Épületes adózás – kapuadó, füstadó, ablakadó

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az adózás története számos olyan érdekességet tartalmaz, amely – mai szóhasználattal – épített környezetünket célozza meg teherviseléssel. Ezek között vannak jól ismert adófajták, de kevésbé ismert közterhek is. Sok esetben az adófajtát ismerjük ugyan, de azzal kapcsolatban számos félreértés, tévedés jelenik meg a közbeszédben, az internetes hozzászólásokban, a sajtóban, de még a szakirodalomban is. Érdemes tehát ezen adók valós tartalmát is megismerni, tisztázni. Az épületekkel, építéssel kapcsolatos adófajták közül a kapuadó és a füstadó meghatározó bevétele volt a középkori magyar kincstárnak, de más országokban is adóztatták ezeket az adótárgyakat. Ismert adófajta volt az ablakadó is, ez viszont főleg Nyugat-Európában volt „divatos”.

A magyar történelem két nevezetes adófajtája a kapuadó és a füstadó. Azt a képzetet kelti bennünk az elnevezés, hogy a kapukat és a füstöt, de legalább a kéményeket adóztatták meg ezzel. Ez igaz is, meg nem is. A tartalmát már csak azért is érdemes tisztázni, mert ezt a két – valójában lényegét tekintve ugyanazon – adónemet államiságunk keletkezését követően egészen 1848-49-ig alkalmazták. Az évszázadok során természetesen számos módosulása, elnevezése volt, de a lényegi tartalom nem változott.

Ez a két adó (és módosulásai) a középkorban a királyi kincstár legjelentősebb bevételi forrását képezték, a kereskedelmi forgalomra kivetett harmincad mellett. A másik két jól ismert középkori adónem közül a tized az egyházak, a kilenced a föld tulajdonjogával rendelkező földesurat illette, az adót a földet birtokló, azt megművelő személy (általában jobbágy) fizette.

A társadalom működését az államalapítást követően alapvetően a szokásjog határozta meg. Ez vonatkozik az adókötelezettségekre is. Törvényben akkor rögzítették azokat, ha valamilyen kivételes érdek vagy szélsőséges gyakorlat miatt ez szükségessé vált.

Az adót a XIII. századtól (Aranybulla) a XVIII. századig az országgyűlésen szavazták meg általában egy, ritkábban 2-5 évre, de az uralkodók nem mindig kértek az adó beszedéséhez felhatalmazást, beszedték azt maguktól is, sőt az is előfordult, hogy egy éven belül két-három alkalommal fizettették azt meg (ez utóbbiban különösen Mátyás király jeleskedett). A XVIII. századtól az adó rendszeressé vált, az országgyűlési felhatalmazástól már több uralkodó eltekintett. Különösen Mária Terézia uralkodását érdemes kiemelni, aki negyedszázadon át nem is hívott össze országgyűlést, de fia, II. József sem tartotta ezt fontosnak.

Csak óvatosan a kéményekkel!

 

A fejlettebb középkori államokban nem csak a parasztokat terhelő, alapvetően a megművelt földterülethez, állatállományhoz kapcsolódó adókat alkalmazták szívesen a hatalom birtokosai, hanem a városi polgárság kialakulásával olyan adófajtákat is kitaláltak, amelyek a városi vagyont és a városokban végzett tevékenységeket vették adózás alá.

A városi polgár legfőbb vagyona a háza volt, de mellette nem volt ritka, hogy üzletet is működtetett, vagy a szőlőhegyen présháza, pincéje is volt. Ezek a vagyontárgyak – épületek, építmények – jól regisztrálhatóak, felmérhetőek voltak, így az adóztatás tárgyaként kiválóan megfeleltek.

A városi tevékenység eleinte a fazekasok, tímárok, szűcsök, takácsok, építőmesterek (stb.) tevékenységét jelentette, de a későbbiekben ezek kiegészültek az üzletszerű kereskedelmi tevékenységgel, a lakás, az üzlet bérbeadásával, a pénzügyi szolgáltatásokkal (pénzváltás, kölcsönzés, letétbe helyezés stb.) is. Ezek adóztatása a tevékenység jellegének megfelelően történt, ezekre most nem térünk ki bővebben.

