Menedzsmentszolgáltatások a transzferárazásban

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A vállalatcsoportokon belüli központi támogató jellegű szolgáltatások (továbbiakban: menedzsmentszolgáltatások) örökzöld témát jelentenek a transzferárazás világában. Tapasztalatunk szerint ez szintén népszerű terület az adóhatósági vizsgálatok során.

1. Bevezetés

Hosszú ideig a menedzsmentszolgáltatások kérdése elsődlegesen szolgáltatás-igénybevevői minőségben érintette a magyar adózókat. Az elmúlt években ugyanakkor egyre nagyobb a magyarországi központtal rendelkező vállalatcsoportok száma, és ezzel párhuzamosan nő a támogató jellegű szolgáltatásaiknak a csoporttagok számára, tehát a külföldi piacokra való nyújtásának volumene is.

Cikkünkben a menedzsmentszolgáltatásokkal kapcsolatos legfontosabb transzferárazási szempontokat tekintjük át, elsősorban a magyar adózó, mint szolgáltatást nyújtó szemszögéből. Írásunk ugyanakkor hasznos és releváns információkat tartalmaz azon adózók számára is, akik pusztán szolgáltatást igénybevevői minőségben érintettek.

1. Központosított szolgáltatások

A vállalatcsoportok a támogató jellegű szolgáltatásként a tevékenységek széles köréről gondoskodhat a csoport tagjai számára, különösképpen adminisztratív-, pénzügyi-, kereskedelmi-, de akár technikai szolgáltatásokról is. A menedzsmentszolgáltatások jellemzően az alábbi tevékenységeket foglalják össze: pénzügyi, számviteli szolgáltatások, treasury, kontrolling, jogi és adótanácsadás, stratégiai tervezési szolgáltatás, IT szolgáltatások, (központi) marketing és PR tevékenységek, HR, egyéb adminisztratív szolgáltatás, ügyvezetéssel kapcsolatos tevékenységek, stb.

A frissen alakult és/vagy még fejlődésben lévő vállalatcsoportok esetében a leggyakoribb, hogy a csoporton belül az anyavállalat nyújt támogató szolgáltatásokat a többi csoportvállalat számára. A fejlődés egy további szakaszában megfigyelhető, hogy az effajta szolgáltatásokat egy erre külön kijelölt vagy alapított csoporttag látja el (szolgáltató központ).

III.1 A költségalap tartalma

Mindenekelőtt azonosítani kell azon csoporttagokat, amelyek hasznot húznak / részesülnek a központi entitás által nyújtott szolgáltatásból. Ez nem minden esetben könnyű feladat, hiszen nehéz felismerni azt a pontot, amikor a központi entitás alkalmazottai által végzett tevékenység már nem csak – vagy nem elsősorban – „saját maguk” számára hasznos, hanem egy másik csoportvállalat érdekeit (is) szolgálja.

Következő kérdésként az merül fel, hogy a központi entitás pontosan mely, általa végzett tevékenység(ek)ért számlázzon a csoporttagoknak? Ehhez a következőket szükséges megvizsgálni: hasonló körülmények között (1) egy független vállalkozás hajlandó lett volna-e fizetni a tevékenységért, ha azt számára egy független vállalkozás végzi el, vagy (2) elvégezte volna-e azt saját maga házon belül (ún. ’benefit test’). Ha a kérdésekre a válasz nemleges, akkor a tevékenység a szokásos piaci ár elve szerint általában nem tekinthető csoporton belüli szolgáltatásnyújtásnak, és mint ilyen, a költségei nem terhelhetőek át a csoporttagok számára.

Vannak ugyanakkor olyan tevékenységek, amelyekért kifejezetten nem szabad díjat felszámítani a kapcsolt vállalkozásoknak. Ilyen pl. az ún. részvényesi (tulajdonosi) tevékenység, amelyet egy csoporttag (általában az anyavállalat vagy egy regionális holdingtársaság) kizárólag azért végez, mert tulajdonosi részesedéssel bír az érintett csoporttag(ok)ban, azaz részvényesi minőségében. Az effajta tevékenység megítélése mindig az adott körülményektől függ, de az OECD Transzferár Irányelvek nevesítenek néhány konkrét példát is a részvényesi tevékenység vonatkozásában, úgymint az anyavállalat jogi szerkezetéhez kapcsolódó tevékenységek költsége, mint például az anyavállalat részvényeseinek közgyűlése, az anyavállalat részvényeinek kibocsátása és a felügyelő bizottság költségei, vagy az anyavállalat beszámolási kötelezettségéhez kapcsolódó költségek, ideértve a beszámolók konszolidálását is. Ezen példák már csak amiatt is fontosak, mert például egyre több hazai vállalatcsoport dönt a tőzsdére lépés mellett, ami természetszerűleg maga után vonja e feladatokat is.

