítottak azok, akik más törvények alapján (lásd fentebb) már biztosítottak voltak, vagy egyéb módon volt biztosítva az időskori ellátásuk.

 

Iparosotthon – Kecskemét

Ki kell emelni, hogy a mezőgazdasági ágazatra továbbra sem terjedt ki a biztosítás, 1928-ban ugyan hozott az országgyűlés erről egy határozatot, illetve 1938-ban egy törvényt is (1938. évi XII. törvénycikk a gazdasági munkavállalók kötelező öregségi biztosításáról), de a tényleges megvalósításra csak 1945 után került sor.

Nem terjedt ki a kötelező biztosítás továbbá az önálló iparosokra, kereskedőkre, egyházi személyekre, segítő családtagokra. Számukra az önkéntes rendszerek biztosítottak némi lehetőséget.

A törvény két csoportra osztotta a biztosítottakat. A javadalmazási határ alá eső biztosítottak csak abban az esetben estek biztosítási kötelezettség alá, ha javadalmazásuk egy meghatározott havi (éves) összeget nem haladt meg. Ilyenek voltak például a tisztviselők, művezetők, kereskedősegédek, és általában a hasonló állásban lévő, és rendszerint havi vagy évi fizetéssel rendelkezők. Ők voltak a MABI-biztosítottak (MABI: Magánalkalmazottak Biztosító Intézete). A javadalmazási határ alá nem eső biztosítottak javadalmazásuk nagyságára tekintet nélkül biztosításra kötelezettek voltak, ők voltak az OTI-biztosítottak (OTI: Országos Társadalombiztosítási Intézet).

A javadalmazási határ összege a törvény szerint 1929-ben havi 500, évi 6 000 pengő, 1942-ben havi 800, évi 9 600 pengő, 1943-ban havi 1 000, évi 12.000 pengő volt.

Az OTI-biztosítottak száma 1930-ban 420 ezer fő, 1941-ben már 860 ezer fő volt. A MABI-biztosítottak száma ennél jóval szerényebb, még 1941-ben sem érte el a 90 ezer főt. Meg kell még említeni azokat, akik elismert vállalati nyugdíjpénztárban voltak biztosítottak, az ő létszámuk 1941-ben is csak alig 22 ezer körül alakult.

A járulékfizetési kötelezettséget különböző feltételek alapján a javadalmazások 3,5-5%-ában határozták meg, amelyet a munkaadónak kellett megfizetni, de a járulék felét levonhatták a dolgozók keresetéből.

A biztosítások alapjaihoz, illetve az ügyviteli költségekhez jelentős állami hozzájárulást is biztosítottak, ennek mértékére törvényi szabályokat is hoztak, illetve az éves költségvetéseket terhelte az összeg, összege évente változott, emelkedett, millis nagyságrendű volt (pengőben).

A szolgáltatásokat nem részletezzük, azok formái lényegében megegyeztek a más módon biztosítottak részére nyújtott szolgáltatásokkal, a jogosultsági feltételekben viszont voltak eltérések.

Mivel a törvény hatálya alá tartozók „felnövekvő” rendszerben szereztek ellátási jogosultságot, ez biztosította, hogy a bevételek fedezték a kiadásokat, mód volt tartalékokat képezni, vagyont felhalmozni. Ezt majd a II. világháború és az azt követő történelmi események fogják elemészteni.

Azt, hogy mennyire alapos volt a törvény előkészítése, jól mutatja a törvényjavaslat indoklása, illetve az indokláshoz csatolt számos melléklet. Ez utóbbit – annak tanulságossága okán – a cikk mellékletében mutatjuk be.

&&&&&

Cikkünk illusztrációjaként az OTI-székház tervezőinek, Komor Marcellnek és Jakab Dezsőnek gyönyörű szecessziós épületeiből mutatunk be néhányat.