A kapuadó

A kapuadót (kamara haszna, lucrum camerae) Károly Róbert vezette be 1336-ban. Ezzel pótolta az értékálló pénz megteremtését követően a korábbi időszakokban jellemző kötelező pénzbeváltás jövedelmeit. Az adókötelezettséget Károly Róbert 1342-es dekrétumainak 19. §-a is tartalmazta:

…határozatképen rendeljük és meghagyjuk, hogy nevezett kamaránk részére minden vármegyében, minden egyes kaputól, a melyen egy szénával vagy gabonával megrakott szekér mehet be, vagy jöhet ki, … a kirovás megtörténte után tizenöt nap alatt kamaranyereség gyanánt tizennyolcz denárt kell a kamaraispán kezéhez szolgáltatni és fizetni, lakjék bár azon a portán vagy telken három, négy vagy több olyan ember, …

Az adó alól – többek között – mentesültek az egyházi személyek, a nemesemberek, azok akik katonáskodásra kötelezettek, illetve akik szegénységük miatt nem lettek volna képesek azt megfizetni.

Fedeles kapu (az 1760-as évekből, Sajókeresztúr, Borsod-Abaúj- Zemplén m.)

Tartalmát tekintve tehát nem a kapu után kellett az adót megfizetni, hanem a jobbágygazdaság (jobbágytelek) után, a kapu az csak egyfajta mérőszáma volt az adóztatható családoknak, feltételezve, hogy egy jobbágytelken, egy kapu mögött csak egy jobbágycsalád lakik. Sajátos mértékegység a „megrakott szekér”, ami alapvetően azt jelentette, hogy a jobbágy az általában külterületen lévő termőföldről szekérrel tudta hazafuvarozni terményeit. A XIV. században a magyarországi jobbágygazdaságok számát 200 ezerre lehet becsülni. Egy jobbágygazdaságban éltek a jobbágyon kívül a családtagjai, beleértve ebbe az egyenes ági és oldalági rokonságot is, továbbá a nincstelen zsellérek, így egy jobbágygazdaság akár több tíz személyből is állhatott.

A kapuadónak ez a formája a XV. század végéig fennmaradt, később (1411-ben) külön adótételt állapítottak meg a csak kiskapuval (verőcével) rendelkező telkekre, ők feleannyi adót fizettek, mint a rendes nagykapuval rendelkező jobbágytelkek. Az adó mértéke folyamatosan emelkedett, amit a gazdálkodási módszerek fejlődése is lehetővé tett.

A kapuadó csökkentését eredményezte az, ha több jobbágycsalád költözött egy kapu mögé. Sajátos módszere volt ez az adótervezésnek, illetve adóelkerülésnek.

Kiskapu is, nagykapu is – mára műalkotássá vált korábbi adótárgy

 

A kapuadót egyébként Európa más országaiban is alkalmazták, például Franciaországban.

Füstadó

A füstadó (fumarium) első bevezetése Szent István király nevéhez és korához köthető. Bizánci hatásra az 1020-as években vezették be az önálló termelőkre kiszabott adófajtaként, és egészen a XIII. század végéig ez önálló királyi bevételt jelentett. A XIV. század közepétől ezt a kapuadó váltotta fel.

 

A „füstönkint” kifejezést gyakran használták, jellemzően azt a családot jelentette, akik egy füst alatt éltek, azaz az egy kéményhez tartozó lakóközösséget jelentette.

Mátyás király 1467-ben pénzügyi (kincstári) reformot valósított meg, és a kapuadó helyett bevezették a jobbágyháztartásonként szedett királyi kincstár adóját, a füstpénzt (tributum fisci regalis). Nem a füstöt, és nem is a kéményt adóztatták meg tehát, hanem az egy füst alatt élő jobbágycsaládot tekintették egy adóalanynak és adóalapnak. Az új adó nagyon szűk korlátok közé szorította a korábban mentesítésekkel rendelkezők számát.

A változás jelentős jövedelememelkedést jelentett Mátyás számára, telkenként két-háromszorosára emelkedett a fizetendő adó. Ezt az adófajtát Mátyás az egyházi (ún. prediális) nemesekre, illetve a kiváltságos területek lakosságára is kivetette (pl. az erdélyi nemesek, a kunok, a jászok és a jobbágytelken élő nemesek is adóztak). Ennek az adónak a szedése nem függött a rendek hozzájárulásától, azaz nem az országgyűlés döntött róla.