A másik olyan tipikus eset, amikor egy csoporttag által végzett tevékenységet nem lehet csoporton belüli szolgáltatásnyújtásnak tekinteni, a szolgáltatások duplikációja. Az OECD Transzferár Irányelvek szerint (7.11 pont) általában nem lehet csoporton belüli szolgáltatásnak minősíteni egy csoporttag által végzett azon tevékenységet, amely csupán duplikációja egy olyan szolgáltatásnak, amelyet egy másik csoporttag önmagának elvégez, vagy amelyet az adott másik csoporttag elvégeztet egy harmadik féllel (ez alól azonban lehetnek kivételek is, tehát érdemes ez esetben is alaposan megvizsgálni az egyedi tényeket és körülményeket). Ezekben az esetekben sem indokolt a duplikált szolgáltatások költségeinek csoporttagok részére való átterhelése. Emiatt az adóhatóság is megkérdőjelezhetné a csoporton belüli szolgáltatásnyújtás és a szolgáltatási díj kiszámlázásának jogosságát.

III.2 A menedzsmentdíj meghatározásának szempontjai

A szokásos piaci ár elvének megfelelően, a csoporton belüli szolgáltatásokért felszámolt díjnak meg kell egyeznie azzal, amit hasonló körülmények mellett független vállalkozások egymás között felszámoltak és elfogadtak volna.

A szolgáltatási díj elszámolásának módja a gyakorlatban nagyban függhet a csoporton belül rendelkezésre álló, illetve kinyerhető információktól, azaz jellemzően a vállalatirányítási, vagy kontrolling rendszerektől. A legtöbbször a következő megoldásokkal találkozhatunk: (1) óra/napidíjas konstrukcióban történő számlázás, illetve a (2) felmerült költségek allokációja csoporttagok között.

• Az időalapú díjazású konstrukció esetében jellemzően a szolgáltatásnyújtásban résztvevő alkalmazottak szolgáltatásnyújtással töltött ideje kerül kiterhelésre egy meghatározott óra / napidíj alkalmazásával. Ebben az esetben kulcsfontosságú az alkalmazásra kerülő díj meghatározása, hogy a szolgáltatásnyújtásban résztvevő dolgozók hozzáadott értékteremtő képességét, valamint a releváns költségeket megfelelőképpen tükrözze. Továbbá szintén lényeges szempont az alkalmazottak szolgáltatásnyújtással töltött idejének megbízható rögzítése és az egyes szolgáltatást igénybe vevő felekhez való hozzárendelhetősége is.
• A másik jellemző elszámolási mód a szolgáltatásnyújtó entitásnál felmerülő költségek (közvetlen vagy/és közvetett) allokációja a szolgáltatást igénybe vevő csoporttagok között, egy megfelelő haszonkulcs felszámításával. Ez utóbbi a leginkább elterjedt metódus a nemzetközi gyakorlatban. Erre való tekintettel, ez utóbbit fogjuk egy kicsit részletesebben is bemutatni.

Az OECD Transzferár Irányelvek szerint (7.20-7.22 pont), a közvetlen számlázás módszerének esetében a szolgáltatást igénybe vevő kapcsolt vállalkozásoknak a konkrétan számukra nyújtott szolgáltatás(ok)ért számítanak fel díjat. Ugyanakkor a közvetlen számlázás módszerét gyakran nehéz a csoporton belüli szolgáltatásokra alkalmazni és nem is minden helyzetben lehetséges. Ilyen eset példaképp, mikor a költségeknek szolgáltatás igénybe vevők szerinti elkülönített nyilvántartása és elemzése aránytalanul nagy adminisztrációs teherrel járna.

Közvetett számlázásra abban az esetben kerül sor, amikor a szolgáltató nem képes közvetlenül meghatározni az egyes szolgáltatás igénybe vevőkre jutó szolgáltatási díjat. Ilyen esetben a szolgáltató úgy jár el, hogy a szolgáltatással kapcsolatos költségeit összegyűjti, és a költségeket felosztja a szolgáltatást igénybe vevők között. Az OECD Transzferár Irányelvek útmutatásai alapján a felosztás ún. allokációs mutatók és/vagy kulcsok alapján történik. A felosztási mutató bármilyen mutatószám lehet, amely megbízhatóan reprezentálja az egyes szolgáltatás igénybe vevők számára teremtett gazdasági értéket.

Az egyes szolgáltatást igénybe vevő kapcsolt vállalatok számára releváns költségalap meghatározását követően a következő praktikus kérdés a haszonkulcs alkalmazása. Egyszerű továbbszámlázás esetében nem szükségszerűen indokolt haszonkulcs felszámítása, míg a saját teljesítmény esetében jellemzően igen. A szokásos piaci ár elvének megfelelő haszonkulcs megállapítása történhet (1) adatbázis segítségével (pl. AMADEUS TP Catalyst), vagy (2) bizonyos feltételek teljesülése esetén a 32/2017. évi NGM rendelet (továbbiakban „NGM rendelet”) alacsony hozzáadott értékű szolgáltatásokra vonatkozó fejezetének rendelkezései szerint.

Az adminisztratív teendőkről a cikk folytatásában olvashat.

A cikk szerzői, Pásztor László (KONDOR-TP – Szakmai Vezető, Partner) és Berthold Tamás (KONDOR-TP – Transzferár Menedzser) a Magyar Könyvvizsgálói Kamara Oktatási Központjának oktatói.

 

---