Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A kiegyezés után a magyar Országgyűlés adótörvényeket fogadott el, megalkotta az első, mai szemmel is értékelhető költségvetést, így megvalósult a nemzeti közteherviselés rendszere. A földadó jelentette a legnagyobb adóbevételt, de volt házadó, és 61 sávos jövedelemadó is. A kiegyezést követően bevezetett adórendszer lényegében az I. világháborúig működött, és érdemben hozzájárult Magyarország jelentős gazdasági növekedéséhez.
A közteherviselés magyarországi megvalósulásának több évszázados előzményei voltak. Már a XVII. század függetlenségi törekvéseinek is egyik követelése volt az adórendszer átalakítása, de a Rákóczi-szabadságharc volt az, amely elsőként szakítani próbált a feudális adóztatással. A reformkorra érett meg a helyzet, hogy a döntéshozók érdemben tárgyaljanak erről, de az 1848-49-es szabadságharc bukását követően csak az 1867. évi kiegyezés teremtett valós alapokat egy valóban működő adórendszer létrehozására.
A közteherviselés szókapcsolat Rákóczitól származik, és igen jól kifejezi az adóztatás célját és tartalmát. Rákóczinak ugyan (vitatott körülmények között) sikerült 1707-ben az ónodi országgyűlésen törvényt elfogadtatnia a közös teherviselésről, de a szabadságharc bukása, illetve a társadalmi fejlettség (fejletlenség) miatt esély sem volt akkor polgári típusú (kapitalista) adórendszer bevezetésére.
A reformkorig több változtatást is bevezettek az adórendszerben, de alapjaiban fennmaradt annak feudális jellege. Az 1825-1848. évek közötti országgyűléseken vizsgálták egy új rendszerre való áttérés lehetőséget, a polgári társadalmi berendezkedésnek megfelelő számos törvényt elfogadtak, de egészen az 1848 márciusi eseményekig a közteherviselésben nem következett be áttörő változás.
Az 1848 tavaszi forradalmi események adtak új lendületet a változásoknak, felállt a független magyar kormány, elfogadták a polgári berendezkedésű társadalomnak megfelelő alaptörvényeket, az ún. áprilisi törvényeket, amelyekben több az adózással is kapcsolatos elvet lefektettek, illetve eltörölték a feudális adózást megvalósító szabályrendszert (úrbér, papi tized stb.). Az új adótörvények elfogadása viszont váratott magára, azok csak 1849 tavaszán születtek meg, de az ország akkori helyzetében bevezetésükre már nem kerülhetett sor.
A szabadságharc bukása után meglehetősen visszás helyzet alakult ki, egyrészt császári nyílt parancs mondta ki a közteherviselés elvét, eltörölték a jobbágyságot, de a bevezetett adókat – hivatkozva a jogvesztési helyzetre – osztrák mintára bevezetett adókkal pótolták. Az adókat beszedni alig tudta az akkori adóhatóság, mert a magyar társadalom jó része a passzív ellenállást választva az adók megfizetését is szabotálta.
Az 1867. évi kiegyezés (bele értve az azt megelőző folyamatot is) teremtette meg annak lehetőségét, hogy a magyar országgyűlés által elfogadott magyar adótörvények alapján valósuljon meg a nemzeti közteherviselés rendszere. Ennek egyik sarokköve volt az 1867. évi XII. törvény, amely az adó- és vámszabályok legfontosabb elveit is tartalmazta. Az új törvények elfogadása még váratott magára. Több halasztó törvényt is hoztak arra vonatkozóan, hogy mindaddig, amíg az új adórendszerre vonatkozó törvényeket nem fogadja el az országgyűlés, addig a korábbi adószabályokat kell alkalmazni (1867. évi XVIII., 1868. évi IV. és X. törvénycikkek).
Az új adórendszer
Az országgyűlés és a kirendelt bizottságok folyamatosan dolgoztak az új szabályokon, végül 1868. év folyamán jó néhány törvényben öltöttek testet az új közteherviselési szabályok.