A XVI. századtól a korábbi kapuadó és füstadó fokozatosan alakult át a jobbágytelek után fizetendő adóvá (portális adózás), szabályozták a jobbágytelek méretét, rendszeresen számba vették a telkeket, és a magyar feudalizmus végéig (1848-49-ig) ez az adófajta volt az egyik legfontosabb királyi bevétel.

Adótárgyak (Schossberger kastély, Tura)

 

Az ablakadó bevezetése, főbb szabályai

Az ablakadó ötlete abból származott, hogy minél módosabb egy háztulajdonos, annál több ablak lehetett a házán. Az ablaküveg a középkorban még luxuscikknek számított, így ezt csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, helyette más, a fényt valamelyest átengedő anyagokat használtak (pl. olajozott pergament, disznóhólyagot), vagy éppen deszkatáblákkal fedték el az ablaknyílást, amit jó időben levettek, kitártak.

Az ablakadó „kifinomult” formáját Angliában és Walesban vezették be III. (Orániai) Vilmos uralkodása (1689-1702) idején, 1696-ban. Némi késéssel, de Skóciában is bevezették, 1748-ban. Orániai Vilmos valószínűleg hazájából, Hollandiából „hozta” az ötletet, mert az 1600-as években Spanyolországban és a sokáig spanyol tartományként működő németalföldi területeken is ismert volt az ablakadó. Egyébként az ablakadó a nálunk is jól ismert füstadó helyett került bevezetésre.

Az ablakadó a bevezetését követő másfél évszázad alatt sok változáson esett át, néhány jellegzetességét érdemes megemlíteni, bár hozzá kell tenni, hogy e jellegzetességek nem mindig egy időben működtek:

• A kevés ablakkal rendelkező házak mentesültek az adózás alól. A „kevés” a kezdetekben kettőt jelentett, a későbbiekben volt, amikor hetet, nyolcat, sőt, tízet is elérhetett.

„Ablakként” nem csak a fény és a levegő beengedésére, a szellőzésre szolgáló falnyílásokat vették számba, hanem az ajtókat is, legyenek azok a ház bejáratai, vagy akár a házon belül is. Szintén figyelembe vették a házon belüli, a helyiségek közötti falnyílásokat, akkor is, ha azok nem voltak nyitható-csukható szerkezettel ellátva. Ennek ismeretében már érthető, hogy csak a 7. (1766-tól), majd a 8. (1825-től) ablaktól kellett a kötelezettséggel számolni, az ennél kevesebb „ablakkal” rendelkező házakat mentesítették. Nem véletlen, hogy az ablakadó működésének utolsó időszakából nagyon sok olyan épület maradt fenn, amelyen az ablakok száma az adómentességi felső határral egyezett meg.​A vakablak díszítő funkciót is elláthat (Belfast)

• Az adómentességi határt kevéssel meghaladó ablakmennyiséget átalányban adóztatták (ennek mértéke az adófajta bevezetésekor 2 shilling volt házanként, ha értékben és mai magyar forintra átszámoljuk ezt, az nagyjából négyezer forintot tett ki), magasabb adótételt kellett fizetni viszont a 10 és 20 közötti ablakszámra (ez általában az átalányösszeg kétszerese volt), 20 ablak felett viszont még többet, az átalányösszeg négyszeresét kellett fizetni, minden tíz ablak után tovább növekedett az adótétel. A progresszív adózás tehát nem XX. századi találmány, alkalmazták azt már két évszázaddal korábban is.

• Az ablakadó megfizetésére a háztulajdonost kötelezték, ez viszont azt eredményezte, hogy a bérházak esetében – amelyekben akár több tucat család is lakhatott – a tulajdonos megpróbálta a falnyílások (ablakok, ajtók) számát csökkenteni. Az eredmény: levegőtlen, sötét, dohos, penészes lakások, amelyekben élni már önmagában is egészségkárosodást eredményezett.

