Honfiúvá fogadlak, ha fizetsz érte!

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Magyarnak lenni jó! Ezeréves kultúránkra méltán lehetünk büszkék, nemzetünk nagyjai számos példát mutattak nem csak nekünk, de az egész világnak szabadságszeretetből, tudományos és művészeti teljesítményekből. De mit is jelent magyarnak lenni? Hogyan válthatott bárki magyarrá a régmúltban, és hogyan válhat azzá a jelenkorban? Cikkünk első részében a Kiegyezés előtti korokra nyúlunk vissza.

Az elmúlt évtized közbeszédét gyakran tematizálta az állampolgársággal, bevándorlókkal, letelepülőkkel kapcsolatos vélemény. Emlékezzünk csak a kettős állampolgársággal kapcsolatos 2014. évi népszavazásra, a magyar igazolvány bevezetésére, a kettős állampolgárság 2010-et követő megvalósítására, a Letelepedési Államkötvény kibocsátására. De ugyanígy számos vélemény megjelent a Magyarországra betelepülő ukránokról, kínaiakról, vietnámiakról, arabokról, hogy csak néhány népcsoportot említsünk. A cigánysággal, zsidókkal kapcsolatos sztereotip vélemény közismert, de Csepeli György kutatásai alapján tudjuk, hogy Magyarországon utálni kell a pirézeket is (ti. egy ténylegesen nem is létező népet). Sajátos aktualitást ad a történetnek a kormányfő által a napokban kezdeményezett Nemzeti Konzultáció a bevándorlásról és a terrorizmusról. Érdemes ezt a problémakört történelmi távlatokban is megvizsgálni, hogyan is volt ez a múltban.

A magyar történelemben számos példát lehet találni a népességkeveredésre. Meghódítottunk, leigáztunk más népeket, Magyarország területeire betörtek, elfoglalták a területeinket, a háborúk és járványok során elpusztultak helyébe más országokból származó betelepülők jöttek, sokszor vándorló, menekülő népeket, népcsoportokat fogadott be az ország. Az is sokszor megtörtént, hogy az ország területéről elmenekültek vagy azok leszármazottai később visszatelepültek.

Persze aki nem menekült el, az is sajátos sorsot tudhatott magáénak. A XX. században sokakkal előfordult, hogy születésétől haláláig ugyanabban a faluban, házban lakott, élete során mégis 3-4-5 ország állampolgárává is vált (ritkán önszántából).

Egy kis népességkeveredés a Kárpát-medencében

A részletes ismertetés helyett itt csak felsorolásszerűen jelzem azokat az időpontokat, történelmi eseményeket, amikor a magyarság szorosabb kapcsolatba került más népekkel, nemzetségekkel (a kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatokat azok rendszeressége miatt nem szerepeltetem a felsorolásban). Volt, amikor ez népességkeveredést jelentett, volt, amikor befogadást eredményezett: bennünket fogadtak be, mi fogadtunk be idegeneket, és volt olyan eset is, amikor háborús konfliktus, megszállás következett be. A felsorolás – természetesen – nem lehet teljes, de talán a legfontosabb események szerepelnek benne:

• népvándorlás: keveredés a kapcsolatba került népekkel;

• honfoglalás: a Kárpát-medencében élők (avarok) leigázása, asszimilációja;

• kalandozások: fél Európa rettegésben tartása, kirablása;

• államalapítás: külföldi (német) tanácsadók I. István és más királyaink udvarában;

• székelyek, csángók, kunok, besenyők betelepülése;

• tatárjárás: a lakosság egy részének elvesztése, betelepítések;

• Nagy Lajos itáliai hadjárata;

• cigányok, zsidók, izmaeliták (böszörmények), örmények középkori betelepülése;

• török hódoltság, újabb népességkeveredés;

• török kiűzése, szászok, svábok, tótok, rácok, románok betelepülése;

• osztrák megszállás, Rákóczi-szabadságharc, török emigráció;

• 1849: orosz megszállás, a szabadságharc vezetőinek emigrációja Itáliába, Amerikába, Törökországba (stb.);

• bolgárok betelepülése a XIX. század második felétől (ld. bolgárkertészek);

• „kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk” a XIX-XX. század fordulóján;

• örmény menekültek 1915-től;

• II. világháború: zsidóüldözés, lengyel és francia menekültek befogadása;

• német megszállás, Szálasi uralma, újabb menekülések;

• 1945: szovjet megszállás, újabb kivándorlási hullám;

• 1956: kivándorlási hullám;

• görög menekültek befogadása az 1960-as években (ezredesek diktatúrája);

• 1980-as évek vége: erdélyi menekültek, német (NDK-s) menekültek Magyarországon;

• délszláv háborús időszak (1990-es évek): menekülés Magyarországra;

• az EU-s tagság és a nyitott határok kínálta lehetőségek kihasználása: munkavállalás, tanulás, letelepedés külföldön;

• napjaink menekültáradata Európa felé (afrikaiak, koszovóiak, afgánok, szírek stb.).

Magyar népviseletek

 

Az állampolgársági kérdés a régmúltban

A magyar törvények először 1550-ben foglalkoztak a magyar állampolgárság megszerzésével.