A képviselőház épülete 1868-ban (Ybl tervei alapján három hónap alatt épült meg, ma az Olasz Kultúrintézet működik benne – Bródy Sándor u. 8.)
Nézzük – egyelőre csak felsorolásszerűen – melyek voltak az új szabályok:
|
1868. évi XI. törvénycikk a sójövedék iránt 1868. évi XIV. törvénycikk a dohányjövedék iránt 1868. évi XV. törvénycikk a lottojövedék iránt 1868. évi XVI. törvénycikk a szeszadóról 1868. évi XVII. törvénycikk a bor- és hús-fogyasztási adó iránt 1868. évi XIX. törvénycikk a söradóról 1868. évi XX. törvénycikk a czukoradó iránt 1868. évi XXII. törvénycikk a házadóról 1868. évi XXIII. törvénycikk a bélyeg- és illetékek, valamint a dijak tárgyában 1868. évi XXIV. törvénycikk a személyes kereseti adóról 1868. évi XXV. törvénycikk a földadóról 1868. évi XXVI. törvénycikk a jövedelemadóról 1868. évi XXXIV. törvénycikk a személyes kereseti adóról 1868. évi XXXV. törvénycikk a bor- és húsfogyasztási adóról |
Mielőtt néhány részletről is értekeznénk, szükséges még egy törvényről szólni, méghozzá az az 1869-ik évi államköltségvetésről szóló 1868. évi L. törvénycikkről.
Ez volt az első olyan állami költségvetésünk, amelyet a mai értelemben is elfogadhatónak tartunk és értékelhetünk. A költségvetésben konkrét bevételek és kiadások voltak, a bevételek és a költségek összhangban álltak egymással. Természetesen az akkori technikai lehetőségek, illetve az értékelhető előzmények hiánya miatt a részletezettsége csak töredéke volt a manapság szokásos költségvetéseknek.
Mivel témánk szempontjából a közterhek bírnak kiemelt jelentőséggel, az ezekre vonatkozó előirányzatokat most beidézzük (az akkori helyesírás szerint; például a földadó előirányzata mai helyesírás szerint 34 262 000 forint volt):
A felsoroltakon túl még lényeges bevételt jelentett az államvagyon hasznosítása (cca. 6,5 millió forint), a bányászat és pénzverés (cca. 24 millió forint), valamint a postai és távirdai szolgáltatások (cca. 4 millió forint).
Az összes bevételt 147 millió 539 ezer 600 forintban határozták meg a költségvetésben, és ennek túlnyomó részét adóbevételekből kívánták előteremteni. Ez a hozzáállás a modern államháztartásokra jellemző, a feudalizmusban még egészen mások voltak az arányok.
Ki kell még emelni, hogy az egyes adótörvényekben külön rendelkeztek a beszedett adó kincstári bevételi hányadáról, illetve a termőföldek újraosztása miatti, a korábbi tulajdonosoknak fizetendő összegek forrásáról (ennek a résznek volt az elnevezése a földtehermentesitési járulék).
A költségvetési tervadatok közül a legjelentősebb adóbevételeket és azok tartalmát emeljük ki.
Földadó
Ez volt a legjelentősebb adóbevételi tétel. Magyarország alapvetően mezőgazdasági ország volt akkoriban, így a legfőbb termelőeszköz, a föld viselte a legnagyobb adót is.
A törvény a földadót a kataszteri tiszta jövedelem alapján rendelte megállapítani. A kataszteri tiszta jövedelmet viszont már az 1850-es évek elejétől bevezetett kataszteri szabályozás szerint kellett felmérni. A magyar szabályozás – egyelőre – még váratott magára (az előkészítésére egyébként utal a törvény).
A törvény körültekintően szabályozta a birtokrendszer változásai miatti következményeket, kedvezményben részesítette az ültetvénytelepítéseket, a termelés alól kivont területeket, illetve előírta a művelés bejelentésének kötelezettségét is.
Házadó
A föld mellett a ház jelentette a legjelentősebb vagyontárgyat. Ezzel a földdel nem rendelkező társadalmi rétegek is bírtak.