• Voltak az ablakadó alól további mentességek is. Az uralkodó és udvartartása eleve mentesült minden adófajta alól (II. Erzsébet önkéntes alapon fizet jövedelemadót 1993 óta, korábban egyáltalán nem adóztak az uralkodók). Szintén mentességet élveztek az egyházi létesítmények, valamint az egyházi személyek saját és családjuk lakhatását szolgáló épületek.

• Amíg csak a külső nyílászárókat kellett számba venni, addig viszonylag könnyű dolga volt az adószedőknek, hiszen az épületeket körbejárva megszámlálhatták az adó alapjául szolgáló ablakokat, ajtókat. Igazán gyűlöletessé vált viszont az adófajta, amikor a számbavétel céljából a lakásokba is be kellett engedni a hatósági embereket, mert ezt a büszke angolok a szabadságjogok megnyirbálásának, a magánélet szentségébe való kormányzati belegázolásnak tekintették.

Az ablakadó következményei és megszüntetése

Nem véletlenül nevezték ezt az adófajtát fény- vagy levegőadónak, hiszen csak az adó megfizetésével lehetett a ház világos és levegős. Ennél is nagyobb gondot jelentettek az ablakadó egészségügyi következményei. A sötét levegőtlen lakásokban különösen a gyermekek szenvedtek sokat, a napfény hiánya miatt csontfejlődési rendellenességek léptek fel, a porcok idő előtt elmeszesedtek, ez volt a D-vitamin hiánya miatt kialakult hírhedt „angolkór”, amelyről így már tudjuk, hogy népbetegségként való megjelenését és elnevezését is egy adófajtának „köszönhetjük”.

Alvó Cupido – Caravaggio 1608-ban készült festményén az angolkór tünetei ismerhetők fel

 

Az épületen lévő ablakok száma a társadalom felsőbb rétegeiben presztízskérdéssé vált. A módosabbak minél több ablakkal építették házaikat, palotáikat, kastélyaikat, ezzel is jelezve, hogy ők még a magasabb adótételeket is képesek megfizetni. Mivel a gazdagabbak már be is tudták üvegezni az ablakokat, egy-egy ilyen épület valóban a tulajdonosának a vagyonáról tett tanúbizonyságot.

A szegényebb néprétegek lakásainál viszont minél több ablakot meg akartak „takarítani”, akár a saját házában lakott valaki, akár a tömegszállásként működő bérházakban kényszerültek lakni a családok. Az utóbbiak talán még jobban szenvedtek a levegő és a fény hiánya, az áporodott büdös levegő miatt.

A spórolás egészen végletessé is válhatott, miközben a háztulajdonosok igyekeztek építészetileg elfogadható házakat létrehozni. Ez megteremtette a vakablakok műfaját, mint sajátos építészeti eszközt. A nyílások számlálásánál nem vették figyelembe a lezárt nyílásokat. A kezdetekben ez az ablakok bedeszkázását jelentette, amikor várható volt a hatóság embereinek a megjelenése. Természetesen az adóelkerülés ellen küzdő hatóságok is észlelték, hogy a bedeszkázás sokszor csak néhány napig tartott, ezért a későbbiekben előírták, hogy az ablaknyílás eltömítésének meg kellett egyeznie a falazat színezésével. Sok épületet eleve vakablakokkal építettek, számolva azzal, hogy az adómentességi határ növekedhet, vagy eltörlik az adót.

Másfél évszázadig alkalmazták ezt az adófajtát Britanniában, mígnem 1851. július 24-én eltörölték, először Angliában, de nem sokkal utána Wales és Skócia is megszabadult ettől a tehertől. Az eltörlésének elsődleges oka a kialakult építési szokások és adóelkerülő magatartások végzetes egészségkárosító hatása volt, a XIX. század uralkodói már képesek voltak felismerni a helyzet tarthatatlanságát.

Az ablakadó eltörlése beengedte a fényt a lakásokba (korabeli rajz)

 

Az ablakadót 1789-ben bevezették Franciaországban is, csak ott ajtóadó volt az elnevezése, és igen sokáig, egészen 1926-ig alkalmazott adófajta maradt. Persze nem lehet véletlen, hogy a franciák által leggyűlöltebb adófajta, a sóadó (gabelle) mellett az ablakadó is gyűlölet tárgyát képezte, csak nehezebben lehetett ezt elkerülni és küzdeni ellene.

---