 

Zsinagóga – Szabadka

Irodalom:

Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)

Igazné Prónai Borbála: A kötelező társadalombiztosítás kialakulása, fejlődése Magyarországon (Doktori (Ph.D) értekezés, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2006)

Kollega Tarsoly István (főszerkesztő): Magyarország a XX. században (II. KÖTET) Természeti környezet, népesség és társadalom, egyházak és felekezetek, gazdaság –Társadalombiztosítás (Babits Kiadó, Szekszárd, 1996-2000)

Melléklet

I. Munkaadók, alkalmazottak, fiatalkorú alkalmazottak száma foglalkozási csoportonként. II. Férfialkalmazottak száma és egynapi keresete, foglalkozás és napibércsoportok szerint, az átlagos napibérnek foglalkozáscsoportonként való feltüntetésével. III. Nőalkalmazottak száma és egynapi keresete foglalkozás- és napibércsoportok szerint, az átlagosnapibérnek foglalkozáscsoportonként való feltüntetésével. IV. Irodai férfialkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint. V. Üzemi férfialkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint. VI. Háztartási férfialkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint. VII. Irodai nőalkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint. VIII. Üzemi nőalkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint. IX. Háztartási nőalkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint. X. A fiatalkorú alkalmazottak foglalkozási csoportonként. XI. Irodai férfialkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint. XII. Üzemi férfialkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint. XIII. Háztartási férfialkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint. XIV. Irodai nőalkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint. XV. Üzemi nőalkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint. XVI. Háztartási nőalkalmazottak száma életkor és napibércsoport szerint. XVII. A fiatalkorú alkalmazottak foglalkozási csoportonként. XVIII. Munkaadók száma, üzemek nagysága és az alkalmazottak száma munkaadói foglalkozást csoportonként. XIX. A férfialkalmazottak száma napibércsoportok és foglalkozási csoportok szerint. XX. A nőalkalmazottak száma napibércsoportok és foglalkozási csoportok szerint. XXI. Az összes alkalmazottak száma napibércsoport és foglalkozási csoportok szerint. XXII. A nős irodai férfialkalmazottak száma életkor és a feleség életkora szerint. XXIII. A nős üzemi férfialkalmazottak száma életkor és a feleség életkora szerint. XIV. A nős háztartási férfialkalmazottak száma életkor és a feleség életkora szerint. XXV. A gyermekkel bíró irodai férfialkalmazottak száma korév szerint és a 18 évesnél fiatalabb gyermekek száma az apa és a gyermek életkora szerint. XXVI. A gyermekkel bíró üzemi férfialkalmazottak száma korév szerint és a 18 évesnél fiatalabb gyermekek száma az apa és a gyermek életkora szerint. XXVII. A gyermekkel bíró háztartási férfialkalmazottak száma korév szerint és a 18 évesnél fiatalabb gyermekeik száma az apa és a gyermek életkora szerint. XXVIII. A gyermekkel bíró irodai nőalkalmazottak száma életkor szerint és a 18 évesnél fiatalabb gyermekek száma az anya és a gyermek életkora szerint. XXIX. A gyermekkel bíró üzemi nőalkalmazottak száma korév szerint és a 18 évesnél fiatalabb gyermekek száma az anya és gyermek életkora szerint. XXX. A gyermekkel bíró háztartási nőalkalmazottak száma korév szerint és a 18 évesnél fiatalabb gyermekeinek száma az anya és a gyermek életkora szerint. XXXI. Az alkalmazottak 18 évesnél fiatalabb gyermekeinek száma az apa, illetőleg anya és a gyermek életkora szerint. XXXII. Az alkalmazottak száma nem és alkalmaztatási csoport szerint korévenként. XXXIII. Az 1926. év folyamán mezőgazdasági munkát is végzett munkavállalók száma főfoglalkozásuk szerint. Foglalkozások jegyzéke. Segédtábla a X., XVII., XVIII,., XIX., XX., XXI. és XXXIII. sz. statisztikai táblákhoz. Az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló kötelező biztosítás törvényjavaslatának biztosítás-technikai indokolása.

 

---