A házadó alól mentesültek – többek között – a közintézmények, az egyházi létesítmények, a gazdasági épületek, a királyi udvarhoz tartozó épületek.
Az adó mértékének megállapításánál más szabályok érvényesültek, ha a házat vagy annak egy részét bérbeadás útján hasznosították, és mások, ha abban a tulajdonos lakott a családjával. A mértékekre vonatkozó részletszabályok meglehetősen bonyolultak voltak, azok részletezésétől itt eltekintünk.
Több adómentességi szabályt is tartalmazott a törvény, ezek közül érdemes kiemelni az új építésű házak akár 10-15 évre szóló mentességét. Buda-Pesten hosszabb időre lehetett érvényesíteni az adófizetés alóli mentességet (ennek nyilvánvaló célja volt a fővárosi építkezések ösztönzése).
Személyes kereseti adó és jövedelemadó
Minden olyan kereset és jövedelem, amelyet a földadó és a házadó nem adóztatott meg, ezen adószabályok alá esett. A keresetadónál – egyelőre – még fenntartották az osztrák mintára vonatkozó adóztatást, a jövedelemadóra viszont már érdemi új törvény vonatkozott.
Ez a jövedelemadó törvény volt az első valóban működő jövedelemadózási szabályrendszer. Részletesen szabályozták a kedvezményeket és a mentességeket, az adó mértéke – mai fogalmaink szerint – enyhe progressziót tartalmazott, a legalacsonyabb jövedelmek 1 %-kal adóztak, a legfelső sávban viszont már 10 % volt az adótétel, a sávok száma összesen 61 (!) volt.
Néhány szakmára, tevékenységekre sajátos szabályokat írtak elő, így a haszonbérlőkre, az ügyvédekre, az orvosokra, a tanítókra, a mérnökökre. Figyelembe vették például azt, hogy ők a tevékenységüket gyakran a saját házukban végezték.
4 forintos arany pénzérme, államközi egyezmény alapján Franciaországban 10 frankként fogadták el
Szeszadó
A szesz előállítása jövedelmező üzlet. A szeszgyártás során a gabonából vagy más növényi termékből (burgonya, csicsóka, répa, hüvelyesek, cukorgyártási melléktermékek stb.), azok erjesztését követően lepárlással állítanak elő szeszes italokat. Ez a tevékenység már korábban is adóköteles volt (a Kossuth-féle adótörvények között is szerepelt a szeszadóról szóló jogszabály).
Az állam a saját „részét” adóként vette ki a profitból (amely adó természetesen beépült a termék árába). A szesz előállításának adóztatása mindig is kényes kérdés volt, hiszen a magyarországi éghajlati és egyéb körülmények mellett az adóztatás egy sajátos ösztönzést jelentett és jelent a szeszesitalok adózás nélküli előállítására és a csempészésre. (Az ezzel kapcsolatos „indulatok” a mai napig sem jutottak nyugvópontra, gondoljunk csak a „pálinkafőzés szabadságára”, amely miatt az EU hozott Magyarország ellen döntéseket.)
Só- és dohányjövedék
Az állam néhány extraprofitot biztosító tevékenységet saját magára monopolizál (manapság ez vonatkozik a dohánytermékek értékesítésére, a frekvenciakereskedelemre, a szerencsjáték-tevékenységre, hogy csak néhányat említsünk). Nem volt ez másként a múltban sem, akár ezer évre visszamenőleg is találkozhatunk ilyen monopolizált jogokkal (pénzverés, aranybányászat, sókereskedelem stb.).
Az 1869. évi költségvetési törvény két legfontosabb monopolizált tevékenysége a só- és a dohánykereskedelem volt.
A sókereskedelmet viszonylag egyszerű volt ellenőrizni, és stabil, jól kiszámítható bevételt jelentett a kincstárnak. Az erdélyi, és kisebb részben felvidéki sóbányák biztosították ennek forrását.
