Ezentúl majd a gazdagok is rendesen adóznak?

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Bekeményítettek az adóhatóságok, így nincs mese, a leggazdagabbaknak is lassan meg kell szokniuk, hogy vagyonuk után a korábbinál jóval több adót kell megfizetniük. Az új szabályok ugyanakkor a banktitok sérülését eredményezik – mondta előadásában Stephanie Jarrett, a téma nemzetközi szakértője – ennek ellenére a privát bankok szerepe nem szűnik meg, sőt, sokkal inkább felértékelődik. Az új cél a transzparensebb működés mellett is elfogadható adózás utáni hozamok megteremtése, és a leggazdagabb családok vagyonának egyben tartása. A szabályok alól egyelőre még rengeteg kibúvót találhat, aki kitartóan keres, de a kiskapuk sorra bezárulnak, így célszerűbbnek tűnik már az új játékszabályoknak megfelelően játszani.

Átláthatóság és privátbanki szolgáltatás: él-e még a banktitok?

Szüntelenül növekszik a világ pénzügyi szolgáltatóira nehezedő nyomás, hogy ügyfeleik vagyonáról, tranzakcióiról minél mélyebb információkat szolgáltassanak a hatóságok számára. Ez alól a privát bankok ügyfelei, a leggazdagabb családok is egyre kevésbé tudják magukat kihúzni, így nincs más választásuk, mint elfogadni, hogy ügyleteikről egyre többen és egyre többet tudnak – hangzott el az MTA-n Stephanie A. Jarrett, a Bank Gutmann tanácsadója és a genfi székhelyű Baker & McKensie ügyvédi iroda partnerének Gutmann szemináriumon tartott előadásában. De nem teszi mindez tönkre éppen a privát bank lényegét? Hogyan lehet védekezni a kíváncsi szemek ellen?

A Nagy Testvér mindenkit szemmel tart

Természetesen az információs társadalomban megsokszorozódott azoknak a helyzeteknek a száma, amikor az illetékesek vagy illetéktelenek hozzájuthatnak adatainkhoz. Az, hogy ma már szinte képtelenség titokba tartani, hol vagyunk és éppen mit csinálunk, a vagyonkezelési szolgáltatásokat, a privát bankok helyzetét is gyökeresen változtatja meg. Stephanie Jarrett az Egyesült Államokban a kétezres évek elején bevezetett minősített közvetítők (QI – qualified intermediary ) rendszerét hozza fel példaként: kizárólag a minősítést megszerző bankok – a vagyont terhelő plusz adó fejében – tarthatnak vissza bizonyos információkat ügyfeleikről, ha azok inkább a többletköltséget választják a hatóságok fürkésző tekintete helyett.

A szakember a QI intézményének elterjedésének lehetőségét veti fel, mint ahogyan több európai állam is követte az USA-t a hitelkártya tulajdonosok információival kapcsolatos diszkréció feltörésében, miután az Újvilágban számos adókerülő állampolgár akadt horogra az első időszakban. Nagy-Britanniában a Barclays volt az adóhatóság elsőszámú célpontja, de más pénzintézet is kénytelen volt idővel mindenféle adattal szolgálni az ügyfelek off-shore színhelyeken, főképpen Jersey-n vezetett számláiról.

Egy egész csapatnyi APEH támad

Az adóhatóságok egyre támadóbban lépnek fel, és nem átallanak nemzetközi szövetségeket sem kötni az adóbevételek biztosításának érdekében. A terrorizmus csak ürügy a szabályozáshoz – sejteti a szerző, utalva arra, hogy általában a legnagyobb – egyes országokban milliárd eurós nagyságrendű – gondot az ÁFA-csalásra szakosodott bűnszervezetek okozzák. Az egységes fellépést a kettős adóztatásról szóló megállapodások mellett az állami hatóságok szoros együttműködése, és nem mellékesen az automatikus adatszolgáltatás hívatott szolgálni: az amerikai, de a német és a brit adóhatóságok is bármilyen információt, aminek birtokába junak egy-egy külföldi befektetőről, habozás nélkül továbbítanak az illető anyaországának adóhatóságához. Itt bújjon el, aki tud!

Az Európai Bizottság sem volt rest, és tető alá hozta az úgynevezett megtakarítási irányelvet, ami elvileg az amerikai gyakorlathoz hasonló adatszolgáltatási kötelezettséget ír elő. Egyelőre elvileg, hiszen az irányelv hatálya alól először Svájc lobbizta ki magát, elérve, hogy extra forrásadó fejében az ügyfelek megőrizhessék a vagyonukat borító balladai homályt (hasonlóan a QI rendszerhez). A lila tehenek hazájához Belgium, Ausztria és Luxemburg is csatlakozott, ráadásul az irányelv más egyéb kibúvót is tartalmaz. Ennek ellenére, vagy éppen ezért további komoly intézkedések várhatók az unióban, így Stephanie Jarrett borúlátó: „”Azt gondolom, igazán aggódhatunk a banktitok miatt.”” Aggodalmait megerősíteni látszik, hogy az EB Szingapúrt és Hongkongot is partnerei között szeretné tudni.

Már látszik az eredmény

Az átláthatóság növelését célzó intézkedéseket követően a legtöbb országban hosszabb-rövidebb ideig tartó mentességet léptettek életbe, Olaszországban például egészen tipikus módon rendszeressé téve az amnesztiát: a gazdag családok így időről-időre adókövetkezmény nélkül tehetik rendbe vagyonukat, a köztes időben pedig tovább trükköznek a vagyon elrejtésével. Összességében azonban az európai szabályozás az önbevallások elterjedését eredményezi, ráadásul a szigorú ellenőrzés folytán a kikényszerített adóbevételek is megnőttek az unió tagállamaiban. Az állam tehát jól jár, de mi lesz az ügyfelekkel?

Egyáltalán nem mindegy, hol, miben, hogyan…

A labda most a bankok térfelén van, és a kihívás kicsit más, mint korábban: most nem a vagyon minél hatékonyabb elrejtése a cél, hanem a transzparenciát követelő jogszabályoknak való megfelelés mellett a leghatékonyabb struktúra kialakítása, hogy a hozamok ne csak az adófizetés előtt legyenek szemet gyönyörködtetőek. A feladatok ráadásul olyan összetett jogi kérdésekkel is bővülnek, mint például a súlyos illetékfizetéssel járó öröklés.

A hangsúly a családi vagyon integritásának megőrzésén van, így előtérbe kerülnek például a hazánkban egyelőre némi idegenkedéssel kezelt trustok, amelyek az angolszász világban már többévszázados múltra tekintenek vissza a családi vagyonkezelésben. A trustok és a kontinentális jog alapítványai hasonló célt szolgálnak: lehetővé tenni az örökösödés tervezését és bizonyos fokú adótervezést is, és egyúttal a vagyon védőernyőjeként, összetartójaként is szolgálnak.

Forrás: Portfolio

---