1550. évi LXXVII. törvénycikk miképen honfiusitsa a király a külföldieket? Továbbá, minthogy Ő szent felsége az ország rendeinek és karainak Ő szent királyi felségéhez, az ő legkegyelmesebb urukhoz benyujtott arra a legalázatosabb kérésére, hogy Ő felsége az ország rendeinek és karainak a beleegyezése és jóváhagyása nélkül külföldi embereket ne méltóztassék a magyarok sorába fölvenni, kegyelmesen azt válaszolta, hogy az ő királyi méltóságához és hatalmához képest, a melylyel néhai felséges királyi elődjei az ilyen idegenek nemesitése tárgyában, némely királyok leveleinek a tanusága szerint, magyar tanácsosaik tanácsából éltek, jövőre, ha Magyarországban, az országgyülés ideje alatt akar valamely külföldit honfiusitani, ezt az ország hü rendeinek és karainak a tudtával és közremüködésével fogja tenni. 1. § Ha pedig az országon belül vagy ezen kivül, nem az országgyülés ideje alatt akarna Ő felsége valamely ő körülötte vagy az ország körül jól érdemesültet honfiusitani, azt Ő felségének ez ország főpap és báró urai közül vett tanácsosai tanácsából fogja tenni. 2. § Az ország rendei és karai Ő felségének a kegyelmes válaszát hódolattal fogadván, Ő felségének e részben való elhatározásához hozzájárultak, egyedül azt adván hozzá, hogy mindenki, a kit Ő felsége az előre bocsátott módon az országon belül vagy azon kivül a magyarok közé fölvett, esküt tartozzék tenni, hogy az ország törvényeinek mindenben engedelmeskedni fog, és ennek az országnak a szabadságait tehetségéhez képest meg fogja védeni, és azok ellenére semmit sem fog elkövetni, az országból annak semmi várát és semmi részét sem fogja elidegeniteni, hanem egész igyekezettel azon lesz, hogy az elidegenitetteket is visszaszerezze. 3. § A mely eskü tartalmát az eskütétel napjával és helyével és az esküvő nevével együtt (a mint az előtt is szokásban volt) szóról szóra be kell irni a kanczelláriában őrzött királyi könyvbe.

Egyértelműen látszik a szövegből a nemesi sértődöttség, hogy a „hátuk mögött” honfiúsított a király külföldieket, és a jog kiharcolása, hogy a jövőben csakis a rendi országgyűlés hozzájárulásával lehet bárkit honfiúvá (állampolgárra) fogadni, de ebben az esetben is feltétel az eskütétel.

Az azért hozzátartozik a történethez, hogy nemzetalkotónak ebben a korban csakis a nemesség tartotta magát, a jobbágyságot és a polgárságot még sokáig nem tekintették a nemzet integráns részének. Így a honfiúsítás egyenértékű volt a nemesi cím és a hozzá tartozó nemesi birtok megszerzésével.

A következő lényeges lépés a honfiúsítás szabályozásában 1687-ben következett be, amikor is az aktushoz pénzbeli fizetési kötelezettség is kapcsolódott:

1687. évi XXVI. törvénycikk a külföldiek befogadásáról A külföldieknek az ország honosai közé való befogadásáról szóló törvénycikkelyekhez hozzáadandónak vélik a karok és rendek, hogy mostantól jövőre, az ország összes karainak és rendeinek egyezésével, az ország közszükségeire ezer vert aranyat fizetni s herczeg ő magasságának, a mostani nádorispán urnak kezeihez az országgyülés folyama alatt letenni, az ország törvényeinek hódolni, s a királyi oklevelet az abba igtatandó esküformával együtt, a tekintetes magyar udvari kancelláriából kivenni tartozzanak, s e czikkelylyel elhatározzák, hogy a honfiúság csak azokra terjedjen ki, kik a felől az esküt letették.

Az ezer arany igen jelentős összeg volt, a megfogalmazásból is látszik, hogy ezt egyfajta céladóként vetették ki az állampolgárságért cserébe. Ezt a fizetési kötelezettséget ugyanakkor egyes esetekben részben vagy teljesen elengedték, ha arra a honfiúvá fogadottat érdemesnek találták. A díjat 1741-ben a duplájára emelték, ettől kezdve már kétezer arany volt az előzetesen megfizetendő összeg. (1741. évi XLI. törvénycikk a honfiusitási dijról).

A fizetési fegyelem nem volt túl jó ezen a területen sem. Már 1715-ben önálló törvényt (1715. évi XXIII. törvénycikk a magyarokká befogadtottakról vagy honositottakról) fogadtak el, amelyben a honfiúsítással együtt járó jogok gyakorlását az ezer arany tényleges megfizetéséhez kötötték, de visszatért erre a kötelezettségre még az 1790/91. évi LXIX. törvénycikk (a honfiusitottakról), az 1827. évi XXXVII. törvénycikk (a honfiakká fogadottakról), és az 1830. évi XVII. törvénycikk (a honfiakká fölvett idegenekről, kik a dij lefizetését elmulasztották és hogy jövendőben csak a dij előleges lefizetése után czikkelyeztessenek be) is.

Az állampolgárságot sokan megkapták ezen szabályok alapján, így például Montecuccoli a hadvezér, Lotharingiai Ferenc (Mária Terézia férje) vagy a magyarok által nemigen kedvelt Metternich kancellár is.

Irodalom:

A Pallas nagy lexikona – Magyar viselet

Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)

Magyarország jobban teljesít: csúcson az idegenellenesek aránya

---