Sokkal nehezebb kérdés volt a dohánykereskedelem. A dohány termelésével foglalkozók gyakran elvonták az adózás alól a megtermelt növényi termékeket, és az adó alól elvonva, szűzdohányként értékesítették vagy fogyasztották a dohányt. Innen ered a szűzdohány kifejezés is, ami olyan dohányt jelentett, amit az adó nem „becstelenített meg”, azaz nem fizették meg az adóját. A XIX. század második felében a csempészet is virágzott, szintén az adó alól elvont termékekre vonatkozóan.
A probléma nagyságát jól szemlélteti, hogy míg a dohányjövedékből származó bevétel nagyságát (1869 évre) 22,5 millió forintban határozták meg, az ezzel kapcsolatos költségekre 13,5 millió forint költséget szántak, tehát a nettó adóhaszon kevesebb, mint fele volt a kivetésnek (erre a problémára a későbbiekben még visszatérünk)!
Szervezeti keretek és eljárási szabályok
Az új adórendszer természetesen új intézményrendszert is igényelt. Ezekben az években jöttek létre a magyar királyi adóhivatalok, valamint a vám- és pénzügyőrség szervezetei, intézményei.
Az intézményalapítási és eljárási szabályokat az 1868. évi XXI. törvénycikk (a közadók kivetése, befizetése, biztositása, behajtása és pénzügyi törvényszékek felállitása iránt) tartalmazta.
Ezekre – fontosságuk miatt – önálló írásban fogunk visszatérni.
A kataszteri törvény és jelentősége
Mint említettük, a termőföld tiszta jövedelmének megállapítására az 1850-es évek elejétől az osztrák szabályokat alkalmazták. A magyar szabályok megalkotása egészen 1875-ig váratott magára. Ekkor született meg a földadó szabályozásáról szóló 1875. évi VII. törvénycikk.
A törvény több lényeges szabályozást is tartalmazott:
– Szabályozta – címének megfelelően – a földadót.
– Meghatározta a földbirtok tiszta jövedelme kiszámításának szabályait, módszereit. Ez volt az ún. aranykorona rendszer, amelyet mind a mai napig alkalmazunk (igaz, hogy mára már elavult, de jobbat még nem találtak ki helyette). Még az 1990. évi rendszerváltást követően is – a kárpótlási törvényeknél – az aranykorona rendszer alapján történt a szabályozás és a kárpótlás.
– Felállították a földkataszteri nyilvántartást, amelyben rögzítették a termőföldek aranykorona értékét, a föld tulajdonosváltozásait. Ennek a nyilvántartásnak a „jogutódja” a jelenlegi ingatlan-nyilvántartási rendszerünk is.
Homolka József: Magyarország – 1895 – A Magyar Szent Korona országainak földmívelési térképe (in Plihál Katalin Magyarország legszebb térképei, Kossuth Kiadó, Országos Széchenyi Könyvtár, 2009, Budapest)
Az értékbecslés és a térképek készítése óriási munkát jelentett az akkori szakembereknek (ennek szabályait is tartalmazta a törvény), de – és ezt elismeréssel állapíthatjuk meg – a térképészek, földmérők, értékbecslők kiváló munkát végeztek, munkájuk eredményét ma is használjuk, alkalmazzuk.
Következmények
A kiegyezést követően bevezetett adórendszer – természetesen több módosítással – lényegében az I. világháborúig működött. Megalapozta a kiegyezést követően a XIX. század végének magyarországi fellendülését, biztos gazdasági alapokat teremtett, fejlődött az ipar, növekedett a társadalmi jólét, virágzott a kultúra, és nem utolsó sorban, de ebben az időben épültek fel Magyarország nagyvárosai (Budapest, Győr, Debrecen, Pécs, Kassa, Szeged, Miskolc, Nagyvárad, Eszék stb.). Mindehhez persze hozzájárult az is, hogy ezek az évtizedek „boldog békeidők” voltak, háború nem pusztított az ország területén.
Ahogyan Ferenc József mondta: minden szép, minden jó, mindennel meg vagyok elégedve. Az uralkodó elégedett volt, de nem ez volt az általános vélemény.
Irodalom:
Corpus Juris Hungarici (KJK-KERSZÖV Kft., 2000, Budapest)
